Kuciakéknál ez a karácsony is csendes, de talán kicsit derűsebb, boldogabb lesz, mint a tavalyi. Mária lányuk babát vár, a kicsinek a két ünnep között kellene világra jönnie. Új élet, új remény érkezik a családba, de a két éve elveszített Janko hiányát senki, semmi nem pótolja. A sok posztumusz kitüntetés, méltatás, megemlékezés és konferencia, de még a tragédia által kiváltott társadalmi változások sem, mert a szülők csak egyet szeretnének: újra megölelni a fiukat.
A Nagybiccsei járásban fekvő Štiavnik Szlovákia leghosszabb faluja – húsz kilométeren át tekereg a főutcája, és a település pont olyan, ahogy az a szlovák romantikus elbeszélésekben meg van írva. Erdők szegélyezik, közepén patak csörgedezik, a kertek alatti réteken kecskék legelnek. Itt nőtt fel Ján Kuciak, a helyi temetőben helyezték végső nyugalomra, és szülei továbbra is itt küszködnek a borús hétköznapokkal.
Unokát várnak
Az édesapa, Jozef Kuciak már nyugdíjas, az édesanya még mindig betegállományban van, pszichiátriai kezelésre szorul a fia halála után őt ért trauma következtében. „Amikor megtudtam, hogy megölték a fiam és a leendő menyem, elállt a szavam. Napokig sehogy, aztán teljesen artikulálatlanul beszéltem, mindenki azt hitte, hogy agyvérzésem volt. De miután minden vizsgálaton átestem, megállapították, hogy a sokk következtében romlott a beszédem. Senki nem értette, mit mondok, ezért nem is nagyon szólaltam meg. Most már jobb, és azt ígérik, teljesen helyre fog jönni. Talán az unokámhoz már tudok rendesen beszélni” – mondja az apró, megtört asszony, aki több mint másfél éve naphosszat a meggyilkolt fia fényképeit nézegeti. „Mindig oda fut a tekintetem, felé szalad a gondolatom. Úgy szeretnék kapaszkodni valamibe, de mostanáig nem volt semmi. Most talán a kicsi lesz” – mondja könnyek között Jana Kuciaková. Mária lánya diplomás ápolónő, Nyitrán lakik a párjával, de az ünnepeket Štiavnikban töltik, és a trencséni kórházban fog szülni. Az új évet talán már eggyel többen és egy kicsit derűsebben köszöntik, mint ezt az elmúlót.
„A sok teendő néha eltereli a gondolatainkat, de annál jobban fáj, amikor újra eszünkbe jut, hogy Janko nincs többé. Amióta eltemettük, a nap legfontosabb pillanata az, amikor meglátogatjuk a sírját – mondja Jozef Kuciak. – A fiam munkából hazafelé jövet felhív, megáll értünk a ház előtt, és mindennap hármasban megyünk ki a temetőbe. Jankóból ennyi maradt nekünk.”
Az egész családot figyelték
Azt, hogy vádat emeltek a bérgyilkosok és a megrendelő Marián Kočner ellen, a szülők nem tekintik elégtételnek, mert a fiukat semmilyen ítélet nem adja vissza. „Rajtunk már semmi sem segít, de az egész társadalom szempontjából fontosnak tartom, hogy mindent kivizsgáljanak, és kiderüljön az igazság. Nekünk nem az a fontos, hogy emlékműveket emeljenek Jankónak és Martinkának, hanem hogy kiderüljön, kinek állt érdekében, hogy elhallgattassa a fiunkat. Bérgyilkosok, akik pénzért készek ölni, mindig akadnak, itt az a fontos, hogy megnevezzék és megbüntessék azt, aki kiadta a parancsot, hogy Ján Kuciaknak meg kell halnia” – fejti ki az apa, aki nem hisz abban, hogy a gyilkosság ötlete Marián Kočnertől származott. „Azt követően fenyegette meg Jankót, hogy gyűjteni fogja róla, a szüleiről és a testvéreiről az információkat, hogy a fiam a Penta székházában járt, ahová a cégcsoport vezetői hívták megbeszélésre. Ezt nem tartom véletlennek. Kočner már akkor tudta, hogy Jankónak két testvére van, a vádiratban láttuk, hogy az egész családunkról, még az elhunyt szüleinkről is információkat kapott a rendőrségi adatbázisból. Ez egyértelműen Tibor Gašpar volt rendőrfőkapitány felelőssége, mondhat, amit akar. Minél többet tudunk meg arról, mennyire korrumpálható volt a rendőrség, az ügyészség, a bíróság, annál inkább csodálom a fiamat, hogy szembe mert szállni ezzel a polippal. Ugyanakkor annál kevésbé hiszek abban, hogy mindenki megbűnhődik, akinek köze volt a gyilkossághoz. A szálak nagyon magasra vezetnek, és a Threema-telefonüzenetekből tudjuk, hogyan működik itt az igazságszolgáltatás. Szeretném hinni, hogy a fiam ügyében másként lesz, de meggyőzni csak az fog, ha a gyilkosokat és a megrendelőt is elítélik.”
Emlékpark Nagymácsédon
Kuciakéknak a múltban kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy a politikai történéseket figyeljék. Reggeltől estig dolgoztak, mégis kölcsönt kellett felvenniük, hogy a három gyermeküket taníttatni tudják. De nem panaszkodtak, abban bíztak, hogy majdcsak jobb lesz, ha befejezik az iskolákat.
„Láttam, hogy igyekszenek, szorgalmasak: hogyan mondhattam volna nekik, hogy nem tanulhattok, mert nincs rá pénzünk? Nehéz évek voltak, de mindhárman lediplomáztak. A nyári szünetekben mindig dolgoztak, Janko és Jojo 16 éves koruk óta favágásokra jártak, még Németországba is. Később építkezéseken vállaltak munkát, ezért tudták a mácsédi házat is önerőből felújítani. Azzal sem tudjuk, mi lesz, mert még nem zárult le a hagyatéki eljárás, nem tudjuk, elengedi-e a bank a hitelt, vagy nekünk kell törlesztenünk. Jankónak életbiztosítása is volt Martinka javára, de nem biztos, hogy kifizetik, mert a szakértők szerint Martinka előbb halt meg, mint ő” – sóhajt az édesapa. A Kuciak szülők nem akarják, hogy múzeum legyen a házban, attól tartanak, azt bármikor bezárhatja egy olyan politikai garnitúra, amelynek nem tetszik. „Abban egyeztünk meg Martinka édesanyjával, hogy a házat lebontanánk, az egész telken parkot hoznánk létre, és csak a udvaron lévő nyári konyhában rendeznénk be egy emlékszobát.”
A Kuciak szülők szerint a két fiuk egyáltalán nem hasonlított egymásra. „Jojo rebellis alkat, Janko mindig szófogadó volt, és nagyon tudott kedveskedni. Három éve az 53. születésnapomon nem hívott fel, és már-már megsértődtem, hogy megfeledkezett rólam. Másnap kiderült, hogy futárszolgálattal küldött nekem csokrot, de valahol elkeverték, s csak két nappal később kézbesítették. Még mindig szép volt, nagyon büszke voltam rá, mert nálunk a faluban nem szokás csokrokat küldözgetni. Kár, hogy legalább fényképem nincs róla” – emlékezik az édesanya.
Vitatkozni is jó volt vele
Janko eredetileg programozó szakra jelentkezett Pozsonyba, a műszaki egyetemre. De apja azt mondja, lógó orral járt haza onnan, majd bejelentette, hogy otthagyja, és újságíró lesz. „Mondtam neki, hogy megteheti, de az első évet neki kell finanszíroznia. Talált is munkát, a következő évben felvették Nyitrára, ott már nagyon tetszett neki, de ebben Martinkának is szerepe volt. Annyira összeillettek, hogy az ritkaság. Az a lány még velem is szembeszállt, hogy Jankót védje, amikor a politikán vitatkoztunk” – veszi át a szót újra az apa, aki gátak és autópályák építésén dolgozott. Az első Dzurinda-kormány idején kevesebb volt a munka, akkor dacból kezdett szimpatizálni a Smerrel. Ez volt az egyetlen téma, amelyről folyton vitatkoztak Jankóval.
„Kár, hogy már nem mondhatom meg neki, milyen igaza volt, amikor azt mondta, hogy a Smer nem párt, hanem bűnszövetkezet. Soha nem emelte fel a hangját: mindig higgadtan, tényekkel érvelt. Szerettem hallgatni az okfejtéseit, gyakran szándékosan is provokáltam. Ha belegondolok, milyen naiv voltam, amikor azt hittem, hogy Szlovákia jogállam, és a rendőröktől a bírókig mindenki tisztességesen teszi a dolgát, a törvénytelenségek, amelyekről ír, csak kivételek. Így kellett kinyílnia a szememnek, hogy lássam: itt csak a pénz számít, a becsület, de még az emberi élet sem ér semmit” – legyint Jozef Kuciak.
A fiukat látták a nyomozóban
Az állam vezetőibe és intézményeibe vetett bizalomnak köszönhetően a szülők nem is aggódtak Jankóért. Édesapja biztos volt abban, hogy a fia igazat ír, senkitől nem fogad el semmit, ezért sérthetetlen. Az, hogy megölhetik, eszébe sem jutott.
„Ha Janko tartott is valamitől, nekünk nem mondta el. Azt is a szomszédoktól tudtuk meg, hogy Kočner megfenyegette, mert olvasták az interneten. Amikor az utolsó karácsonyon, 2017-ben itthon volt, szenteste vacsora után küldött neki Kočner egy szöveges üzenetet mosolygós emotikonnal és linkkel a cégjegyzékre. Azt sem mutatta meg nekünk, csak az öccsének, és nevetett rajta, hogy Kočner karácsonykor is ezzel foglalkozik. Akkor én is inkább nevetségesnek láttam Kočnert; ma már tudom, hogy szörnyeteg lett belőle, mert akik fékezhették volna, engedték, hogy azzá váljon. Nem akadt ember, aki leállította volna, mert mindenki vagy szövetkezett vele, vagy kerülte. Egy fiatal nyomozó, Peter Juhás volt az első, aki nem ijedt meg tőle” – mondja az apa, hozzátéve, hogy kezdetben a nyomozóban sem bízott. „Túl fiatalnak, túlságosan tapasztalatlannak láttuk, azt hittük, azért bízták rá az ügyet, hogy eltussolja. De amikor kizárta a csapatából az egyik, Bödörrel kapcsolatban álló nyomozót, hinni kezdtünk neki, és a mácsédi rekonstrukció alkalmával azt is láttam, hogy tudja, mit csinál. Nem találkoztunk gyakran, de mindig nagyon határozott volt, és nyugodt, olyan, aki biztos a dolgában. Nem avatott be mindenbe, de azt tudtuk, milyen szálakon fut a nyomozás, és arról is értesültünk, hogy nagy nyomás nehezedik rá. Sokan szerették volna, ha a Threema-üzeneteket nem csatolja az aktához, de ő állta a sarat. Ebben hasonlóságot látok közte és a fiam közt.
Megállt az élet a családban
A szülők és két megmaradt gyermekük, ahogy ők mondják, egy egész napon át tanulmányozták a rendőrségen az aktát, de így sem értek a végére. Mind a 25 ezer oldalról másolatot készíttettek, s Jozef Kuciak azt mondja, el fogja olvasni, mert tudni akarja, mi volt a kettős gyilkosság hátterében, és hogyan lehetséges, hogy ez nálunk megtörténhetett.
„Csak azzal vigasztalódunk, hogy a fiunk becsületét senkinek sem sikerült bemocskolnia. Mert a gyilkosok eredeti terve az volt, hogy elrabolják, ismeretlen helyen ölik meg, és a holttestét eltüntetik. Ha a házban kábítószert rejtettek volna el, soha senki nem mosta volna re róla, hogy drogozott ” – fűzi hozzá az édesanya. Kérdésünkre, hogyan sikerült kibírni az elmúlt másfél évet, azt mondja, a család tartotta benne a lelket. „Jólesik az emberek rokonszenve, támogatása, de amikor hazajövünk, egyedül maradunk a bánatunkkal. Mi a gyerekekkel ugyanazt érezzük, ez a tragédia még jobban összekovácsolt bennünket. Sajnálom is szegényeket, hogy az ő életükbe is így beleszólt a gyilkosság. Jozef fiam biztonsági rendszerekre szakosodott mérnök, jó munkája lett volna Prágában, és ő is nősülni készült. Janko és Martinka lakodalmában akarta megkérni a párja kezét. A prágai állást visszamondta, hogy itthon maradhasson velünk, a lakodalmat szóba sem meri hozni, pedig hét éve járnak együtt. Mária lányunknál úgy jön a baba, hogy esküvő még nem volt. Olyan szépen alakult minden: a gyerekeink párjai beilleszkedtek a családunkba, most pedig a gyászunkban kell osztozniuk. De az ünnepek alatt akarunk beszélni a fiatalokkal, hogy az ő életük nem ért véget 2018. február 21-én. Ideje továbblépni, és mi örülni fogunk a boldogságuknak.”
Vérrokonok
A konyha egyik falát szinte teljesen befedi a Janko fényképeiből készült tabló, amelyet az öccse készített. A legtöbb felvételen a menyasszonyával látható, akit már családtagnak tekintettek Kuciakék. „Maťka éppolyan cserfes, szókimondó lány volt, mint az édesanyja. Öt éve a helyi kocsmában ismerkedtem meg vele, mert Janko barátja hozta őt Nyitráról Štiavnikba, és ott tette ki. Janko telefonált nekem, hogy ő később érkezik Pozsonyból, de a barátnője a kocsmában vár, menjek el érte. Majka lányunk akkor alkalmi kisegítőként ott dolgozott a söntésben, mire odaértem, már össze is barátkoztak. Azóta már csak együtt jártak Jankóval haza, vagy ide, vagy Maťka édesanyjához, Gregorovcébe. Mindig gulyással vártam őket, az volt a kedvenc ételük. Sok lakodalomba is hivatalosak voltak a faluban, Martinka mindenhol jegyzetelte az ötleteket, mert már a sajátját tervezte. Mi is nagyon vártuk a keleti lagzit, és temetést kellett tartanunk helyette” – nyeli könnyeit az édesanya.
A meghiúsult esküvő ellenére a családi kapcsolatok megmaradtak, Kuciakék és Zlatica Kušnírová rendszeresen látogatják egymást. „Martinka öccsének tavaly született kisfia, Jankónak nevezték el, és a mi Jojo fiunk meg Majka lányunk a keresztszülei. A gyilkosság által szó szerint vérrokonok lettünk, együtt járunk a különböző rendezvényekre, emlékünnepségekre is. Soha nem akartunk a nyilvánosság előtt szerepelni, interjúkat adni, ez nem a mi életünk, de meg kell tennünk, ennyivel tartozunk a gyerekeinknek. Ezért fogunk elmenni az első bírósági tárgyalásra is december 19-én, mert a szemébe akarunk nézni Kočnernek és az ügyvédeinek. Kíváncsi vagyok, mit hoznak fel a mentségére, miközben tudják, hogy ott vagyunk” – mondja az édesapa.
Énekelni már nem fognak
A karácsonyt nem várják Kuciakék, Jankóék hiánya az ünnepeken, ha lehet, még jobban fáj. A hagyományokat azonban megtartják: az apa megfőzi a káposztalevest, a babfőzeléket, kirántja a pontyot, Janka asszony megsüti a gyerekek kedvencét, a mákos kalácsot. De vacsora előtt kimennek a temetőbe gyertyát gyújtani, és vacsora után már nem fognak énekelni. „Jankónak volt a legrosszabb énekhangja a családban, de ez nem zavarta őt. Gyerekkorában még jártunk a rokonokhoz mendikálni, a másik kettőnek nem akaródzott, de ő mindig szívesen jött” – emlékezik az apa.
A temetőbe Janka asszony jön ki velünk, a férje megvárja a fiát. Ján Kuciak síremléke a pontos mása annak, amely alatt Martina Kušnírová alussza örök álmát Gregorovcében, annyi különbséggel, hogy ezen az újságírás jelképeként toll van, amazon a régészetre emlékeztető váza. Gyertyát gyújtunk és hallgatunk; az asszony csak akkor szólal meg, amikor kifelé tartunk a temetőből. „Néha úgy érzem, mindketten itt vannak mellettem, és két oldalról belém karolnak, ahogy szoktak. Talán badarság, de én örülök, hogy legalább így meg tudom idézni őket.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.