Önök írták

Farsangolás Ájban

Már elmaradtak községünkben is a szép farsangi népi szokások, amikor a pásztorok, kondások jártak a gazdák házaihoz „vincsoválni”, köszöngetni, és gyűjtöttek maguknak élelmet kis versek mondásával. Az egyik így szólt:

Apturingi farsangi,

za dva grajcare pálenki.

Itt is adnak, ott is adnak,

egy nagy darab szalonnát.

A gazdának a padján

macska ül a szalonnán.

Menjenek lehajtani,

nekem is egy nagy darabot adni.

Dús!

Az ilyen kis versikéket sok helyen már csak a krónikák jegyzik, már ahol vezetik őket, mert manapság minálunk sem tehenet, sem sertést, de még csak kecskét sem tart senki.

*

Megkülönböztető elnevezések, gúnynevek, becenevek

A sógornőmmel egy ünnepségen szó került arról, hogy a mi kis falunkban igen soknak volt mellékneve, gúnyneve, amit ő vagy tudott és elnézett, vagy nem is tudta, hogy hívják a háta mögött. A sógornőm csak nézett, mert náluk nem adnak ilyen mellékneveket az embereknek. Én kb. 90 ilyet gyűjtöttem össze 2002-ben a község idős polgáraitól, és bejegyeztem a krónikába, hogy az utánunk jövő generáció is megismerje őket, mivel egyes családok sarjai kihaltak vagy elköltöztek, és az eredeti nevük is eltűnik, nemhogy a megkülönböztető név, amivel illették őket. Íme, néhány a régebbiek közül: Fáben, Cicu, Kukuk, Kubo, Kuscsik, Csivasz, Mocni, Pindrók, Finka, Mokher, Mokola, Bedzsa, Bandur, Truge, Pestu, Kanap, Boglyos, Tudós, Öcse, Belga, Bader, Sajtos, Szüszü, Netota, Ruj, Misu, Selyemzsinór, Budu, Pigrács, Bucsora, Potyom, Platyu, Slicsku, Foxi, Szunyó, Csépes, Gugás, Parti, Huszár, Seke, Talyu, Rapatya, Doszpoly, Mökölő, Szuzsiga, Szamóca.

Farkas Rózsa, Áj

Nevek csapdájában

Egy nagyon felkavaró dologról szeretnék írni, ami napok óta foglalkoztat. Kezdem a jóval. Négyunokás 82 éves nagymama vagyok, egy lány és három fiú boldog nagyija. Kettő pozsonyi egyetemen végzett, kettő pedig Budapesten. A 30 éves informatikus unokám, aki a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult, eldöntötte, hogy felveszi a magyar állampolgárságot. Kicsit meglepett bennünket, mert már négy éve Londonban dolgozik (az igazságügyi minisztérium informatikusa), de nagyon sok jó barát köti Pesthez. Összeszedtük hát a szükséges iratokat. A nagyszülőké is kellett. A lányom elvitte a fordítóhoz. Az államnyelven megírt iratokban természetesen a férjem és apám is František, a másik nagyapa Juraj, és a többi (pl. a házassági tanúk is) Štefan meg Ondrej. Ezek mind magyar emberek, jóformán szlovákul sem tudtak. Én természetesnek vettem, hogy a fordításban majd Ferenc, István meg György lesz belőlük. De tévedtem, mert magyarul is Fükő František meg Szőke František lett a nevük. Ez annál is bosszantóbb, mert sehol, egyik papíron sem szerepel, hogy nemzetisége magyar.

Apám, aki 1889-ben született Nagycétényben, Magyarországon, és 1977-ben 88 évesen halt meg, soha nem fogadta el a szlovák nevét. Emlékszem, minden hivatalos iratot magyarul írt alá. Azokban az években szó sem lehetett a visszafordításról.

No de én felkutattam minden magyarul megírt okmányt. Így találtam rá megboldogult férjem kisiskolás tanulókönyvecskéjére is, mely gyöngybetűkkel, szépen magyarul van kitöltve, benne, hogy született 1935-ben Füleken, Nógrád megyében, Magyarországon. Akkor visszacsatoltak bizonyos területeket. Nagycétényt, ahol én születtem, sajnos nem. Az én irataim közül csatoltam azt a bizonyítványt, mely a komáromi gimnáziumban szintén szépen magyarul íródott, és ott áll rajta, hogy nemzetisége magyar. Ezeket csak le kell fényképezni. Kicsit megnyugodtam, de a bosszúság nem akar elmúlni. Kérdésem: Helyes ez így? Tudom, hogy ez nagyon buta kérdés, de sajnos ilyen országba kerültünk.

Fükőné Szőke Ottília, Fülek

Ébresztő!

Mindnyájunknak erőteljes boldog új esztendőt és régi szokás szerint, bort, búzát, békességet kívánok. A felvidéki magyarság nagy feladat előtt áll. Választások közelednek. Történelmi átkok súlya alatt, melyhez csatlakozik a saját átkunk is, a szétválás. Ilyen körülmények között az egyszerű választó nép mire számíthat? Vén ember vagyok. (1929. 1. 12.) És sajog a szívem, ha ezt a marakodást, bosszúskodást látom! Ezért akarom kallódó magyar testvéreimet fölébreszteni. Mert ami volt, az már elmúlt. Itt vannak a magyar jelöltek, akiket a szavazatainkkal a parlamentbe kell juttatni. És ehhez mindenkire szükség van. Hogy parlamenti képviseletünk legyen! Hozzájárulhatsz. Ha a szíved mélyén még pislákol egy nemzeti érzelmű parázs, ne fojtsd el! Hagyd, hogy lángra lobbanjon, hogy megvilágíthassa a visszavezető utat közénk. Gyere haza. Tárt karokkal várunk. Ne járjon egy magyar sem külön utakon! Mert annak nagy ára van!

id. Kovács, Kosút

Krimibe illő eset

2019. október 15-én, Terézia-napon megszólalt a telefonom. Gondoltam, kezdődik a névnapi köszöntés. Tomi unokám volt: – Újvárban vagyok – mondta –, a bankban, van egy kis elintéznivalóm, alá kell írnom egy papírt. Nagyi, ma Terézia van, Isten éltessen, nagyon szép ajándékot vettem neked, majd elhozom.  – Hívtam őt ebédre, azt mondta, most nem jöhet, mert a bankban kell lennie. De folytatta: – Beszéltem apával, ő most nem tud nekem pénzt adni. Kérdeztem anyát is, azt mondta, csak holnap, addig kérjek a nagyitól. Nagyi, tudnál adni nekem kölcsön? Még ma visszaadom, ha megyek hozzád. Nagyi, mennyi pénzed van otthon? – Annyi csak, hogy a temetésre – mondom neki. – De nekem 50 százas kellene. – Annyi nincs. – Hát mennyi van? – Kb. csak 40 db százas. – Az kevés. De van egy jó barátom, aki tud adni 50 db százast kölcsön. – Nincs kulcsom, nem tudok felmenni, gyere le értem.

Fájós lábammal alig mentem le, de a Tomit sehol nem láttam. Kiáltottam, Tomi hol vagy? Semmi válasz, hát felmentem, és beleszóltam a telefonba, hogy hol vagy? – Azért nem láttál, mert eltakart egy teherautó, gyere le még egyszer. – Megint lementem, és megint sehol nem volt senki. Felmentem, beleszóltam a telefonba, hogy megint nem látlak. Azt mondja, most hozta a barátom a pénzt, amit kölcsönad. Nagyi, gyere le értem, mert 5 perc, és ott vagyok nálad. Lementem. Látom, hogy az autók között jön egy férfi feketében lassú lépésekkel. Magamban mondom, jaj, de csúnya ember, ez itt lakik? Vagy valakihez ide jön? Mellém állt, nem szólt. – Maga nem Tomi, én magát nem ismerem – mondtam neki, de nem mertem ránézni, remegtem. Nagyon vastagon feketére volt kifestve. Azt mondta: – Az én legjobb barátom a Tomi. Most vittem neki a pénzt. – Jöttem befelé, jött utánam. Nem mertem szólni, sem kérdezni. Az járt az eszemben, most mit fog csinálni. Nincs-e a zsebében pisztoly, vagy fejen vág. Mikor az ajtómhoz értünk, kérdeztem, hogy hívják? Azt felelte, Kovács István vagyok. Hol lakik? A kezével intett, itt nem messze a Letomoston. Mondtam neki, hogy maga kint marad. Kiszámoltam a pénzt, és ajtót nyitottam. Kezdtem számolni neki, tolt befelé, ne lássák, hogy pénzt számolunk. Én toltam őt kifelé, erre kikapta a pénzt a kezemből, zsebre vágta, és gyalog leszaladt. Én még mindig az unokám hangját hallom, mert ismerem kiskorától. Jobban beszél szlovákul, így szlovákos a hangsúlya, ha magyarul beszél. Hogyan lehet ennyire megváltoztatni egy hangot? Szégyelljék magukat az ilyen bitang emberek. Sok újságot olvasok, tévét is nézek, hogyan verik át az időseket. De én csak az unokám hangját hallottam, én csak segíteni akartam neki. Sajnos öregségemre jöttem rá, hogy senkit nem lehet a lakásba beengedni, beszélgetni sem, mert az emberek hamisak.

Egy nyugdíjas

Szíveddel láss

Amikor 17 évvel ezelőtt szórólapot találtam a postaládámban, még nem sejtettem, hogy általa is alakulnak jó barátságok. A Lőcsei Vakok és Gyengénlátók Társulata küldte azzal, hogy a támogatásunkat kérje. Bevallom, kicsit gondban voltam, hisz annyi mindent hall az ember. De megszólalt bennem a lelkiismeret, és küldtem egy kisebb összeget. 2002 decemberében hálából egy, a gyerekek által rajzolt képeslapot kaptam. Ahogy mentek az évek, megismertem a társulat munkáját, és boldogan támogattam őket. Jelenleg 112 gyermek van az intézetben, ebből 14 óvodáskorú. Nemrég levelet hozott a postás. Dr. Sarolta Mudra, a Baráti Társaság elnöke küldte. Beszámolt arról, milyen programokon vettek részt a gyerekek. Meglátogatták az állatkertet, az énekkar sikeresen szerepelt Brünnben, hazai és külföldi díjakat kaptak a sportban jeleskedők. Nagy újdonság volt az iskolában kiadott három havilap. Ami nagyon érdekes és jó, hogy CD-re is fel vannak játszva a lapok. S hogy még nagyobb legyen az öröm, egy volt diák telefonon értesítette az iskolát, hogy megnősült, egy szintén vak lányt vett el, és egészséges kislányuk született. Ebben az évben is egy bekerült hozzájuk egy ikerpár, akik szépen beilleszkedtek.

A látáskárosodott gyerekek minden apróságnak tudnak örülni, hisz vannak köztük olyanok is, akik az intézetben ettek először banánt, narancsot. Többnyire jó tanulók és szorgalmasak. Az egyik kislány, aki bábjátékos, komolyan és intelligensen elmondta, hogy nem szeretik, ha úgy jellemzik a műsoraikat, hogy megmutatják a látóknak, milyen az ő különleges világuk. Csak egy világ van, s ebben elférnek a mozgássérültek, a hallássérültek és a vakok is. Próbálják megmutatni bánatukat és örömüket, sajnálatra nem szorulnak, hiszen az ő életük is lehet boldog, csak önállóságukhoz a látókra szorulnak. Lelki szemeikkel látnak minket, mindent, ami körülöttünk van. Az üdvözlőlap, amit hálájuk jeléül kaptam, sok mindent bizonyít. Dr. Sarolta Mudra ezekkel a gondolatokkal fejezi be a levelet: Boldog vagyok, amikor a kilencedikesek elhagyják az iskolát, és látom rajtuk az optimizmust, tudom, van helyük a nap alatt, megállják a helyüket, amit önök is elősegítettek akár pénzzel, ruhával vagy egy imával. Mert a világon a legszebb mondat, hogy szíveddel láss, és segíts.

Gyurcsovics Stevlik Márta, Hetény

Kedves Vasárnap!

Egy halálos betegséget (agyszövetgyulladás) túlélt asszony vagyok, ami annyit jelent, hogy az agyam tele van gyulladásokkal, amiket állandó fájdalommal viselnem kell. Gyógyítani nem nagyon lehet. Viszont azóta rímekben gondolkodom.

Korábban, ha behunytam a szemem, a sötétség húzott lefelé hirtelen. Nagyon sok rémisztő álmok sora, de én nem voltam olyan ostoba. Nem adtam fel az életem. A régi énem eltemettem. Új életemben már látom a célt megint, és nem érdekel, ha valaki leint. Szerelmemmel családunk van, Újvárban lakunk egy lakásban, kétéves lesz már a kisgyermek. Belőlem meg csak úgy folynak a versek.   

Önök szerint én ezzel mihez kezdjek?

Šeďo Judit, Érsekújvár

*

Itt van a hála és a köszönet ideje. Így én is megragadom az alkalmat, és szeretném kifejezni a hálámat és a köszönetemet a Vasárnapnak. Köszönöm a 2020-as Ennivaló Okos Naptárt. Tudom, hogy a Vasárnap is vallja a segítség fontosságát, például tanácsokkal, szép történetekkel, képekkel, nagyoknak és kicsiknek, fiataloknak és idősebbeknek, kismamáknak, szülőknek, háziasszonyoknak, kertészeknek, okos szóval és humorral, kopertásokkal Kassától Pozsonyig, mint amilyen Vilke szülötte, Plavec úr, a lévai Balla Rózsa és sokan mások, sok városból és falvakból. No, és ahogy azt a gyönyörű kettős számban tették. Kifejezek egy önző kérést is: hogy még soká olvashassam a lapot, Önök pedig nagyon soká, még 50 évig így együtt alkossanak, nyújtsanak az olvasóknak legalább annyit, mint a 2019. évben tették. Ehhez kívánok a főszerkesztőnek, szerkesztőinek, tudósítóinak sok erőt, egészséget, pozitív humorral kezeljék a kezelhetetlen dolgokat a munkájukban, országunkban úgy, mint eddig.

Lakatos Marika, Léva