Nosztalgiamozi Pártos Erzsivel

A szívét adta még az utca emberének is, színes egyéniségét, furfangos elméjét, nem kis bölcsességét hozzátéve. „Én a szakma Nemecsek Ernője vagyok – állította magáról. – Engem majd a halálom után fognak igazán szeretni. Akkor fogják felismerni, hogy ki voltam, amikor már nem leszek. Csakhogy én arra már tudod, mit csinálok, fiacskám? Hát azt! Fentről lefelé!”

Bölcs bohóc volt egész életében, született komédiás. De ezzel együtt: a Váci utca Gelsominája, aki helyett mások döntenek, aki fájó szívvel ugyan, de elviseli a szakma szenvedéssel teli bizonytalanságát, a közönyt, az ürességet, az elidegenedést.

Drágaerzsike. Mindenki így hívta őt. Egyébként nem Pártos Erzsinek született, hanem Polláknak. Pollák Mosi Mór bádogosmester és Schwarcz (így, cz-vel!) Betti lányaként, 1934-ben, huszonhét évesen változtatta Pártosra a vezetéknevét. Biztos, ami biztos. A történelem! Így egészen röviden. 1945-től tíz évig a Nemzeti Színházban játszott. 1956-ban meggondolta magát. Disszidált. Csak ide, a szomszédba. Amerikába. Másfél évig bírta. Magától hazajött. Meg is bocsátottak neki. Egy évig győri színésznő volt, aztán visszaszerződött a Nemzetibe. Játszott mindent, csak főszerepeket nem. De kis szerepekre nagyon is alkalmas volt. Abban a pillanatban ugyanis, amint belépett a színpadra, még az árnyéka is nagyra nőtt. Grófnét játszott, és cigányasszonyt, Csehovnál Sarlotta Ivanovnát, Molière-nél Lükeházynét, boszorkányt, polgármester-feleséget, vén szajhát és megszámolhatatlan anyókát, öregasszonyt, nagymamát, dajkát. És mindig, minden rendezésben elementáris humorral, iróniával, szemmel látható élvezettel. Bűbájos boszorkány volt, még erős nappali fényben is. Ropogósra vasalt blúzban, elegáns kiskosztümben, kalapban, fényesre suvickolt, kis cipellőben.

Ültünk a Zserbóban órákon át. Kortyolta, kanalazta, szürcsölte a kávéját, mohón tömte magába a minyonokat, egymás után hetet-nyolcat, aztán jöhetett egy kis pálinka is, gyűszűnyi, de többször egymás után, csak hozzák, ne sokat várjanak vele, sürgette a felszolgálónőt, „ügyesen, aranyoskám, ügyesen, most hozzák, amíg jó nekem!”.

És boldogan mesélte, milyen angyali kölyök volt, mindenki meg akarta puszilni őt. De máris hozzátette: soha nem hízott el, és szexe is volt, sok szeretője. A Csortos is, a Gyula! Örökké csak vele akart játszani, mert Drágaerzsikével pajzán dolgokról is lehetett beszélni. Ő ugyanis szeretett szerelmeskedni. Gyereket csak azért nem szült, mert a Dolfi, igen, így mondta, a Dolfi, a Hitler elvitte, akit szeretett. Utána már soha senkitől nem akart gyereket. Összebújást, azt igen! Bújt is, ölelt is hatvanéves koráig gyakran, mondta nagyot kacsintva, hogy értsem, mire gondol. Azt addig csinálta, amíg nem volt olyan melege, hogy abból tudta, itt a vége, elég! Akkor aztán abba is hagyta. Igaz, nehéz szívvel mondott le róla. A változókor ráparancsolt, így fogalmazott. Az első szerelméről is beszélt volna, csak már nem emlékezett rá, hogy ki volt. Arra viszont, ami később történt, szívesen rávezetett. Hogy a színiiskolában, fiatal lányként gyakran levitték a pincébe. Nem lecsalogatták, levitték! Jaj, azok a szénrakások, sóhajtozott, még a bugyija is fekete volt a végén. Mert akkor még voltak gavallérok, bátrak és szorgalmasak. A pince meg jó hely volt. Biztonságos. Senki nem zavarta meg az efféle „lent tartózkodásokat”.

Ötvenhatban, az Operettszínházban Apáthy mondta neki, hogy menjen már a fenébe. Szót fogadott neki. Meg azoknak is, akik vele együtt zsidajoztak. Ezt is ő mondta így, zsidajoztak. Amerika egyébként is érdekelte. Sok barátja élt kint, hívták, menjen ő is, ne vigyen semmit, majd segítenek neki felépíteni az ottani életét. Tizennyolc hónapig bírta, aztán hazahúzta a szíve. Itthon akart játszani és meghalni is. Sétált a belvárosban, és sírt a boldogságtól, hogy itthon van.

Sok év eltelt azóta. Zsörtölődött, hogy nincs pénze taxira, és vacakol a gyomra. Nem ehetett töltött káposztát, ez volt a nagy fájdalma. Addig jó az élet, amíg zabálhat az ember, mondta, és rendelt egy szelet diótortát, de hogy ne fáradjon kétszer a felszolgálónő, utánakiáltott, hogy hozzon még hat pogácsát is, de ne abból az aprócskából, hanem a nagyobbakból! Tehetek én róla, hogy csak a nehéz dolgokat szeretem? – kérdezte nagy szemekkel. A szerelmeskedésről lemondtam, a finomságokról nem fogok, tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon. S míg vártuk az újabb adagot, ölébe kapta a kis fekete ridikült, és előrántott belőle egy féltve őrzött levelet. Elhozta, hogy megmutassa. Fel is olvasta, jó hangosan. Törőcsik Mari írta neki, nyolcvanötödik születésnapjára.

„Drága Erzsike! Bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között, ha veled találkoztam, valahogy mindig úgy éreztem, hogy kisüt a nap. Olyan erővel árad belőled valami szelíd, de erős emberi derű, hogy azonnal szégyellni kezdem a saját szomorúságomat. Elbűvölő színésznő voltál, vagy és leszel, és ezenkívül azon kevesek közé tartozol, aki a legújabb generáció előtt is példa vagy. Sok csodálatos tulajdonságod mellett köszönöm és köszönjük neked azt a toleranciát, amivel rendelkezel mindennel és mindenkivel szemben. Köszönjük a hitet és a reményt, ami árad belőled, és köszönjük azt a szeretetet, amivel elhalmozod mások tehetségét. Légy boldog, Erzsikém, és talán örömet jelent neked, hogy téged mindenki szeret.”

Gyönyörű levél, nem? – kérdezte, de nemhogy válaszolni, még bólintani sem volt lehetőségem, máris folytatta. Hogy az élet, bármennyire rossz is, mégiscsak gyönyörű tud lenni. Ha hagyjuk. Ha engedjük. Ha egy kicsit is akarjuk. S miközben a tortát ízlelgette, megállás nélkül arra biztatott, hogy szerelmeskedjek sokat, amennyit csak bírok, mert az jót tesz az egészségnek is, neki elhihetem. Mert ő is annak köszönheti, hogy még télen sem betegeskedett soha. Nem a hagymatea, fiacskám, egy páros izzasztókúra, az segít az emberen. Arra van szüksége a szervezetnek. Az mindenre jó, és minden ellen, tanácsolta.

A Forgószínpadot sem hagyta említés nélkül. Noel Coward darabját a Budapesti Kamaraszínházban, 1991-ben. Sarita Myrtle, az idősek otthonának veszélyes bentlakója. A piromániás öregasszony, aki mindig nyílt lánggal járt. Pályája utolsó szerepe, záróakkordja, koronája, és ki tudja, hányadik nagy sikere? Egy elképesztő csapatban, Perczel Zita, Lukács Margit, Barta Mária, Moldován Stefánia, Lengyel Erzsi, Zolnay Zsuzsa, Feleki Sári, Náray Teri, Lontay Margit, Tóth Judit, Győri Ilona, Szerencsi Éva és nem utolsósorban Mensáros László mellett ő, Drágaerzsike. Ahogy totyogott lefelé a lépcsőn, kezében a tűzzel, de legalábbis csillagszóróval. Ahányszor színre lépett, annyiszor kapott nyílt színi tapsot. A humoráért. Az esendőségéért. Az élni akarásáért. Az eltiporhatatlanságáért.

Kísértem haza őt, Régiposta utcai lakásába. Szorosan belém karolva tipegett mellettem a Vörösmarty téren, majd végig a Váci utcán, időnként megállva. Nem sietett. Jól érezte magát. Megnézte a szembejövőket. A szemem, fiacskám, a szemem, az még szeret jóllakni, látja, mi van a nadrágban. Nem a zsebben, az engem nem érdekel, a nadrágban, mondta halálkomolyan. Nem is mosolyogtam rajta. Drágaerzsike a mindennapi örömét kereste. Azt, amiről már rég lemondott. Csak a fantáziája nem engedte, hogy elfelejtse.

Hosszasan álltunk a ház bejárata előtt. Ott, ahol most emléktábla jelzi a falon: „Ebben a házban élt Pártos Erzsi színművész (1907–2000) érdemes művész, a kerület díszpolgára.” Fogta a karom, és elhitette velem, hogy már fél egyedül a lakásban, azért van három televíziója. Egy a konyhában, egy a hálóban, egy a fürdőszobában. Na meg azért is, hogy ha krimit néz, le ne maradjon semmiről, míg áttipeg egyik helyről a másikra, mert az szörnyen idegesítené. Neki már a tévé a gyereke, a párja, a szerelme, mondta. Azzal kel, azzal fekszik, azzal tölti minden idejét, ha otthon van. Csak azért haragszik rá néha, mert rengeteg rosszat mutat a világból. És megkért, hogy hajoljak le hozzá, adjak neki sok puszit. Ne egyet, sokat! Így búcsúztunk 1999 napfényes őszén. A következő év tavaszán Drágaerzsike elment. Először otthonról, hajnali négykor. Postára. Befizetni a rezsit. Csak aztán nem talált haza. Idegeneknek tűnt fel, hogy a néni órák óta ott bolyong a környező utcákon, és már alig vonszolja magát. Másnap már a zsidó szeretetotthon lakója volt. Ott hunyta le a szemét, de akkor már arra sem emlékezett, hogy hívják. Nagy színésznő volt. Soós Imre Lúdas Matyijának anyója. Szív és lélek. Mint minden szerepében.

Harkányi Endre

„Sokat voltunk együtt. Színésztestvérem volt. Nagyon szerettük egymást. Gyakran rádióztunk együtt, olyankor néha haza is kísértem őt a Régiposta utcába. Fent is voltam nála, a kis garzonlakásában. Egyszer mentem a Váci utcán, és ott állt az áruház előtt. Kérdeztem tőle: Erzsike, mit csinálsz itt? Azt mondja: – Nem tudom, nekem már ez a 20. század olyan idegen. – Humora volt. Ültünk a teraszon, odajött a pincér. Csinos volt, Erzsikének is tetszett. Elkezdte simogatni az ágyékánál. Rászóltam, hogy Erzsi, ne csináld! – Miért? – kérdezte csodálkozva. – Ez neki is jó, nemcsak nekem. – Fiatalon disszidált. Kiment Amerikába. Bátor lány volt. Hazajött. Az alkata őt is determinálta bizonyos szerepkörre. Ha kilépett a színpadra, nem lehetett nem figyelni rá. A Nemzetiben óriási színészekkel játszott. Láttam őt a Játékszínben is, mindig nagyszerű volt. Ha nem érezte jól magát valahol, továbbállt. Elment máshová, vendégnek. Volt egyszer egy jubileumi előadás a Játékszínben, ahol ő is fellépett. Azt énekelte, hogy: Amikor primadonna voltam vidéken, úgy ezerkilencszázizében, akkor volt ám igazán sikk a kultúra! Fergeteges volt. Zsolt Béla Erzsébetvárosában egy iszákos nagymamát játszott. Hazajött Gera Zoltán a börtönből, és mit lát? Üres a szoba sarka. – Nagymama, hol a zongora? – kérdezte. Erzsike ránézett, és csak annyit mondott, hogy: – Jé! – Úgy tett, mintha ő is csak akkor vette volna észre, hogy nincs ott, a helyén. Pedig tudta, hogy eladta – és elitta az árát.”

Egri Márta

Gyerekkori emlékeim vannak róla. Tüneményes, iszonyú jó humorú ember volt, akin nagyon sokat lehetett nevetni. Anyámmal, Náray Terivel együtt játszott a Forgószínpad című előadásban. Egyszer, amikor apámmal sétáltunk, belebotlottunk az utcán. Nagyon tudott élcelődni, komoly ugratások mentek kettőjük között. Kiváló színésznő volt. A legtöbbször furfangos, kiszámíthatatlan, gonosz kis öregasszonyokat játszott. Minden szerepét teljes átéléssel hozta, de mindegyikben volt egy kis irónia, kikacsintás, huncutság. Ez jellemezte őt igazán. Pici, huncut öregasszony volt, nagy szemekkel. Egy szeretni való manó.

Halász Judit

Erzsike? Kedves, aranyos kis ember volt. Óvatosan kellett beszélni vele, mert a legváratlanabb pillanatban különös szavak csúsztak ki a száján.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/1. számában jelent meg!