Laboda Róbert szerint a mai világban nehéz gombnyomásra megérezni a szeretetet, de a karácsonynak attól még van egy megmagyarázhatatlan plusztöltete, misztikuma. De nemcsak az ünnepi tervekről kérdeztük a Komáromban élő palóc költő-slammer-tanárt, hanem a hétköznapiakról is.
Gyerekkorodban mitől volt karácsony a karácsony?
Harmincnégy évem összes karácsonya a bussai házunkhoz köthető. 24-e, szenteste, az nekem mindig Bussa, az Ipoly mente. Ahogy reggel bevágjuk a fát. Már csak a nagymamám él, sütünk, főzünk, templomba megyünk, éjféli mise, a kötelező körök megvannak. De nekem az egész karácsony ezt a házat jelenti. Az én életem egy fogócska, és az a ház benne A HÁZ, vagyis egy nagy plusz.
Viszont már nem élsz ott, egy házat pedig nem lehet elpakolni, úgyhogy ha nálad ez ennyire helyhez kötődik, mi az, amit tovább lehet vagy tovább tudsz vinni ebből magaddal?
A misztikum, mert van ennek az egésznek egy misztikuma. Ma is el tudom hinni, amikor besötétedik, és a nagymamám felkel az ünnepi asztaltól, kimegy, csenget… én tényleg elhiszem neki, hogy nem ő rakja a fa alá az ajándékokat. Annyira megszerettem ezt, hogy ott abban a pillanatban mindent el tudok hinni. Megadom magam a karácsonynak. Persze, délig még keresgélem az okosságokat, hogy hát az év 364 napján nem ez van, hanem sokszor öljük egymást mi, emberek, de most erre az egy napra kötelezően megállunk, ez nekem sem megy át a ráció felől nézve, de afelett meg mindig ott az érzelmek. Én az érzelmes karácsonyban hiszek, a karácsony mindig inkább érzelmes, nem értelmes. Viszont akkor jön a kérdés, hogy tehát értelmetlen? Annak semmiképp nem nevezném.
Mi jut még eszedbe a gyerekkori karácsonyokról?
A radiátorsúgás. Nagyon sokáig fával fűtöttünk, aztán bevezették a gázt, és új élet kezdődött az Ipoly-parton. Globális emberré váltunk, a radiátorok pedig elkezdtek súgni, amikor befűtöttünk, és ezt hallani lehetett akkor is, amikor elkezdtünk énekelni a vacsora előtt. Mert szoktunk énekelni, most is fogunk. Fontos az éjféli mise is, ott találkozunk a rokonokkal, akiket talán egész évben nem látok, unokatestvérek, másod-unokatestvérek. Nekem ez az egy nap olyan, hogy megtalálom a helyem, ez benne a megmagyarázhatatlan, plusztöltet. Nem a karácsonyban keresem a szeretetet, hanem egy kicsit a szeretetben a karácsonyt. Ez nem egy eszköz egy célhoz, hanem itt maga az eszköz a cél.
Rendezel, tanítasz, slam poetry-fellépésekre jársz, tévéműsort készítesz. Egy ilyen ember valószínűleg szabadidőt kér a fa alá.
Az ünnepek arra is jók, hogy kikapcsoljunk, amióta én élek, most lesz az a karácsony, amikor a legjobban ki szeretnék kapcsolni. Nem vagyok hajlandó semmi munkával foglalkozni. Hétköznapokon főmunkaidőben tanítok, rendezek Gútán, most Matusek Attilával egy monodrámába vágtunk, az STV2-n a kulturális vlogot vezetem, itt a városban színjátszó csoportjaim vannak, az iskolában is egy, ott van még a felolvasószínház, a Vekker Műhellyel is dolgozunk egy előadáson, és hát elkezdem megbecsülni a szabadidőmet. Amellett persze, hogy örülök annak, hogy többet vagyok foglalkoztatva, mint nem. De most azt gondolom, hogy egy nagy pihenésre vágyom, egy kéthetes kikapcs gombra.
Hogy tudod ezt elérni?
Az aktív pihenésben hiszek, sokat fogok kint futni, körbejárom a családot, túrázni is jó lenne egy nagyot. Meg hát ilyenkor a nagyapám jár a fejemben. Több mint tíz éve elment, de nincs olyan nap, amikor ne jutna eszembe, karácsonykor pedig ez még intenzívebb. Tavaly is azt éreztem – és nincsenek egészségi problémáim –, mintha tényleg ott ülne köztünk abban a fotelban, abban a szvetterben, abban a szemüvegben. Jövőre azért szeretnék odafigyelni, hogy ne legyen akkora rohanás, kicsit jobban szelektáljam a teendőket. De hát hogyan szelektáljon egy ember, aki mindent szeret csinálni?
Idén kezdted el az említett kultúrvlogot, amelyet a köztévé sugárzott. Ez egy új műfaj volt neked, mi vitt rá, hogy elvállald?
Ezt a műsort hiánypótlónak érzem. Mert amellett, hogy szerethetjük vagy nem szerethetjük egymást – és ebben semmi politika nincs –, szóval szerethetjük vagy nem szeretjük egymást, itt vagyunk egymásnak, szlovákiai magyarok. Talán tudunk egymásról ezt-azt, de azt már kevésbé, hogy pontosan hová tart, amit csinálunk, milyen sikereink vannak, minek örülünk. Legalább arra a harminc percre, ami egy műsor ideje, tudjunk figyelni egymásra. Ez nem rólam szól, én már inkább akarok nem tetszeni, mint tetszeni, de itt ezek az emberek. Én nem is tudom, mi a feladatom, csak állok ott a kamera előtt, és arra gondolok, de jó, hogy itt lehetek. Legutóbb Hégli Dusannál voltam így, hogy az operatőr már úgy szólt ránk, elég lesz, fiúk, mert én még hallgattam volna, olyan volt nekem, mint egy történelmi zenegép, dobtam volna még bele pénzt, hogy folytasd. Vagy Bandor Évánál a kertben, Gál Tomiéknál a farmon, ezek csodás pillanatok.
Néha csak úgy spontán megosztod a gondolataidat az ismerőseiddel a közösségi portálon. Ha valami tetszik, vagy épp zavar. Most épp mi zavar?
Hogy a szakmai viták gyorsan személyeskedéssé fajulnak. Nem tanultunk meg vitázni, és nem merünk hibázni. A gyerekeknek is azt tanítom mindig, hogy merjenek hibázni. Régebben ha egy színjátszó csoportban nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy amit csinálunk, az jó, félbehagytam. Most viszont sikerült eljutnom és a gyerekeket is eljuttatni oda, hogy merjünk hibázni, s ha még benne van is a nagy buktató lehetősége, és fejjel megyünk a falnak, elmondhatjuk magunkról, hogy képesek voltunk meghalni egy ötletért.
Mindig nagy lelkesedéssel beszélsz a gyerekekről, mintha nem lemerítenének, hanem feltöltenének.
Most először tanítok elsősöket is, és nagyon sokat tanulok tőlük. Ahogy látom, hogy az a gyerek még mindig csak a jót várja. Ő még nem gondol arra, hogy az a valami, amivel ő szembekerül, lehet, mondjuk, esetleg csapda is, vagy hogy mire megy ki a játék. Szeretek velük felszabadulni, és szeretem az egyszerű, naiv gondolkodásukat. Ők ott az Eötvös utcai Alapiskolában legalább annyit tanítanak engem, mint én őket. Sugi, miért van ilyen jó kedved? Robi bácsi, ma egész nap névnapom van. Hát akkor ez csodálatos, győztél!
Nemrég hosszabb szünet után ismét volt slam poetry-fellépésed, a budapesti A38 hajón. Milyen volt a visszatérés, születnek közben új versek is?
Elszokott tőlem a budapesti közönség, de a fellépés nagyon jól sikerült, és ismét kaptam meghívást. A két verseskötetem elég gyors egymásutánban jött. Azóta eltelt három év, kezdek ismét mocorogni. Most elég sok szöveget írok a fióknak. Nem találtam meg még a mondanivaló végső formáját. Talán egy CD egy zenekarral. Ilyet még nem csináltam, ez fog most érdekelni. De ez még számomra is kiszámíthatatlan. Korpás Éva lemezére írtam most egy balladaátiratot, a Csudahalott című népballadából. A Vekker Műhellyel egy tantermi előadáson dolgozunk, oda egy slamszöveget írtam. Szóval, amikor azt mondom, nem írok, én akkor is írok. Nem félek eltenni szövegeket. Majd egy borongós estén előveszem őket, és vagy folytatom, vagy nevetek rajtuk egyet, vagy kidobom.
Akkor jó pihenést kívánunk neked, meg a szövegeidnek is!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.