A Bálint-napra sokan azért haragszanak, mert nincs párjuk, és kudarcként élik meg, hogy amikor minden a szerelemről szól, ők egyedül vannak. Mások, bár kapcsolatban élnek, tudatosan semmibe veszik ezt a napot, mert úgy vélik, giccses, kommersz ünnep, és nekik nincs rá szükségük.
Az igazság valahol ott van, hogy aki úgy érzi, ünnepelje a szerelmét Bálint-napon, aki pedig ízléstelennek, tolakodónak tartja, az ne vegyen róla tudomást. Aki pedig vágyai ellenére egyedül van, az tegyen ellene. Mert a szerelem legalább annyira elhatározás és akarat kérdése, mint a szerencséé, és Melinda Kešická párkapcsolati terapeuta szerint gyakran csak kifogásokat keresünk, hogy miért nem talált ránk a szerelem.
Elengedhetetlen a szerelem ahhoz, hogy egész életre szóljon a kapcsolat, vagy túlságosan idealizáljuk, fontosabb az összhang?
Hogy mi a fontosabb, a szenvedélyes szerelem vagy a kiegyensúlyozott, mindennapi összhang, erre szerintem nincs egyértelmű válasz. Egy életre szóló kapcsolatnak megvannak a fázisai, amelyek közül mindegyik egyformán fontos, és mindegyiknek megvan a szerepe. A későbbi összhang nem lehetséges a szenvedélyes szerelem nélkül, amely megelőzi, és energiát ad ahhoz, hogy a későbbi nyugodt időszakot elérjük, s értékelni tudjuk, de a szenvedélyes szerelem nem az egyedüli és elegendő feltétel egy hosszan tartó, elégedett kapcsolathoz. Sok kapcsolat épp akkor megy tönkre, amikor elmúlik a szenvedély, lehull a rózsaszín lepel a párunkról, és az idealizált kép helyett egy hús-vér ember áll előttünk. Ez néha nagy próbatétel, amelyet nem minden kapcsolat él túl.
Van abban valami, hogy a gazdasági és egyéb érdekeken, szövetségi alapon működő párkapcsolat szerelem nélkül is működhet? Vagy csak addig, amíg az egyik fél nem találkozik az igazi szerelemmel?
Az, hogyan működik valaki egy párkapcsolatban, érzelmi képességek kérdése. Vannak, akiknek kellemetlenek a túl intenzív érzelmi megnyilvánulások, és nem is hajlamosak az érzelmek intenzív megélésére – számukra a múltban is, ma is inkább az előnyök és racionális megfontolások alapján működő kapcsolatok felelnek meg. Az együttélést ilyenkor az ész által diktált előnyök teszik kölcsönösen kellemessé.
A sírig tartó szerelem sorsszerű találkozás vagy elhatározás és akarat kérdése?
Ez személyes tulajdonságok és a sors által az utunkba sodort véletlenek összjátéka. Ha alaptulajdonságunk a szilárd jellem, és elveink nem engedik, hogy csak úgy feladjunk egy kapcsolatot, nagyobb annak a valószínűsége, hogy az ilyen próbákat sérülés nélkül kiálljuk.
A hűtlenséget tagadni kell, vagy kibeszélni, esetleg előre tisztázni, mit várhat tőlünk a párunk, ha félrelép?
Ha a hűtlenség a párunk tudomása nélkül történt, ennek így is kell maradnia – hogyha pillanatnyi elgyengülésről volt szó. A vétkesnek magának kell feldolgoznia a lelkiismeret-furdalást, nincs joga megértést és feloldozást várni a partnerétől. A hosszan tartó hűtlenség, amely a kapcsolat felbomlásához vezethet, pedig úgyis kiderül, és nincs értelme bármit hozzáfűzni.
El lehet várni valakitől, hogy az ágyban is jó legyen, magasröptű beszélgetéseket is lehessen folytatni vele, és a vízcsapot is meg tudja javítani, ő legyen számunkra mindenben az egyetlen?
Ez a kép szociális naivitásra utal, és túl nagy elvárásokat támaszt a partner iránt. Általában úgy működik a kapcsolat, hogy bizonyos tulajdonságokat előnyben részesítünk, ezek alapján választunk partnert, a hiányosságokat pedig mosolyogva toleráljuk.
Mennyire tolerálható, ha valaki a házasságon, kapcsolaton kívül találja meg a szellemi társát, akivel mindent meg tud beszélni? Nem fáj ez jobban, mint a fizikai megcsalás?
A párkapcsolat nem rabság, és ez az érzelmekre is igaz. Kevéssé valószínű, hogy párunk a megértésre és az érzelmek megosztására vonatkozó valamennyi igényünket ki tudja elégíteni. Természetes, hogy nem élünk vele elszigetelten, hanem rajta kívül is vannak bizalmas barátaink, anélkül hogy ez veszélyeztetné a kapcsolatunkat. Az, hogy ilyenkor fennáll az erotikus vonzalom veszélye, természetes, és ennek legyőzése az élet alapvető próbatételei közé tartozik.
Ma mintha divat volna egyedülállóként élni. Ez tényleg az önállóság, a szabadság bizonyítéka, vagy inkább kényszer?
A növekvő önbizalommal és önértékeléssel csökken az emberben a hajlam, hogy mások igényeit tolerálja. Ilyenkor a saját egyéniségünket a páros együttlét előnyei fölé emeljük. Az életet teljesítményként fogjuk fel, azt nézzük, elbírunk-e vele egyedül. Ez a szemlélet a gyermekekre nézve veszélyes, mert nehéz egyedülálló szülőként, a másik szülői minta nélkül felnevelni őket. És ha a szülők kapcsolata felbomlik, ez a későbbiekben befolyásolja azt is, mennyire lesz képes gyermekünk párkapcsolatban élni.
Miért maradnak manapság olyan sokan egyedül? Túl magasak az igényeik, túl nagyok a félelmeik, rosszak a családi mintáik?
Úgy látom, egyre nagyobb az emberek meggyőződése, hogy olyan kritériumok alapján kell boldogulniuk, amelyeket a médián keresztül mások határoznak meg. Mintha elveszne az a természetes boldogságérzet, amely mindannyiunk sajátja, a társadalom által támasztott igényektől függetlenül. Mivel egyre fontosabb, mit gondolnak rólunk mások, nem vagyunk hajlandóak „akárkivel” összekötni az életünket.
Egoista, alkalmazkodásra képtelen, aki egyedül marad, vagy ezt a körülmények is hozhatják – pl. beteg, idős családtagról, kisgyermekről való gondoskodás?
A párterápia során szerzett tapasztalataim azt mondatják velem, hogy a páros együttélésre való alkalmasság nincs összefüggésben a társadalmi kritériumokkal. Gyakran börtönviselt, súlyosan egészségkárosodott emberek is képesek párt találni, mert az együttélés sikeressége nem a tökéletességtől függ, és végképp nem attól, hogy egymás minden elvárását teljesítsük. A látszólag objektív körülmények gyakran csak kifogások, hogy miért nem vagyunk képesek párkapcsolatot teremteni és párkapcsolatban létezni.
Hogyan lehet ebből kitörni?
Ha valaki ismételten csődöt mond a társas kommunikációban, és egymás után bomlanak fel a párkapcsolatai, akkor megfontolandó egy intenzív, hosszan tartó pszichoterápia, ahol lehetőség nyílik régi sérelmek feldolgozására. Ennek az eredménye az egyén személyiségének jelentős változása.
Tény, hogy minél idősebb az ember, annál nehezebben alakít ki párkapcsolatot?
Az egyén rugalmasságától függ, mennyire képes alkalmazkodni, tolerálni a másik ember szokásait Az örökifjú személyiségek magasabb életkorban is képesek új párkapcsolatban új életet kezdeni.
Van olyan, hogy valaki eleve nem alkalmas a párkapcsolatra?
Sok olyan ember van, akinél kicsi a valószínűsége, hogy párkapcsolatban fog élni, mert ez nem is hiányzik neki. Feleslegesen szenvedne, és a párja is szenvedne mellette. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár ez a legtermészetesebb életforma, nem szükségszerű, hogy az emberek párkapcsolatban éljenek. Ha nem felel meg nekik, keressenek más, kevésbé intenzív kapcsolatokat, de az érzelmi kötődésre mindenkinek szüksége van. Aki kötelezettségek nélkül, felszínes kapcsolatokban tölti az életét, nem várhatja, hogy öregkorában lesz mellette valaki. Az érzelmi kötődés csak hosszas együttélés, közös élmények, örömök, csalódások és engedmények eredménye lehet – így érünk érzelmileg és alakítunk ki két egyéni életből egy harmadikat, a páros létet.
Ma sokkal többet várunk egy párkapcsolattól, mint régen, de mi az, ami valóban fontos?
Az elhatározás, hogy jóban-rosszban együtt maradunk. Mert ha azzal a számítással vágunk bele a közös életbe, hogy ha nem megy, akkor majd szétválunk, akkor ez rövid időn belül be is következik. Sajnos, a fogyasztói életmód párkapcsolatainkra is hatással van. Ahogy az elromlott háztartási gépet már nem érdemes megjavíttatni, inkább újat veszünk helyette, a kapcsolatunkat sem próbáljuk javítani, hanem inkább lecseréljük a párunkat.
Mindenki arra vágyik, hogy időskorában is legyen társa, és mindenki elérzékenyül, amikor egymás kezét tartó idős embereket lát. Mitől, hogyan alakul ki ez az élethosszig tartó érzelmi kötődés, hogyan lehet dolgozni rajta?
Minden embernek mások az adottságai a páros életre vonatkozóan. Ezek tesztje a konkrét választás, amely objektív szempontból nem kell, hogy a legjobb legyen, de létezhetnek a külvilág számára ismeretlen, rejtett motívumok, amelyek megmagyarázzák, miért lehet minden látszat ellenére működésképes egy kapcsolat. Ha a szétválás veszélye fenyeget, mindig fontos felismerni, hogy ármeneti krízisről van-e szó, vagy a valójában sosem létező kapcsolatról hullt le a lepel. Ennek kiderítésében segíthet a párterapeuta, hogy a krízishelyzetben őrlődő párok ne hozzanak elhamarkodott döntést.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.