Az Új Szó új főszerkesztőjével

Mi már ismertük egymást, a Kisalfölddel nagyon jó baráti kapcsolatot ápoltunk, sőt az olvasóink talán nem is tudják, hogy az első Vasárnap az asztalon szakácskönyvünk épp a Kisalföld szakácskönyveinek mintájára és hathatós segítségetekkel készült, de amikor érkezésed előtt megpróbáltam kiguglizni, ki is az a Nyerges Csaba, nagyon kevés az az információ, amit a Google megmutat rólad. Fönt vannak az írásaid, a Kisalföldhöz kapcsolódó aktivitások, könyveid, de hogy ki is vagy te tulajdonképpen, az gyakorlatilag nem derül ki. Ez tudatos?

Tudatos. Azt tartom, nem az a lényeg, én ki vagyok, van-e kutyám, macskám, mit eszem, hol nyaralok, hanem hogy mit teszek.

Ami szembeötlő viszont, hogy a neved főként a leváltásoddal kapcsolatban, pontosabban a Kisalföld tulajdonosváltásával kapcsolatos dolgok okán szerepel többször, mégpedig kimondottan pozitív értelemben. Például a Magyar Narancs egy 2017-es alapos elemző írásban éppen a te munkásságodat emeli ki a Lapcomhoz tartozó újságok főszerkesztői között, mint aki a leghosszabb ideje vezet egy napilapot úgy, hogy töretlenül a legjobb eredményeket produkálja példányszámban, hirdetőkben, olvasottságban. Na most, ha ez így van, márpedig így van, akkor te hogy fogalmaztad meg magadban, miért történt meg ez a váltás, mert ugye úgy kommunikálták, hogy nem politikai okokból.

Ez egy folyamat része volt, nem az első vagyok, akit elküldtek. Akinek van szeme, az látja, hogy mi történt Magyarországon, azóta egy kézbe került az összes megyei napilap, a szerkesztőségeket központosították Budapestre, egyszerűbb volt így.

Igen, akinek szeme van, az látja, tudja és érti, de neked megindokolták-e? Meg tudták-e mondani, ha nem politikai okokból, akkor miért váltanak le egy olyan főszerkesztőt, aki a legjobb számokat produkálja országszerte?

Ez nem egyes szám első személy. Ehhez kellett egy jó csapat…

Megindokolták, hogy miért?

Volt nekem egy főnököm, akit nagyon szerettem, vele ezt megbeszéltük négyszemközt, és az ott is fog maradni.

De az ugye elmondható, hogy egyébként mint lehet elérni a mai világban, hogy olyan eredményes legyen egy közéleti, tehát nem bulvár nyomtatott lap, mint amilyen a Kisalföld volt?

A Kisalföld azért lehetett sikeres, mert jól menedzselt végig több évtizedes folyamatot. Kezdjük ott, hogy már az úgynevezett szocializmusban is az egyik legjobb újság volt, aztán amikor jött a privatizáció, olyan szerencsés helyzetbe került, hogy a lehető legjobb vevő vásárolta meg, lord Rothermere. Az ő családját érzelmi szálak kötötték, kötik Magyarországhoz, ő a Daily Mail csoport tulajdonosa, a felmenői sokat tettek Magyarországért. A nagyapja például a Trianon után Justice for Hungary (Igazságot Magyarországnak) felirattal jelentette meg a Daily Mail újságot hosszú időn keresztül. Nagyon sok érzelmi szál kötötte az országhoz, ezért is vett meg egy lapot, és lehetővé tette, hogy megtanuljunk és beültessünk a magyar körülmények közé minden jót, amit ők Angliában hosszú ideje elkövettek az olvasók érdekében. Magyarán a Kisalföld volt az első színes napilap, a legbővebb terjedelmű napilap, először került az újság fejléce alá, hogy a család napilapja. Ez is egy nagyon jó döntés volt akkoriban, üzentük az olvasóknak, hogy velük szeretnénk foglalkozni, miközben a magyar sajtó afféle harci lapoknak volt a csatatere, mindenki okosabb akart lenni az újságok közül a politikusoknál. Mi nem ezt az utat választottuk, hanem ezer szállal próbáltunk kötődni az olvasóhoz.

Ha jól tudom, nemcsak főszerkesztő voltál, hanem lapigazgató is.

Voltam egy ideig központi főszerkesztő, hozzám tartozott a Délmagyarország napilap is, voltam kiadóigazgató is, hozzám tartozott a terjesztés, marketing, hirdetés, ez jó is volt egyébként, mert ezeknek a csapatoknak együtt kell mozogniuk.

Gyakorlatilag elmondható, hogy nem volt túl szorosra kötve a kezed.

Sose volt túl szorosra kötve. Mindvégig próbáltam átérezni a többi részleg helyzetét is, megérteni az ő problémáikat, és talán azért sem voltam benne sose az internetes világban, és nem rólam szólt ez a történet, mert azt gondoltam, inkább a Kisalföldről kell szólnia. Arról, hogy próbáljunk a lehető legharmonikusabban együtt dolgozni, és így is ment, a szerkesztőség reagált a terjesztési problémákra, a hirdetési igényekre is, amennyire a szerkesztőségi függetlenség ezt megengedte.

És ezt a tulajdonos rád, vagyis a csapatra bízta, nem voltak elvárásai, kikötései?

Dehogynem voltak elvárásai. Vagy szakmai, vagy pénzügyi befektetője volt a Kisalföldnek, és normális módon nagyon komoly üzleti tervek szerint dolgoztunk, de ezek készítésébe az első betűtől az utolsó számig bevontak bennünket. Innentől kezdve a mi felelősségünk is volt, hogy megvalósul-e, amit saját magunk közösen megterveztünk, és végig is tudtuk követni hónapról hónapra. Tehát persze, hogy voltak elvárások is, de ez jó volt, nem olyan, hogy szóltak volna telefonon, hogy most miről írjunk.

Minden egyes projekt előtt viszont nagyon profi projektalapító dokumentumokat kellett kitölteni, amelyekben igazolni kellett pénzügyileg is, meg szakmailag is, hogy ez sikeres lehet. És hogyha az jött ki, hogy életképtelen, akkor nem csináltuk meg. De így is nagyon szép dolgokat össze tudtunk hozni, a Kisalföld azóta már megszüntetett magazinjai között például az utolsók egyike egy regényújság volt, egy irodalmi melléklet, ennek a farvizén tudtunk kiírni egy Magyar radír nevű pályázatot, amire a mai magyar korról szóló novellákat vártuk, és ki tudtunk adni egy antológiát is. Nagyon jól sikerült, nagyon sok álmot megvalósíthattunk.

Istenem, de kár, hogy vége, ugye...

Ennek vége. Azóta ezek a magazinok megszűntek, azóta az újság sem az, ami volt.

Beszélgessünk inkább arról, hogyan lettél te újságíró, mert ez áll a neved mellett: Nyerges Csaba újságíró. Holott mezőgazdasági egyetemet végeztél.

Ez korábban kezdődött, általános iskolásként elkezdtem verseket írni. Az is nagyon jó volt a Kisalföldben, hogy volt egy Kéziratokról üzenjük rovat, Bálint Géza a szerkesztője, egy nyugalmazott lapszerkesztő, kiváló ember, az egyik nagy mentorom. Neki volt fogadóórája csütörtökönként, beküldözgettem verseket, és egy idő után írt, hogy megismerkedne velem. Akkor bejárkáltam ezekre a csütörtöki összejövetelekre, ahol több ilyen zsenge költőcske jelent meg, és beszélgettünk. Később megjelentek verseim, nagyon büszke voltam rá, hogy bekerültem az újságba, hú, ha egyszer itt dolgozhatnék, milyen szép lenne. A gimnázium végén szólt a Géza bácsi, hogy menjek be a főszerkesztőhöz, mert megismerne engem, utána nyaranta ott dolgoztam. És hát egyetemet is úgy választottam, hogy minél közelebb legyek.

Azt hittem, azt fogod mondani, mindig ez volt az álmom, de jogos szempont valóban az is, hogy közel legyen.

Egyrészt falusi gyerek vagyok, nem állt távol tőlem a mezőgazdaság, az újságíráshoz is egyetemi végzettség kell, úgyhogy ide mentem, és mellette írogattam, az egyetemi lapnak voltam a szerkesztője, a Kisalföldben jelentek meg írásaim, és ott töltöttem a nyarakat. Az utolsó nyári gyakorlat után mondta a főszerkesztő, hogy ha gondolom, ott is dolgozhatok, így lett az első munkahelyem, 30 évig voltam ott.

És mikor elköszöntek tőled, megint az egyetemre kerültél, persze nem hallgatóként. Hanem oktatóként?

Nem. Hál’ istennek nagyon gyorsan sikerült utat találnom, a győri Széchenyi István Egyetemre kerültem, ahol egyetlenegy titkár volt, aki a kommunikációval foglalkozott, ebből az elmúlt két évben sikerült kialakítani egy kommunikációs irodát.

Térjünk át arra, ami az olvasóinkat talán a legjobban érdekli: hogy esett a dolog? Hogy kerültél az Új Szó élére? Egyszer csak kaptál egy telefont?

Induljunk el onnan, hogy az Új Szó nagyon jó napilap, kiváló csapattal, és nagyon hosszú, eredményes múlttal, tehát jó idejönni. Igen, egyszer csak kaptam egy telefont. Több évtizedes kapcsolat fűz az Új Szóhoz, mindvégig segítettük egymást, több szálon együttműködtünk szerkesztőségi ügyekben. Ez volt az alap. Amikor Slezákné Kovács Edit meghallotta, hogy mi történt, valóban felhívott, de egy nappal később, hogy az egyetemnek már igent mondtam. Közben múltak a hónapok, aztán még egyszer fölhívott, akkor már leültünk, és egy alaposabb beszélgetési folyamat végén igent mondtam. Az első alkalommal egyébként még más konstrukcióról volt szó.

Mi volt az első gondolatod, hogy fú, de jó, vagy az, hogy a mindenét, azért más ország, helyt tudsz-e állni?

Kisbodakon nőttem fel, ez egy szigetközi falu, megvan a párja Szlovákiában, Bodak, Bodíky. Ennek a falunak az a jelmondata, hogy lebotolják, újra kihajt. Volt itt a Szigetközben meg a Csallóközben egy különleges fatermelési módszer, a fűzfákat elvágták derékban, majd onnan hajtottak ki az ágak, és ezeket botolták le újra. Nem irtották ki az erdőt, csak az ágakat takarították be, és a fák mindig ki tudtak újra hajtani. Én is így éreztem magam, hogy lebotoltak, amikor vége lett ennek a 30 évnek, de mindig reménykedtem, hogy újra ki tudok majd valahol hajtani. Nem szerettem volna a médiából elkerülni, annak ellenére, hogy ez az iparág, főleg a nyomtatott, leáldozóban van, és egyre kevesebbet olvasnak az emberek. De amíg létezik nyomtatott sajtó a világon, én azzal együtt szeretnék létezni. Amikor ezt a lehetőséget megkaptam, azt mondtam, próbáljuk meg, holott tisztában vagyok vele, hogy nem beszélek szlovákul, nem ismerem kellő mélységében a szlovák belpolitikai helyzetet, ha vizsgáznom kellene a földrajzból, lehet, hogy megbuknék. De azért egy picit bízom magamban, és arra gondolok, ha sikerült egy lapot egy jó közösséggel jó vizekre evezni, akkor talán itt is ott lehet tartani.

Szakmai körökben megszólalt az aggodalom hangja is ezzel kapcsolatban, úristen, de hogy fogja kivédeni, hogy megvezessék, ha nem tud szlovákul. Ezt te hogy tervezed áthidalni, mert át lehet, énszerintem…

Meg fogok tanulni szlovákul. Addig is, az újság a szlovákiai magyarságnak szól, a szerkesztőségben mindenki magyarul beszél, az olvasók is, a közeg, ahova kerültem, hasonló, mint ahonnan elkerültem, úgyhogy ilyen szempontból nincsen dráma. Ha valaki meg akar vezetni, meg tud akkor is, ha tudok szlovákul. Emberi játszmákkal én a korábbi munkahelyemen sem foglalkoztam, próbáltam a szakmára koncentrálni, arra, hogy őszinte legyek, meg tisztességes, de intrikákkal nem kívánok élni. Meg, ahogy már az elején is mondtam, kiváló csapat van az Új Szónál, velük áthidalható ez az átmeneti időszak.

Talán az sem utolsó szempont egy közéleti napilap esetében, hogy Magyarországról idekerülve a legkevésbé sem érhet vád, hogy valamilyen csoport, baráti kör szekértolója lehetnél, hiszen gyakorlatilag senkit nem ismersz személyesen. Ez igazán garantálhatja a lap függetlenségét, nem? Mármint a te mindenkitől való függetlenséged.

Hát egyrészt, másrészt meg szerintem az se baj, ha valakinek van bármiféle világlátása, sőt mindaddig, amíg a cikkeibe ezt nem viszi bele, utána egy sör mellett igenis legyen saját véleménye. Ami az Új Szót illeti, arról hajlandó vagyok vitatkozni, hogy az Új Szó maga a megjelent írások alapján elfogult-e, de hogy kinek a kije hol dolgozik, ki kinek a rokona, az teljesen irreleváns. Én úgy szocializálódtam, hogy az olvasó meg a példányszám volt az isten számunkra, ebből éltünk. Ha bármelyik irányba tudatosan elmentünk volna, kapásból kezdtük volna elveszíteni az olvasóink jelentős részét. Mint ahogy egyébként az utóbbi két évben a Kisalföld csaknem annyit veszített, mint előtte sok év alatt összesen, tehát nem lehet ezzel játszani, ez visszaüt. Nem engedtük meg magunknak azt a luxust, hogy a mi politikai ambícióinkat, világlátásunkat ráerőltessük az olvasókra. Az álláspontokban természetesen kiálltunk, ki kellett állni ügyek mellett, például a Népszabadság beszántása ellen szót kellett emelni, és a többi, de kínosan ügyeltünk arra, hogy a Kisalföld középen álljon. És próbáltuk minél távolabb tartani magunktól a politikusokat, a végén ez már sikerült is.

Érthetem ezt úgy, hogy akkor erre számíthatnak az Új Szó olvasói is?

Igen, egy tisztességes újságra számíthatnak, amely reményeim szerint érdekes is. Különös egy helyzetben van az Új Szó, a központja Pozsonyban, ahol él 10 ezer magyar körülbelül, az olvasói pedig egy sok száz kilométeres sávban szerte Dél-Szlovákiában. Miután a szerkesztőség Pozsonyban van, érthető módon a főváros történései állnak a legközelebb hozzá. Régi életemből hasonló helyzetet tudok mondani, ott a szerkesztőség Győrben volt, a megye másik oldalán pedig Sopron, ez egy 100 kilométeres távolság. Ha mi a magunk feje szerint csináltuk volna az újságot, akkor soproni hírek nem nagyon kerültek volna bele. De nekünk fontosak voltak a soproni olvasóink is. Még rosszabb lett volna a helyzet, ha a Kisalföld központi irodája, mondjuk, Budapesten lett volna, miközben az olvasói pedig Győr-Moson-Sopron megyében élnek. Szerintem nekünk az egyik fő célunk az kell, hogy legyen, hogy minél közelebb vigyük a lapot az olvasókhoz, és az olvasókat minél közelebb engedjük az Új Szóhoz, annak ellenére, hogy a szerkesztőség itt van a fővárosban.

Hogy kívánod ezt megvalósítani? Mivel ahogy mondod, a távolságok nagyok.

Eddig az Új Szóban voltak naponta regionális oldalak, emellett hetente régiómelléklet. Szerintem a helyi oldal nem egy pluszmellékletként kell, hogy megjelenjen hosszú távon, hanem a napi újság nagyon erős részeként, tehát a régiós oldalak számát célszerű növelni az Új Szóban. Mert egy dunaszerdahelyi olvasót szerintem sokkal inkább érdekli a dunaszerdahelyi hír, mit egy nagyon fontosnak gondolt pozsonyi, ugyanakkor abban is reménykedem, hogy a dunaszerdahelyi olvasó tolerálni fogja, hogy párkányi meg kassai hír is van a lapban, arról nem beszélve, hogy vannak kapcsolódási pontok, hiszen az emberek munka, család, egyebek miatt költöznek a régiókon belül.

Vagyis régiós lap lesz az Új Szó?

Dehogy. Csak szeretném, ha közelebb kerülne az olvasókhoz, megtartva természetesen az országos jellegét. Ami azt jelenti, hogy az olvasókat érintő belpolitikai, közéleti témák az ő szemszögükből továbbra is fontosak kellenek, hogy legyenek, de ugyanilyen fontosnak tartom azt is, hogy az emberközpontúság erősödjön, hogy az itt élő emberek történeteit meséljük el, hogy érezhessék, jó itt élni, hogy örömmel olvashassák, hogy büszkék lehetnek a földijeikre, hogy vannak értékeik, vannak közös hagyományaik, lokálpatrióták lehetnek, büszkék lehetnek magukra meg erre a térségre.

Akkor olyan lesz, mint a Vasárnap.

A Vasárnap egy nagyon jó lap.

Hát, ez az. Új rovatok is várhatók, vagy még korai erről beszélni?

Szeretném, hogy hetente legyen egy programajánló melléklet, éppenséggel talán pont a Régió melléklet helyén, amely az itteni kulturális programokra, a szabadidős lehetőségekre fókuszálna. Aztán egy újság akkor jó, ha folyamatosan változik, tele van innovációval, sok új ötlettel, kezdeményezéssel, és egyféle katalizátorává válhat itt a közösségnek, hogy úgy tudnak rá tekinteni, ez nem csak egy plusznapilap. Fogalmazzunk úgy, hogy az Új Szó több mint újság. De ez eddig is így volt.

Jól érzed magad a társaságban? Hogy fogadtak a kollégák?

Nagyon pozitívan, és ezért kimondottan hálás is vagyok. Maximálisan intelligens módon állt a dologhoz a csapat, nem könyveltek el, skatulyáztak be rögtön a legelején, hanem megadták a lehetőséget, hogy nézzük meg, mi lesz ebből. Aztán utána még mindig mondhatják, hogy nem ilyen lovat akartunk, és én akkor azt el is fogom fogadni. De megadták a lehetőséget, nem címkékkel jöttem ide, és ez nagyon jólesik.

Hát ez végszónak is nagyon jó szerintem, sok sikert kívánok. Sikeres, boldog új évet a lapnak, szerkesztőségének, olvasóinak azzal, hogy tartsa meg mindenki a Vasárnapot. Is.

Úgy legyen.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/1. számában jelent meg!