Ismét médiapartnere volt a Vasárnap a Cogito esszéíró versenynek. Remek írások érkeztek számos középiskolából, saját kategóriájukban a legjobbakat mi is bemutatjuk. Most a gútai Madarász Zsófia írását.
„A püspök gyerekeket molesztál!” Ez felháborító! Milyen világban élünk? Vajon tényleg igaz, vagy csak egy közönséges álhír?
„Embereket fertőz a sertéspestis délen!” Segítség! Mi lesz velünk, ha a sertéspestist már emberek is megkaphatják? Álhír ez?
„Kihagyhatatlan akciók! Csak most, a készlet elejéig.” Szuper, irány a pláza. Tényleg olcsó, de megnézted, eredetileg mennyibe kerül? Átverés.
Ilyen és ehhez hasonló dolgok vesznek minket körül. Mocskos hazugságok, szemrebbenés nélkül. Elegem van! Neked is? Tarts velem, és találjuk meg a tökéletes helyszínt, ahol nincs több hazugság.
Első állomásunk egy iskola. Nézd, már itt is van. Bemegyek, csönd. Milyen kellemes, már épp ellazulnék, amikor kicsengetnek. Diákok hada szállja meg a folyosót. Ez várható volt. „Bezzeg a Tóth már megint nem volt iskolában. A tanárok meg bekajálják, hogy beteg, és az ágyat nyomja. Tuti, hogy a városban lófrál. Én a helyében, ha ilyen szüleim lennének, biztos ezt csinálnám.” Jaj ne! Az iskola rossz ötlet volt. Húzzunk el!
Sétáljunk egyet a városban. Most mindenki dolgozik, így nem kell tartanunk attól, hogy hazugságot hallunk. Az utca kihalt. Néhány autó halad el mellettünk, ezen kívül csend és nyugalom. Hazugság nuku. Körülnézek. Egy plakátra leszek figyelmes: „Szavazz rám, mert én jobb vagyok XY-nál!” A nagy méretű plakátról ordít a hazugság. Miért lennél te jobb?
Irány a templom. Ott legalább az emberek nem hazudnak, és nincs kiplakátolva az oltár hamis mondatokkal. Bemegyek. Keresztet vetek. A misének éppen vége, de mégis, mintha valami megfoghatatlan béke áradna belőle. Vagy mégsem? Az idős nénik csoportokba tömörülve sugdolóznak. „Hallod, a Maris már megint nem volt, azt mondja, influenzás. Bezzeg én mankóval is eljöttem anno. Az atya ennek a mulasztásnak nem fog örülni.” A szenteltvíz nem száradt meg rajtad, és másokat szidsz? Hát minek jársz templomba? Azért, mert ez egy társasági esemény? Sajnálom, erre igazán nem számítottam.
Látogassuk meg a temetőt, ott nincsenek idegesítő emberek. Legfeljebb a földben. Sírok mindenütt, míg a szem ellát. Itt-ott gyertyák égnek, mint a remény szimbólumai. Nini! A Platán utcai Mancika gyászjelentése. Isten nyugosztalja, egy igazi boszorkány volt. Az emberek megvetették, messziről elkerülték. 17 éve nem beszélt a gyerekeivel, és most: Fájó szívvel emlékezik rá szerető családja. Gyerekei, unokái, dédunokái. Ezt a jellemtelen mondatot!
Nem adom fel! Kell lennie egy mikrocentiméternyi területnek, ahol körülvesz a nyugalom és az őszinteség. Az otthonom bárcsak egy steril, hazugságmentes környezet lenne! Szívesen hazamennék, de falakba ütközöm. Saját hazugságaim vesznek körül, és másokéi is. Nem szándékosan, de még a szüleink se teljesen őszinték. Az, hogy egy kisgyerek rajzára, amin azt se tudják, mi szerepel, azt mondják: szép, gyönyörű, csodálatos, csak így tovább… hazugság. Nem nagy. Kicsi. Egy kegyes, megbocsátható hazugság. Mégsem vághatod a gyereked arcába, hogy hű de ronda! Mi az? Mondd már el, én nem látok semmi igazi, létező dolgot. Az ott egy autó? Mi? Az én vagyok? Ilyenkor a hazugság megbocsátható? Ha azt mondom neked teljesen őszintén, becsületszavamra, hogy ronda vagy, ferdén áll az orrod, a szemed meg kancsal. Neked így jobb? És nekem? Most azt gondolod, az előbbi ronda, ferde orros, kancsal szemes megállapításom igazság. De nem. Ez csak egy féligazság. Lehet, hogy kancsal meg ferde orrú vagy, de ez az én véleményem. Egészen biztos, hogy van valaki, aki szerint jól áll neked. Ő hazudna? Nem. Elmondaná a saját véleményét. Egy-egy ember véleménye lehet különböző. Így ha már ketten vagyunk, hazudunk, mert önálló véleményünk van. Próbáljunk találni egy helyet, ahol egyedül vagyunk. Mert akkor nincs, aki megkérdőjelezze saját véleményünk őszinteségét.
Látogassuk meg természet anyánkat. Gyere! Már nincs messze. Látod? Ott, az a kis tisztás. Leülök. Elfáradtam. Ez a nap hosszúra sikeredett. Törekvéseimet végül siker koronázza. Nincs itt más, csak csend, nyugalom, béke és a kegyetlen igazság, miszerint, be kell ismernem, bármilyen szép és jó, hogy itt vagyok, ez csak díszlet a színpadon, oázis a sivatagban. Az örök csalás, hazudozás, átverés, megtévesztés sivatagában, a sanyarú életben. Néhány év múlva felnövünk majd, és természetesnek gondoljuk a hazugságokat. Boldogok leszünk, és hálásak. Ám valami a lelkünk mélyén nem ereszt. Hazugságaink bizalmatlanságot szülnek, ami kihat emberi kapcsolatainkra. A bizalmatlanság titkokat, amik majd barátságokat, szerelmeket, házasságokat tesznek tönkre. Kell ez nekünk? Nem, de ezek természetünkből adódó dolgok. Nap mint nap szembesülünk majd velük: iskolában, kórházban, temetőben, rendőrségen, utcán templomban, üzletben, bíróságon, könyvtárban, és még a saját otthonunkban is. Valami hiányzik. Valami innen, a lelkünkből. Az igazság? Ha igazat mondok nem csalódok majd hazug embertársaimban? Boldog leszek? Vagy csak egyszerűen elfogadom, hogy ilyenek vagyunk? Teszek érte, hogy ne így legyen?
Körülnézünk. Te is, én is. Feltesszük a kérdést, még egyszer, utoljára: Lehet-e hinni még valakinek? Válaszokat akarunk. Most, mikor még nem késő. Az én válaszom pedig IGEN. Van, akiben még bízhatunk. Hogy kiben? Azt csak Te tudhatod.
Madarász Zsófia
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.