Kép: Oláh Csaba
Vezető színésznő még mindig. Két ország közt cikázik, de már új kocsival. A régebbi sem volt régi, csak éppen kicsúszott a forgalomból. Az autópályán. Egy vízátfolyás okán. Jókai Ágnes kilométerek ezreit teszi meg a színészi pályán. Van egy (tartalék) szerepe Pozsonyban, az Astorkában, vendégként játszik Komáromban, a Jókai Színházban, s több szerep köti a dunaújvárosi társulathoz is. De mehetünk még messzebb: északra és délre. Rómában egy egészen különleges előadás megálmodója és létrehozója volt, Helsinkiben A pásztor című új magyar filmben nyújtott játékával a legjobb női alakítás díját nyerte el nemrég. Erősen fogja a volánt. Nem téveszt irányt.
Hol volt azon az estén, amikor Helsinki nemzetközi filmfesztiválján győztesként mondták ki a nevét?
Otthon. Pihentem egy próba után, Komáromban. Anyukám külföldön volt, nagyon messze, őriztük a házat Danival, a kedvesemmel.
Nem fájt, hogy nem lehetett ott, ahol éppen ünnepelték?
Hogy nem vehettem át a díjat? Biztos szép lett volna. De nem vagyok a tárgyak foglya. Láttam egy képet nemrég a közösségi portálon: egy idős színész unokája a nagypapa Kossuth-díjával „babázott”. Ha megkapom a díjat, én majd kiteszem a polcra. Őszintén mondom: ez a része egyáltalán nem hiányzik az elismerésnek. Engem sokkal jobban meghatott, hogy egy skandináv filmfesztivál szír zsűrielnöke, aki pontosan tudja, mi zajlik ma a világban, hogy milyen borzalmakon kell keresztülmennie valakinek csak azért, mert más a vallása, a bőre színe, a nemzetisége, hogy etnikai alapon emberek millióit hurcolják meg, űzik el otthonukból, és ezt a szír filmest mélyen megérinti a történet s benne az alakításom, a puszta tény nekem mindenen túlmutat. Egyáltalán nem érdekel a tárgy maga, a kézzel fogható elismerés, és az sem, hogy szép ruhában csilloghattam-villoghattam volna. Sokkal fontosabb, hogy Helsinki óta Bécstől Los Angelesig több fesztiválon díjazták már az alkotást.
Távol a háború zajától, 1944 végén, Nyugat-Magyarországon játszódik a történet, ahol a címbeli, magányos férfi tanúja lesz egy csoport zsidó fogoly lemészárlásának. Egy lánynak azonban sikerül megszöknie az erdőben. Őt alakítja igazán megrendítően.
Tényleg nem álszerénységből mondom: nem a díjakért választottam ezt a pályát. Bécs szerencsére közelebb van, mint Helsinki. Az ottani díjkiosztón részt tudtam venni. Az az este életre szóló élmény marad. De ott sem azzal foglalkoztam, hogy kitől milyen dicséretet kaptam, inkább annak örültem, hogy ott voltak velem a szeretteim. Hogy a helyszínen ölelhettem meg az édesanyámat és Danit, a kedvesemet.
Komáromban és Gútán nőtt fel, Pozsonyban szerzett színészi diplomát, ma Budapestről ingázik ide-oda. Rómában hogyan eresztett gyökeret?
Róma a harmadik megoldást jelentette volna 2010-ben, ha nem vesznek fel Pozsonyba vagy Budapestre. Engem mindig érdekelt a főzés. Jó, ezen most biztos jókat nevetnek az akkori barátaim. De az olasz konyha tényleg nagyon izgatott. Azt gondoltam, ha van nyelv, amit a szlovák és az angol mellett szívesen megtanulnék, akkor az az olasz. Az érdekelt a legjobban. Ezért azt találtam ki, hogy ha nem sikerül a felvételim, akkor elmegyek Rómába, egy konyhába, főzni. Egy év alatt megtanulom a nyelvet és a legismertebb olasz ételek elkészítését. Ez volt a fejemben. Aztán elvégeztem a színművészetit Pozsonyban, majd megismerkedtem Danival, akinél az olaszmánia nagyon erősen jelen van, még erőteljesebben, mint nálam! Amikor elnyert egy két hónapos római ösztöndíjat, szerettem volna vele tartani. Felvettem a kapcsolatot a Római Magyar Akadémiával, Puskás István igazgató úr pedig, miután prezentáltam neki az ötletemet, hogy az egykor Rómában letelepedett Perczel Zita életéből szeretnék darabot írni, az előadás pedig az Akadémia égisze alatt jöhetne létre, rábólintott. Így született meg az előadás.
Perczel Zita, a Meseautó legendás színésznője Via Fratte di Trastevere-i lakásától szinte kőhajításnyira. Az olasz kultúra milyen erővel van jelen az életében?
Pedagógus édesanyám autodidakta grafikus, kiválóan rajzol. A reneszánsz művészetét, mondhatnám, az anyatejjel szívtam magamba. Rengeteg képzőművészeti albumot vásárolt, Botticellitől Raffaellón és Donatellón át Michelangelóig rengeteg olasz festőt, szobrászt megismerhettem általa. De bevallom, amikor Rómában éltem, mérgezésem volt a reneszánsztól. A kortárs művészet ma is mindennél jobban érdekel. Egy idő után Rómában is azt éreztem, hogy már valami frissre vágyik az elmém, és hogy a modern művészetek múzeumában érzem igazán jól magam. De még egy erős olasz hatás ért gyerekkoromban. Volt egy baráti pár két gyerekkel, akik gazdasági nagykövetként éltek Rómában. Kislány voltam még, amikor végleg hazaköltöztek Örsújfalura, és meghívtak bennünket az otthonukba. Olasz alapanyagokból életemben először akkor ettem igazi olasz ételt. A szüleim mint pedagógusok sokat segítettek a házaspár csemetéinek, hiszen a nagyobbiknak különbözeti vizsgát kellett tennie, a kisebbik pedig már itthon kezdte el az iskolát. De mi, Máté öcsémmel úgy nőttünk fel, hogy gyakran voltunk náluk. Az olasz hatás tehát elég korán megvolt. Ami pedig az olasz filmművészetet illeti: a Vittorio Gassman főszereplésével készült Előzés és a Mamma Róma Anna Magnanival életre szóló élmény. Ehhez társul most A nagy szépség, Paolo Sorrentino filmje. Egyetlen mondatban is meg tudom fogalmazni, mit szeretek az olaszokban: adnak a külsőségekre, mégis nagyon közvetlenek. Ez rettentően rokonszenves bennük.
Külsőre inkább skandináv típus, vérmérsékletét tekintve azonban egyértelműen mediterrán alkat. Hogy azt ne mondjam: olasz.
Elfogadom a diagnózist. Hozzáteszem: én nagyon precíz vagyok, ami az olaszokra nem igazán jellemző. A véleményemet azonban csak annak mondom el, akit érdemesnek tartok rá. Bárkinek nem. Az olaszokkal egyébként nagyon nehezen tudnék együttműködni. Ha én azt mondom, hogy tízkor ott leszek, akkor tíz előtt pár perccel biztosan megérkezem. Ha kell, árkon-bokron keresztül. Bár ezzel most nem dicsekszem.
A Lengyel Balázs novellája és Nemes Nagy Ágnes versei nyomán született Elmondom én, egy másik Róma című színpadi zeneművet Dobri Dániel zeneszerzővel és két operaénekessel, Ódor Botonddal és Szigeti Karinával együtt hozták létre. Ennek az előadásnak ki volt a mozgatórugója?
Puskás István hívta fel az anyagra Dani figyelmét. Egy évvel azután, hogy bemutattuk a Perczel Zita-történetet, a Római Magyar Akadémia kiírt egy pályázatot A másik Rómára, és Danit megihlette a téma. Hogy negyvenöt után több magyar értelmiségi, köztük Weöres Sándor, Károlyi Amy, Pilinszky János, Márai Sándor a Római Magyar Akadémiára ment inspirálódni. Ők voltak az első fecskék a háború után. Ösztöndíjjal mentek, édes naivitással. A darab librettóját én formáltam, én szerkesztettem a zenei anyaghoz Lengyel Balázs Két Róma című ciklusa alapján. Az író második felesége, a jogörökös végtelen empátiával és szeretettel segített bennünket. Megfogtuk a történet lényegét, mondta. A zenei anyag Dani tehetségét dicséri. Nagyon erős a történet, s a zene dramaturgiája és a felvezető ciklus, operaénekesekkel még felerősíti. Lengyel Balázs novellái levél formában szólalnak meg, Nemes Nagy Ágnes versei kíséretében. Úgy társalognak ők az előadásban, hogy már nincsenek egy térben és azonos időben. Ég és föld között szólal meg az anyag.
Tudja már, milyen olasz vagy olasz ihletésű műhöz nyúl legközelebb?
Vannak ötleteim. Rengeteg jót, izgalmasat olvasok, de hogy a következő anyag olasz lesz-e, vagy más, azt még nem tudom. Ami biztos: ez itt még nem zárult le. Alakulnak a dolgok, ahogy kell. Szerencsére más terepen is van elég elfoglaltságom. A Perczel Zita-történet is kőkemény másfél évet felölelő munka volt, amíg az első leütéstől eljutottam a bemutatóig.
A Szentivánéji álomban láthatja még a közönség a pozsonyi Astorkában?
Példaértékű történet. Ilyet még nem is tapasztaltam a pályám során. Hogy valaki ennyire empatikusan viselkedjen egy nála dolgozó színésznővel, mint Vlado Černý, a társulat igazgatója. Ő ugyanis nem sértődött meg, és nem kérte ki magának, hogy mit képzel ez a fruska, hogy azt mondja, nincs már kedve utazgatni Budapest és Pozsony között. Megértette. Igazából el sem váltunk. Hozzáteszem: az Astorkában mindig olyan szeretetteljes légkör uralkodik, amilyet sehol máshol, szinte soha nem tapasztaltam. Nyilván azért, mert az egy komplett társulat, én pedig egy „távoli rokon” vagyok nekik. Nem látják a mindennapi vergődéseimet. Vlado Černýben egy percig sem volt sértettség, hogy leadtam a darabbeli két szerepemet, Hyppolitát és a Tündért. Felhívott, hogy ha netán a helyembe lépő pozsonyi kolléganő egy este egyéb elfoglaltsága miatt nem tud részt venni az előadásban, számolhat-e velem. Igen, természetesen, feleltem. Boldogan játszom Pozsonyban.
Komáromban A félkegyelműben szerepel, Budapesten a Vertigo nevű szlovák társulatban, legújabb szerepét Dunaújvárosban, Egressy Zoltán sikerdarabjában, a Portugálban kapta. Telítettek a napjai.
Ennyi elég is. Ebben szeretnék most komoly rendet vágni. Ezt most döntöttem el, a balesetem után. Mert ennyifelé utazgatni nagyon megterhelő. Veszélyesek az útviszonyok. Nem úgy van, hogy az ember beül a kocsiba, és mint kutya a vizet, lerázza magáról mindazt a traumát, ami a nap során érte. Elég egy csúnya beszólás, egy rossz gesztus, és az érzés bekerül a vérkeringésbe. Vagy idegileg kifáraszt valaki. Nemegyszer ugyanis sokkal többet adok magamból, mint amennyit az illető megérdemel. És ehhez jön a tempó. Hogy menni kell, gyorsan, mert meg kell érkezni. És akkor jön a baj. Az a bizonyos egy tizedmásodperc, amikor látod, hogy itt a vég, ennyi volt. De ami nagyon érdekes, nem féltem, nem rettegtem a haláltól. Nem volt ijesztő érzés, épp ellenkezőleg. Elöntött egyfajta nyugalom. Kiperdült az autó egy vízátfolyáson, kitörtek a kerekek, csúsztam farral a menetirányban, ráborulva a töltésoldalra. Lelassult a világ egy pillanatra. Az én oldalamon sérült a kocsi, de a légzsákoknak köszönhetően semmi bajom nem történt. Két lábbal szálltam ki az autóból. Hát fájhat valami ezek után? Itt vagyok. Élek.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.