Önök írták (Február/2.)

Ad Választások évébe léptünk

Szlovákia déli részén élő polgártársaink egyre gyakrabban döntenek úgy, hogy el sem mennek választani. A 3. szám fenti cím alatti írásából idézem: „Nekünk kell eldöntenünk, azoknak hiszünk-e jobban, akik azért okosak és feddhetetlenek, mert lehetőségük sem volt arra, hogy megvesztegessék őket, vagy azok, akik akkor sem tudtak ellenállni a hatalom csábításának, amikor az már a mocsárba húzta őket.” Azok, akik olyan poszton dolgoznak, hogy gyakran döntéseket kell hozniuk, nagyon jól tudják, ritkán van olyan helyzet, hogy két jó vagy egy jó és egy rossz megoldásból kell választani. A leggyakrabban két vagy több rossz lehetőség van. A legrosszabb megoldás az, amikor valaki kitér, nem tud, nem akar választani, mert fél a felelősségtől. A döntéshozónak az a feladata, hogy a rendelkezésére álló ismeretek alapján gondolja végig, az egyes döntéseinek mik lehetnek a következményei, és ez alapján válassza a legkisebb rosszat. A szlovákiai magyar polgárok részére a legrosszabb megoldás az, ha nem mennek el szavazni, mert nagy a veszélye, hogy egy szélsőséges nézeteket valló párt kerül kormányközelbe. Akik azt hiszik, hogy ők csak a roma kisebbség ellen lépnek fel, nagyon tévednek, mert utánuk, esetleg már velük együtt, ránk, magyarokra kerül majd a sor. Jól gondolja meg tehát mindenki, mert passzivitásával ennek a pártnak az előretörését segíti. El kell menni szavazni, aki nem tudja eldönteni, melyik magyar pártra, dobjon fel egy érmét, döntse el azzal. Aki már megundorodott mindkét, mi érdekeinket „képviselő” párttól, az menjen, és truccból vagy „csakazértis”-ból szavazzon egy szlovák pártra, amelyiknek ígérgetése a legjobban tetszik neki, vagy legszimpatikusabb képviselői vannak, mindegy, csak azért, mert ezzel a szélsőséges nacionalista párt szavazati százalékát csökkenti. Most van az a helyzet, hogy nincs kiért, de van ki ellen!!!

Sedliakné György Ilona, Martos

Köszönet a segítségekért

Bármilyen jellegű segítség jól jön az olyan embereknek, akik mindenüket elvesztették, az eperjesi kiégett lakásokra, az éppen csak életben maradt emberekre gondolok most. Ha bele tudjuk magunkat képzelni a helyzetükbe, nagyon nagy lelki erő kell mindezek elviseléséhez. Köszönöm, hogy az egyház is csatlakozott az adományok gyűjtéséhez. Köszönöm, hogy így is segíthetünk egymáson a bajban, ami által mi is gazdagodtunk, azzal a jó érzéssel, hogy ha csak kismértékben is, de adni tudtunk. Ez legyen előttünk, ahogy őseink tanítottak: TE ma nekem, talán holnap ÉN neked. Ha tudsz, segíts, hogy téged is segítsenek! Isten áldásával minél kevesebb bajban, megpróbáltatásban legyen részünk az eljövendő években. Legyen rajtunk, mindnyájunkon, az Úr Jézus megszentelő kegyelme, vezesse életünket a megértés, tolerancia szellemében. Sok-sok szeretetben, békességben, együttérzésben eljövendő évet kívánok mindnyájunk számára. Tegyünk róla, hogy úgy legyen!

Rohály Mária, Kassa

Jót tenni jó

Új jelenséggel szembesültünk karácsonykor Kassán. A Dóm előtt, az ünnepi szentmisék alatt egy fehér ruhás alak sétált föl-alá, vállán tarisznya, kezében bot és szentkép. Jézus Krisztusra emlékeztetett, aprót kért, sikerrel. Szilveszterkor ismét megtelt a Fő utca az új évre várókkal, volt mulatság, éneklés, de a szokásos tűzijáték most elmaradt – emlékezve az eperjesi tragédiára. A közönség tapssal jutalmazta a város önkormányzatának bejelentését, hogy Kassa 50 000 eurót adományozott Eperjesnek. Ezzel mi is csatlakoztunk a sok szlovákiai városhoz, azért olykor tudunk jók lenni. Az is örvendetes, hogy január 6-án a Fő utcán most sem feledkeztek meg az „orosz karácsonyról”, azaz az ukránok, a ruszinok, a görögkatolikusok ünnepéről, e napon szóhoz jutottak a sportolók is, a futóknak a belváros utcáin megrendezték a hagyományos háromkirályok napi futást. Nem a versenyzés volt a fontos, lehetett kocogni, gyalogolni, jó társaságban, a célban pedig jólesett a forró tea.

Buday Ernő, Kassa

Köszönet

Először is annak a családnak, amely az én nagy bajomban és betegségemben segített, amikor az erőm végén jártam. Beteg lettem 79 éves koromra – pont december 16-án (15-én születtem), és kórházban találtam magam, ahol trombózist állapítottak meg. A koszt tipikus kórházi, nővérek ki-be, gépekbe való fekvés (CT, tüdőn találtak valamilyen embóliát, amit nem tudtam, átéltem), december 23-án majdnem mindenki hazament, én hogy nem! No, akkor jött a pánik, nagy hisztériámra azt mondták, hogy egyedül élek, ki fogja szurkálni a vérhígítót, ki ad enni? És már érkezett is a nagy segítség keresztlányom részéről, akik rábíztak a nagysallói komaasszonyomra. Így kerültem házi őrizetbe, a terhükre, mindennemű gondoskodást megkapva. Biztos elegük volt belőlem, meg a türelmetlenségemből, ellenkezésemből, kiállhatatlanságomból, de lenyelték, mert drága jó lelkek. Igaz a közmondás: bajban ismered meg az embert. December 28-án elhatároztam, hogy én most már hazamegyek, ha törik, ha szakad, de a szívem csücskében ott volt a félsz. Már jobban jártam, nem szédültem, így elengedtek. Bevallom őszintén, az éjjel nem aludtam, mert vártam, hogy mi lesz. December 31-én még itt vagyok, és írok a kedvenc lapomnak. Ha főszerkesztő megengedi, köszönetet akarok kifejezni a lapon keresztül egy becsületes, magyar családnak. Van két segítőm, aki bevásárolt, a keresztlányom és a fiatal ismerősöm. Név szerint is szeretném kifejezni a hálámat: Akkosy Sándorné Évának – komaasszony, keresztlányomnak, a nagyon tehetséges főiskolai hallgatónak, Kiss Andreának, aki felváltva az anyukájával kicsit megszurkált, és nem utolsósorban Kiss Zoltánnak, a család fejének, mert bizony én ebben az ünnepi időben nem voltam egy főnyeremény.

Lakatos Marika, Léva

Ünnepek után

– Na, Mózsi bátyám, mit találtál a karácsonyfa alatt? – állt elő keresetlen kérdésével Mászik Ferkó. – Hát, kinek ezt, kinek amazt hoznak az ünnepek. Nyolc évig halogattam a ház előtti fenyő karácsonyfává nemesítését, most jött el az ideje. Idén látogattak haza a külhonban dolgozó gyerekek, házunk megtelt az unokák örömteli viháncolásával. Csak szót nehezen értettem velük, merthogy én nem beszélek ángliusul, ők meg csak törik az anyanyelvünket, egyesek szerint ezért is a klímaválság okolható. Hát te, Mászik Ferkó barátom, mire vitted a békesség ünnepén? – Vitte a csoda, engem vittek, a haverok. Meglátogattunk néhány mélyen szabadelvű államot, ott még a hold sarlóján is az önmegvalósítás lehetősége fityeg. Ott már szabadon kaphatók a rózsaszín jövőt ígérő természetes hatóanyagú fűfélék, melyek pótolják azt a bizonyos hold sarlóján elérhetetlenül fityegő dédelgetett álmot. Ha már ott voltam, szurkoltam néhány focimeccsen, meg a sárgamellényeseknek, leültem az érte kiszabottakból három hónapot, a karácsonyi amnesztiával szabadultam. Mint üldözést szenvedett és megmenekült csodabogár tértem haza, ez sem kevés. Ilyet sem pipáltam a karácsonyfa alatt. – Ez bizony nem semmi – állapította meg Dőre szomszéd. – Ezek vagytok ti, agyonterhelitek a karácsonyt holmi semmiségekkel. Jómagam – döngette mellét öntudatosan – annak tudok leginkább örülni, ami nem található a karácsonyfák alatt. Az emberiséget annak idején három dolog tartotta félelemben, amit ma tudálékosan stressznek neveznek. Úgymint a háborúk, a halálos járványok és az éhínség. Szerencsénkre messze környéken hallgatnak a fegyverek, helyettük kedélyt betegítő, életet rövidítő apróságok bosszantanak. Az egykor taroló járványokat nagyobbrészt legyűrte a gyógyszeripar, az éhínséggel meg szemléltető módon estünk a ló túloldalára. Manapság az egészségével törődő ecce homo összefog egyszerre három, de jó étvággyal megáldva akár hat fogyókúrás diétát, és az előírt kicsi adagokat utolsó morzsáig befalva zabálja magát betegre, népbetegség lett az elhízás. – Ezen nincs mit javítani – hagyta helyben Szép Szilvia. – Én mégis a kapott ajándékok mellett teszem le voksomat. Áldom a jó sorsom, amiért értékes emberekkel ismerkedhettem meg, és emlékeim megőrzése érdekében papírra is vetettem a hosszú listát. Egy stresszhelyzetben rám törő kínos hasmenés vetett véget az irkafirkának, másra kellett a papír. Korszakalkotó bejelentése után Szép Szilvia ment a dolgára, csak az év végi ünnepek mélyen szántó utózöngéje maradt utána.

Gazdag József, Jányok

Válasz Schobert Norbinak

Anyaként nagyon fáj, amit mondtál,

pedig példaképeim egyike voltál.

Megmutattad, testünket hogyan szépítsük,

hogy önbizalmunkat erre építsük.

De csalódtam, mert számodra semmi a szellem,

s a belső én; hamis a jellem.

Csak a vékony test, az tökéletes,

s mégis csaltad Rékát, ez az érdekes.

Csak az a baj, hogy kinek szíve érted dobban,

azt bántottad meg a legjobban.

Mert nem vékony testedért van együtt családod,

hanem mert egy Anya néked megbocsájtott.

Utószóként pedig csak annyit kérnék,

tanulj arról, hogy mi is az érték;

mert nem számít, milyen a test, a „keret”,

amikor a szív igazán szeret.

Pelle Julianna

Pereszlényi Mária emlékére

Pereszlényi Mária tanárnő tragikus hirtelenséggel 69 éves korában eltávozott a földi életből. A pedagógustársadalom egy segítőkész, aktív, jó szakembert veszített el, aki szellemiségével, egyéniségével nyomot hagyott maga után. A tősgyökeres „szenciséghez” mindvégig ragaszkodott. Barátságunk Budapestről, az ELTE bölcsészkaráról indult, ahol Mária magyar–német szakon végzett. Pályáját Selmecbányán kezdte, abban a gimnáziumban tanított hosszú éveken át, ahol a csehszlovákiai diákokat külföldi tanulmányokra készítették fel, így nem egy osztálynak volt népszerű osztályfőnöke. Fontos szerepet töltött be a válogatott, jó képességű fiatalok életszemléletének alakításában. Selmecbánya után a Pozsonyi Módszertani Központban a magyar szakos tanárok módszertani továbbképzéseinek, szakvizsgáinak főszervezőjeként, vizsgáztatójaként dolgozott. Ezt követően közel 10 évig tanított a Nyitrai Pedagógiai Főiskola német nyelvi tanszékén. Utána Nagyszombat következett, ahol ugyancsak módszertani ismereteit felhasználva európai uniós projektek szervezésében vállalt főszerepet. Sok alap- és középiskolának közvetítette ezekben a projektekben a részvételt, miáltal rengeteg pedagógus szerezte meg a kreditpontos bizonylatokat.

Többéves barátságunk során bekalandoztuk a Kárpát-medence azon részeit, ahol mostoha körülmények között élő magyarokat támogattunk lehetőségeink szerinti adományokkal. Pereszlényi Mária már távol jár, de mi, akik ismertük és szerettük, megőrizzük szívünkben az oktatás szerény nagyköveteként.

Molnár Ilona

Kedves Vasárnap!

A karácsony előtti napokban a sütések közepette csomagot hozott nekem a kedves postásnőnk, Zsuzsika. Nagyon meglepődtem, ki küld nekem csomagot, mivel feladót nem találtam rajta, és a sütéshez szükséges termékek csak úgy illatoztak kinyitás után. Kétszer is átlapoztam a Vasárnap 51–52. számát, de a nevemet nem találtam. Igaz, hogy az elmúlt év folyamán küldtem különböző helyre, sőt vállalatoknak is ilyen-olyan írást, de hogy éppen ilyenkor kapok ajándékot, arra nem számítottam. A rejtély január 8-án oldódott meg, amikor kézhez kaptam az Egészség Extra melléklet 1. számát. Nagyon-nagyon köszönöm, mert ilyen meglepetésben még nem volt részem. Még aznap kipróbáltam a cifrító ampullát az éppen megsült linzerkarikákra. Sok sikert a munkájukhoz, és nagyon jó egészséget kívánok kedves mindnyájuknak.

Farkas Rózsa, Áj