Néhány évvel ezelőtt még nem szívesen emlegettem volna azokat a kiutazásaimat és különös találkozásaimat, amelyekből később vagy nem született riport, vagy ha született, akkor nagy port kavart, és újabb indulatokat szült. Ma már úgy érzem, ezek a furcsa helyzetek is rendkívül tanulságosak voltak, de akkor még nem gondoltam, hogy szociopatákkal van dolgom.
Mi zajlik a szomszédban?
Az ilyen heteken, hónapokon át foglalkoztató, időnként igencsak felzaklató témák után döbbentem rá arra, hogy tulajdonképpen nem is az áldozat keresett fel, aki folyton azt hangsúlyozta magáról, hogy bántották, becsapták, kifosztották és megalázták, hanem maga az agresszor.
Nem véletlenül rendeltem meg később Martha Stoutová Sociopat odvedle (Szociopata a szomszédban) című könyvét. Mindenkinek ajánlom, mert rendkívül tanulságos és olvasmányos. A cseh pszichológus végigvezet több történeten, amelyekből ugyanaz szűrhető le: a szociopaták általában ápolt, kellemes és megnyerő külsejű emberek jó beszédkészséggel, és nagyszerűen tudnak érvelni. Mindemellett notórius hazudozók. Nem szeretik, ha valaki át akarja tőlük venni az irányítást, vagy nem ért egyet velük. A szerző ugyanakkor utal arra is, hogy a rokon, barát, ismerős esetében sokan azért nem gyanakodnak arra, hogy szociopata él a közelükben, mert olyan finoman manipulálja, irányítja őket, hangsúlyozva a jóakaratát, hogy még az együttérzéséről, empátiájáról is biztosítja őket. Időnként ijesztő lehet, ahogy egy szociopata reagál az esetleges vetélytársakra, akiket elsősorban ő tart azoknak. Ha nem tartja kordában az érzéseit, akkor a súlyos önértékelési gondokkal küzdő szociopata egyfajta trónfosztásként éli meg, amikor a dolgok nem úgy történnek, ahogyan eltervezte. Ilyen esetben igyekszik a vélt ellenfelet tőrbe csalni vagy legalábbis lejáratni a környezete előtt, és amennyire csak lehetséges, tönkretenni. Mit tanácsol a pszichológus? Nem vértez fel semmilyen manipulációs fegyverekkel, nem ad konkrét útmutatást. Jótékonyan figyelmeztet arra, hogy egy szociopatával ne álljunk le vitázni, és semmiképpen se csatázzunk vele, mert veszíteni fogunk. Olyan terepet választunk, ahol otthonosan mozog, és a saját harci-manipulatív eszközeivel mesterien elbánik velünk. Előbb-utóbb bűntudatot kelt bennünk, és bűnösökké válunk, végül pedig mi kérünk tőle elnézést.
Ha lehetőségünk van rá, kerüljük a szociopatát, csökkentsük vele minimálisra a kapcsolatunkat, s ami talán a legfontosabb és leghasznosabb tanács: NE menjünk bele a játszmáiba, NE fogadjuk el a kétes, nem őszinte ajánlatait.
Nagyon régi, de hiteles
Nehéz azonban elkerülni egy szociopatát abban az esetben, ha ő keresi fel a sajtó munkatársát azzal a kéréssel, hogy foglalkozzon a problémájával, mert segítségre van szüksége.
Utólag már nem nehéz ezekről a történetekről beszámolni, de akkoriban komoly problémát okozott, amikor a leendő riportalany – aki áldozatként mutatkozott be, mert szerinte bántotta a világ – egyre szokatlanabb időpontokban telefonált, órákon át mondta mondókáját, s neheztelt azért, hogy a környezetében élőknek is igyekeztem teret adni, meghallgatni őket.
Nagyon régen történt, még kezdő újságíró koromban. Felhívott egy középkorú asszony egy Ipoly-parti községből, hogy beszélni szeretne velem, mert gondja van a családjával, és fél. Amikor első alkalommal találkoztunk, feltűnt, hogy a nő rendkívül ápolt, elegáns, a kávéházi beszélgetés során időnként megigazgatta kis szoknyáját, amikor látta, hogy a férfi látogatók lelassítanak az asztalunknál. Megtudtam, hogy hosszú évekig élt Hollandiában, és a divatiparban dolgozott, ruhákat tervezett. Nem sokat tudott azóta a bátyjáról, és a szülei temetésére sem jött haza, mert éppen akkor fejeztek be egy fontos ruhakollekciót. Később megpróbálta rendezni kapcsolatát a testvérével. Az ridegen elutasította, amikor kiderült, hogy haza akar telepedni, és kérné szépen az örökség részét. Egyre hevesebbé váltak köztük a viták.
Újabb és újabb találkozásaink voltak, a hölgy továbbra is kedvesen, higgadtan viselkedett, időnként elmorzsolt egy könnycseppet, amikor arról mesélt, hogy a testvére nem engedi be a házba, ezért kénytelen volt egy régi szomszéd nyári konyhájában meghúzni magát, hogy szemmel tartsa a vagyonát.
Ki a közveszélyes?
A személyes találkozások közti néhány napban szüntelenül csörgött a telefonom, a riportalany újabb és újabb fejleményekkel traktált, s amikor megtudta, hogy közben már találkozót beszéltem meg a testvérével, nagyon ingerült lett. Kikérte magának. Azt mondta, sürgősen találkoznunk kell újra, mert én is veszélyben vagyok. Gyászos sötétre vette aznap a figurát, még a szoknyája is hosszabb volt egy arasznyival, mint korábban, csak a tűsarkú cipő maradt a régi. Nyomatékosan közölte velem, hogy nem ajánlatos találkoznom a testvérével. Ő rendszeresen levelet írt és pénzt is küldött a szüleinek, de ezt majd a testvére letagadja. Aztán még közelebb hajolt, és elmondta: igen veszélyes ember a testvére, ha felhergelik. Meg is verhet, vele is megtette nem egyszer. Ezek után némi fenntartásokkal, de találkoztam a testvérével. Kiderült, hogy minden nagyon másképpen van, s ezt később a régi szomszédok is megerősítették. Miután a lány a rendszerváltást követően elhagyta az országot, évekig nem jelentkezett, túl jól ment a sora. Egy ismerősüktől tudta meg a családja, hogy éppen kivel él. Soha nem dolgozott sehol, férfiakkal tartatta el magát. Túl az utolsó viharos nagy szakításán jutott eszébe, hogy haza kellene menni, és birtokba venni a szülői házat. Azt a házat, amelyet a tulajdonosok ráírattak az őket gondozó testvérére. A közveszélyesnek nevezett férfi csak hümmögött, amikor megemlítettem neki, hogyan mutatták be nekem. Azt mondta, a húga kiprovokált néhány veszekedést, amikor másodszor is kérte a neki járó örökséget. Talán már elfelejtette, hogy a külföldre távozása előtt kifizették? Rég felélte azt a pénzt. Amikor ismét szóba került köztük ez a téma, ő lehúzta a papucsát, és a húga felé hajította. Betörte az ajtó üvegét a nappaliban. Húga azonnal kihívta a rendőröket, és hisztérikusan hadonászva kiabálta, hogy az életére törtek. Mindenáron el akarta vitetni bátyját a házból, mondván, hogy az megőrült.
Miután felkerestem a korábban áldozatként megismert hölgyet, és elmondtam neki a bátyja verzióját, már egyáltalán nem volt kedves hozzám. Ragaszkodott ahhoz, hogy csakis az ő történetét adjam közre. Meglepte, hogy időközben rákerestem a szóban forgó ingatlan kataszteri adataira, és elbeszélgettem néhány régi szomszéddal. A ház a testvére nevére került. Amikor a nő távozott az országból, kifizették a részét, ő pedig minden kapcsolatot felszámolt a családdal.
Utolsó beszélgetésünk során a „majdnem” riportalanyom elmondta, milyen nagy csalódást okoztam neki, ő nem ezt kérte tőlem. Azt várta, hogy visszajuthat a családi házba, amelyhez érzelmi szálak kötik. Nem azért keresett fel, hogy a háta mögött összebarátkozzam a rokonaival, az utcabeliekkel. A szitkokat, átkokat már nem volt ideje végigmondani, mert letettem a telefont.
Száz Ildikó, a szerző az Új Szó munkatársa
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.