Az interneten minden fent van (vagy ahogy már unalomba hajlóan mondani szokták: minden is), filmektől könyvekig, térképektől zenékig és tovább a végtelenbe. Még ha így volna, akkor se mindig ott és úgy jutunk hozzá, ahogy épp szeretnénk.
A technikai fejlődés gyümölcseinek élvezői egyre inkább hozzászoknak ahhoz, hogy a tartalmak lehető legkülönfélébb válfajait szinte bárhol és bármikor megkaphatják, ha épp van náluk olyan készülék, amely képes kapcsolódni a világhálóra. Az igény szerinti, vagy ahogy angolul mondják, on demand elérést elsősorban a videók, filmek, sorozatok és zenék kapcsán hallani, hiszen ezekhez megfelelő sávszélességgel akár letöltés nélkül is hozzájuthatunk, ha épp úgy szottyan kedvünk. De ugyanígy hozzáférhetünk egy csomó másik információhoz, a napisajtóhoz, a térképekhez, a legfrissebb vagy éppen antikvár és megvásárolhatatlan könyvekhez, visszahallgatható beszélgetésekhez. Elég hosszan, mind hosszabban kell találgatni tehát ahhoz, ha rá akarunk jönni, mit csinál egy illető, ha éppen internetezik vagy mobilozik.
A kényelem ára
A koncepció nem hangzik rosszul: ha például moziélményt akarok, beülhetek ugyan a vászon elé, de ha csak a kicsiny képernyőmön nézném meg az épp menő filmet egy hirtelen szabaddá vált estén vagy reggelen, hadd ne kelljen már jegyet váltani, kimenni a hidegbe, melegbe, eljutni a vetítőig, mérgelődni az előttünk ülő belógó feje búbja miatt, majd még utána haza is menni ismét lihegve vagy dideregve. És akkor már a sorozattal se kelljen kivárni, amíg a tévé műsorfolyama elér a kezdésig. Csakhogy a kényelem nem szokott ingyen járni, meg kell érte fizetnünk így vagy úgy, pénzzel, személyes adattal vagy mással, már csak azért is, mert különben felkopik a film- és sorozatgyártó, a színész és a stáb, a térképkészítő és (hazabeszélés!) az újságíró, a lapkészítő álla. Ennek a költségtérítésnek az eddig megszokott módja lassacskán átalakuló- vagy kikopófélben van, a rendszert azonban valamilyen pénzből működtetni kell, emiatt költöztek fel a reklámok az internetre is, bukkannak elő egy-egy cikk elolvasása vagy videó elindítása előtt, közben és után, ezért kérnek előfizetői díjat mind több platformon, hiszen a lájkokból nem lehet megélni. Hogy ez kinek mennyire éri meg, arra több faktor is kihat.
Pillanatnyi praktikum?
A rendszer bővülésével és alakulásával a fejlesztések és javítások mellett a visszásságok és problémák is jönnek, méghozzá csőstül. A komplikálódással oda jutunk, hogy egyre jobban meg kell fontolnunk, az elérés mely módja éri meg számunkra a legjobban – pillanatnyilag és hosszú távon. Esetenként mi magunk mondunk le bizonyos lehetőségekről valami másért, jobban hangzóért cserében: ha online fizetünk elő az újságra, nem kell a kézbesítést várni, nem kell a felhalmozódó papírral kezdeni valamit, de nem is tudjuk a régi lapokat eltenni a vitrinbe (ne adj' ég, ablaktisztításra vagy begyújtásra használni). De nem várt pórul járás áldozatául is eshetünk. Ennek talán a legkevésbé fájdalmas módja, amikor könnyen jön, könnyen megy: mondjuk, egy eddig ingyenesen elérhető zeneszámot vagy videót, képet a tulajdonos vagy a feltöltő egyik pillanatról a másikra töröl, és többé nem férhetünk hozzá. Fizetős szolgáltatás esetén azonban már a pénztárcánk is bánhatja a digitális adathasználatba vetett bizalmunkat: képzeljük csak el, hogy kidobáljuk régi térképeinket, és jó pénzért beszerezzük a folyamatosan frissülő digitális változatukat, majd fél, egy, két év múlva a készítő beszünteti a szolgáltatást, olyannyira, hogy nemcsak nem frissíti tovább az utcahálózat lenyomatát, hanem a régi változat használatát sem engedélyezi tovább. És történt már ilyesmi e-könyvekkel is: az online bolt adott részlegének megszűnésével a megvásárolt példányokat is visszahívta a forgalmazó, pontosabban közölte, hogy – kapaszkodjunk meg – a könyvek működése leáll.
Kié ez az adat?
A digitális jogkezelésben még bőven vannak homályos területek, vagy egyszerűen olyan esetek, amelyekre nem húzhatóak rá a meglévő szabályok. Az egyik alapvető visszásság, hogy sok ország még nem tart ott, hogy a digitális tulajdonnal kezdjen valamit, leggyakrabban el sem ismerik annak meglétét, magyarán csak terjesztési, hozzáférési jogot lehet hozzá nyerni, megvásárolással tulajdonunkká tenni nem. Ennek a jogi csavarnak a következtében lesz lehetséges az, hogy amit magunkénak tudtunk, e-könyv, e-térkép, igazából bármikor elvehető tőlünk, ellentétben a fizikai példánnyal (azt még ha akarná, akkor sem tudná olyan könnyen visszakérni a kiadó). Példa van már erre is, 2009-ből, amikor véletlenül ingyenesen letölthetővé vált George Orwell 1984 című regénye, ám amint az Amazon észrevette a hibát, belenyúlt a lehetőséggel élő felhasználók készülékeibe, és törölte a példányokat. Ha ilyesmibe vagy akár abba is bele tudunk törődni valahogy, hogy odaveszett egy olyan könyv, ami amúgy se tetszett, félbe is hagytuk az olvasását, a kedvenc kötetünkbe írt, akár többoldalnyi jegyzetünket még akkor sem tudja kompenzálni a terjesztő, ha netán a törölt könyv árát megtéríti. Márpedig ezek is könnyen odaveszhetnek az elektronikus változattal együtt.
Légy résen!
A megoldás talán a szabályozás felhasználóbarátabbá tétele lehetne, ám addig a tudatosság lehet a mentsvárunk: bármennyire pluszenergiát követel, jól utána kell néznünk, hogy miért adjuk ki a pénzünket. Így például hogy az összes hátulütő és potenciális probléma mellett megéri-e számunkra a digitális térkép használata, vállaljuk-e akár azt a kockázatot, hogy épp akkor tűnik el a kütyünkből, amikor a semmi közepén keressük a hazavezető utat. Vagy esetleg inkább azzal élünk együtt, hogy mondjuk, a papír alapú térképünk felett eljárt az idő, és nem jelzi az újonnan épült, sokkal jobb utat.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a komplett digitális értéktartomány ördögtől való, és használja is csak az. Végső soron nem kerültünk még olyan messzire a fizikai adathordozókon megbúvó filmek és egyéb tartalmak kikölcsönzésétől, továbbra is erre alapszik a könyvtárműködés egyik legfőbb területe, és persze fizetünk ugyan a kábeltévéért, mégis kapunk vele reklámokat, plusz nem is tekerhetünk bele kedvünkre a műsorba. Nem is annyira új tehát ez a jelenség, mint elsőre tűnik. Az előnyei azonban a többség számára meggyőzőek, ennek leginkább kézenfekvő bizonyítéka, hogy mind több előfizetője van a filmekhez, a zenékhez való azonnali hozzáférést biztosító szolgáltatóknak, emiatt persze egy nagy piaci háború is zajlik ezen a területen. Bár ezzel párhuzamosan a fizikai adathordozók teljes forgalma visszaesőben van, kevesebb CD-t, DVD-t teszünk tehát a kosarunkba, megfigyelhető egy ellenkező irányú tendencia is. A BuzzAngle múlt évre vonatkozó zenei jelentése szerint ugyan immár sorjában harmadik éve jelentős növekedést mutat az on demand hozzáférés iránti igény, és már ez teszi ki a piac túlnyomó hányadát, közben a hagyományos, tehát a bakelitlemezek eladása több mint 10 százalékos ugrást jelez. Magyarán: van a társadalomnak egy rétege, méghozzá egyre szélesedő, amely hajlandó fizetni azért, hogy az adott tartalom tartósan a birtokába kerüljön. Megfigyelhető továbbá az is, hogy egyre többen hajlandóak pénzt adni a minőségi tartalomért, még ha annak valamilyen szempontból rosszabb változatát megkaphatnák ingyen is, no meg a reklámokat is többen kiváltanák egy kis pénzzel. Ezzel persze vállalni kell a kiadáson kívül némi kockázatot is: ha már a bakelitnél tartunk, az megsérülhet, vagy a folyamatos használat során használhatatlanná válhat, de nem kizárt, hogy tovább lesz hallgatható, mintha csak a tartalmát kölcsönöznénk online.
Öko-zenehallgatás
Az analóg adathordozók jórészt műanyagból készülnek, és ehhez jön még a csomagolásuk. Ennek tudatában akár arra is következtethetnénk, hogy a digitális zenehallgatás környezetbarátabb, ám ez nem feltétlenül van így. A tömegek által elérhető zenefájlok ugyanis szervereken pihennek, ezek pedig felhevülnek a folyamatos használattól, és a hűtésükön túl az adat továbbítása is komoly energiákat követel. Ha tehát egy zeneszámot csak néhány alkalommal hallgatunk meg, akkor a digitális változat a zöldebb opció, ám ha folyton, újra és újra lejátszanánk, a környezet jobban jár egy fizikai hordozóval: egyes számítások szerint, ha már több mint 27-szer hallgatunk meg egy zeneszámot online, akkor több energiát használunk, mint amennyiből egy CD-t elő lehet állítani. És azt utána madárriogatáshoz is használhatjuk a kertben vagy a balkonon.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.