Csak egy kis fadarab

Ajna tizenkét éves. Amikor ötévesen beírattuk furulyára, álmomban sem jutott eszembe, hogy hét év múlva a Zsolnai Állami Kamarazenekar társaságában fog barokk furulyaversenyt játszani. Egyáltalán semmilyen távlati terveim nem voltak, csak azt tudtam, hogy szeretném, ha mindegyik gyerekem tanulna zenét, mert a zene nagyon fontos része az életemnek, és nekik is meg szeretném adni az esélyt, hogy örömet találjanak benne.

Sebi hat évig zongorázott, de csak akkor volt hajlandó gyakorolni, ha ott ültem mellette. Pár éve áttért a dobra, mindannyiunk megkönnyebbülésére. Továbbra sem gyakorol, de az órákra szívesen jár, és ez a lényeg.

Ajnánál más a helyzet. Maga választotta a furulyát. Hatévesen már versenyre ment. Tízévesen elnyert egy pályázati támogatást, amely lehetővé tette, hogy nyári mesterkurzusokon vegyen részt. Ez ugrásszerű fejlődést hozott, mivel a kurzusokon találkozott először valódi, képzett furulyatanárokkal, és rengeteget tanult tőlük.

„Csak egy kis fadarab, és micsoda dolgokat lehet belőle kicsalni, nem is gondoltam volna! – konstatálta Ajna teljesítményét a zenekari koncert után a másik, Lengyelországból érkezett gyerekszólista hegedűtanárnője. – Nálunk, Lengyelországban sehol sem tanítanak ilyen magas színvonalon furulyát.” Hát, nálunk sem. Egész Szlovákiában talán egy-két, egyetemet végzett furulyatanár található. Magyarországon jobb az arány. A többiek fafúvósok, akik csak addig tanítanak furulyát, amíg a gyerek keze meg tüdeje elég nagy nem lesz egy nagyobb hangszerhez. Nem csoda, ha a furulya a köztudatban úgy van jelen, mint kellemetlen, sípolós hangú kis gyerekhangszer, szükséges rossz, valami átmeneti eszköz, amelyet pár évi használat után úgyis levált egy „igazi” fúvós hangszer.

Mikor megy már át Ajna másik hangszerre? – ezt a kérdést legalább hetente egyszer fölteszi nekünk valaki. Legutóbb a zenekari hangverseny után kérdezte meg egy néni, csupa jó szándékból. Olyan tehetséges, kellene már neki egy „rendes” hangszer. Ilyenkor elmondom, hogy zongorázik is, és akkor mindenki megnyugszik. Ja, hát az már valami.

Pedig a furulya valamikor igencsak népszerű hangszernek számított. Nemcsak a népzenében, hanem a műzenében is. A reneszánsz és barokk zeneirodalom tekintélyes része íródott furulyára. Később, a hangosabb hangszerek, nagyobb zenekarok megjelenésével teljesen háttérbe szorult, de a huszadik században feltámadt tetszhalott állapotából. Igaz, csak „boldogabb” országokban, tőlünk nyugatabbra. Hozzánk csak lassacskán szivárog be ez a tendencia. Ma már szerencsére Magyarországon is lehet felsőfokon furulyát tanulni. Szlovákiában egyelőre csak középfokon, azt is csak egyetlen helyen, Pozsonyban.

A mai komolyzene-szerető ember szimfonikus zenekari, pompázatos szuperprodukciókon edződött fülének a furulya hangja nem elég versenyképes. Pedig a képzett furulyajátékosokat hallgatni élmény, csak át kell kapcsolni a fülünket egy bensőségesebb üzemmódba.

Ajna nem tartozik azok közé a csodagyerekek közé, akik hatalmas lelkesedéssel, minden szülői ráhatás nélkül naponta órákig gyakorolnak, aztán pedig bájos mosollyal arcukon koncertről koncertre járnak. Magával örökké elégedetlen, maximalista, introvertált kamasz ő, aki mindentől hajlamos elkeseredni. Sokáig gondolkoztam, írjak-e róla. Nem szereti, ha nyilvánosan dicsérik. Amikor zenél, valami őserő árad belőle. Nem értem, honnan jön, és őszintén szólva sokszor megijedek tőle. Egyre többször kérdezem magamtól, hogyan tovább. Mert Zsolna – legyen bármilyen kellemes, emberléptékű lakóhely – a maga provinciális lehetőségeivel már most kevés neki.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/5. számában jelent meg!