„Ha Nusi mama élne, nem biztos, hogy ezt így megírtam volna”

Hogy érzed magad Pozsonyban?

Istenien, és sajnálom, hogy haza kell mennem. Pedig először nem örültem, mert Krakkót pályáztam, és csak másodiknak írtam be Pozsonyt. Nem tudtam elképzelni, mit fogok itt csinálni, de azóta kedvenc városaim közé lépett. Talán az is hozzáad, hogy jó helyen lakom, jó helyekre járok. Sok volt már Budapest, túl nagy, talán éppen Pozsony léptéke számomra az ideális.

Beutazó és ingázó olvasóink ezt valószínűleg nem így látják, úgyhogy említs, kérlek, néhány jó helyet Pozsonyban.

Berlínka, Štefánka, Mýtnica, a város teli van pici jó helyekkel. Kijárok a piacokra is, például a Fresh Marketbe, ott enni is jókat szoktam.

Hogy megy a munka, min dolgozol?

Az ösztöndíjat egy regényre kértem. Elkezdtem, és közben derült ki, hogy az egyik nagyapám szlovák volt. A könyv a hamisságot, megjátszást, emberi függéseket kutatja. A főszereplőm egy nagyon súlyos eset, aki egy identitást kreál magának, ennek kapcsán kezdtem gondolkodni a saját identitásomról, olyan dolgokról, amikről fogalmam sem volt. Elkezdtem utánanézni a családom eredetének, mert ezzel valahogy sosem foglalkoztunk, rengeteg minden maradt titokban. Egy nagyapám tehát katona volt, és Szlovákiából jött át Magyarországra a második világháború után. Ennek is utána akartam járni, közben a regény más irányt vett, és a versekkel is haladtam, vagyis az ittlét nagyon hasznosan és kellemesen telt.

Arról tudsz, hogy az utolsó könyvedben az egyik kisiskolás képeden úgy nézel ki, mintha Földes László Hobo lánya volnál?

Úristen, nem, melyiken?

Kötött fehér pulcsi, gallér, a kezeid szépen az asztalon.

Igen, az egyik kedvenc képem, ezek a beállítások megvannak szinte minden családi albumban abból az időből.

A Szirén és az Amikor a mama lelegelte a papa haját teli vannak erős nagymamákkal. Nyugtass meg, hogy Nusi mama létezett.

Igen, létezett, és belőle kiindulva alkottam a szövegekben az erős, szörnyű, egyben lenyűgöző nagymamafigurát. Már csak a másik nagymamám él, és olvasta is nemrég az új a könyvemet, pont tegnapelőtt beszéltünk, és annyit mondott: „egy csomó dolgot én sem tudtam”. Hát erre meg azt tudom mondani, hogy egy csomó dolog meg nem igaz, hisz bár az én élményeim inspiráltak, a főszereplő nem azonos velem. Bár ha Nusi mama még élne, nem biztos, hogy ezt így megírtam volna. Egyfelől utálok magyarázkodni, hogy mi igaz, és mi nem, másfelől feleslegesen nem szeretek senkit megbántani. És lehet, ő sem volt olyan, amilyennek ábrázolom, a tekintetem is a traumáimon és a fantáziámon keresztül lát, és nehéz egy családtagnak elmagyarázni, hogy bár a neve ugyanaz, meg sok minden ugyanaz, azért az ábrázolt alak mégsem ő. Én íróként például a legtöbb fiatalabb nőfigurámnak az Orsi vagy az Anna nevet adom, és mindegyik alak más és más karakter. De ha ezt másnál olvasnám, nem hinnék neki. Amúgy valószínűleg azért nem tudok leszakadni a családtörténetről meg az alkoholról mint témáról, mert ez a kettő a legnagyobb élményem.

Otthon hogy érzed magad?

Nem nagyon érzem már jól magam Magyarországon, nem véletlen, hogy igyekszem gyakran máshol lenni, például a külföldi barátaimat látogatom sorra. Sok problémám van azzal, hogy mérhetetlen rossz hangulat van az országban. Közélettel is foglalkozom, és nem titok, hogy nem vagyok híve a kormányunknak és a politikai kultúrának, ami nálunk eluralkodott. És ez olykor a privát terembe is be akar törni. A városi lét is kezd sok lenni, szívesebben vagyok vidéken, a hegyeket és a vizeket szeretem. Elvonulásra és nyugodt alkotásra vágyom. Nagyon szeretem Berlint, Baselt, egy barátnőmnél is szeretek Dél-Franciaországban lenni, Magyarországon a Balatonhoz és Velencei-tóhoz járok, és Nagymarost említeném. Ott nem messze, Felsőgödön volt egy nagyon fontos pontja az életemnek, ahová gyerekkorom óta jártunk, csak hát a telek tavaly eladásra került. Az új könyv borítójára került fotó is ott készült.

Nehezen szakadsz el örökre helyekről?

Ugyanoda szeretek visszajárni, de nem csak helyekhez, emberekhez is nagyon ragaszkodom. Nagyon régi barátságaim vannak. Szokásaim rabja is vagyok, kidobni sem tudok dolgokat, nehezen szabadulok meg tőlük. A beteges gyűjtögetés, ami megjelenik a főhősömnél is a könyvben, rám is jellemző.

Ha nem volna ez a kötődés, talán már el is költöztél volna Magyarországról?

Lehet, viszont nekem mégiscsak a magyar nyelv jelenti azt, amiben teljesen otthon vagyok, és amiben dolgozni tudok. Próbáltam Thaiföldön is élni, egy bungalóban, és ez romantikusnak is tűnt, vissza is vágyok, de hogy örökre elmenjek, talán nem az én életem. Korábban azt hittem, lehet alkotni és függetlenül élni attól, ami körülvesz, de nem lehet. Ha értelmiségi vagy, hozzád tartozik az, hogy reagálsz arra, ami a környezetedben történik. Régebben talán jobban távol lehetett tartani magunkat ezektől a folyamatoktól, de nálam is eljött az a pont, hogy nem tudok hallgatni, mert az olyan, mintha vak lennék. Ha a művészet egyik célja, hogy lenyomatot adjon a korról, akkor azt mondom, hogy a közéleti dolgokra való reagálás nélkül nem lehet erről a korról lenyomatot adni.

Az érzelmi manipulációt hogy viseled?

Éppen erről szól a következő könyvem, a trilógia harmadik része: az érzelmi manipulálhatóságról, az ezzel kapcsolatos függőségről. Engem is nagyon könnyű érzelmileg manipulálni, és a könyvben is van egy rész, ami arról szól, hogy ha valaki, aki nem elég biztos önmagában, és emiatt folyamatosan visszacsatolásokat keres, ha rendszeresen dicséretet kap valakitől, annak a tenyeréből eszik, nagyon könnyen lekenyerezhetővé válik, és ez rossz. Nyilván ez is egy gyerekkori lelki deformálódás, ahogy idomul az ember a körülményekhez azzal a céllal, hogy túléljen, elérje, amit szeretne. Közben mindenki vágyik a szeretetre, és az elismerésre is, így az új regény hőse is egy ilyen típus, épp emiatt kiszolgáltatott és manipulálható.

Közben az érzelmi manipulációt talán senki nem viseli jól.

Van, akit nem lehet manipulálni. Ismerek olyanokat, akik ösztönösen megérzik, ki az, aki manipulatívan közelít feléjük, ez szerintem az érzelmi intelligencia része. Aki valamiért sérült korábban, nem biztos, hogy tud ez ellen védekezni. Közben ezt is lehet tanulni, én is lesben állok, de persze így is belefutok néha, mert tetszeni akarok, jól kijönni helyzetekből, de meg kell tanulni néha veszíteni is.

Közélettel is foglalkozol, politikai témákban érzel hasonló manipulációt?

Ha gyereksorban tartasz egy társadalmat, és a legalantasabb ösztöneire és félelmeire hatsz azzal, hogy kilátásba helyezed: elveszik a munkád, az asszonyaidat, satöbbi. Ha elhitetik veled, hogy az állam az apád, és csak ő tud téged megvédeni, akkor ez már több is, mint érzelmi manipuláció, inkább pontosan kiszámított hatásokon alapuló gonoszság. Amíg istenhitszerű, vallási kérdésként kezeljük a politikát, addig nem lesz változás. Nincsenek már vitaműsorok, nem tudnak már érvelni az emberek, csak jelszavakat és parancsszavakat ismételgetünk. Olyankor a gondolkodásnak és belátásnak nem sok tér marad.

Van még visszaút ebből a közéleti gondolkodásból?

Szerintem nincs, nagyon pesszimista vagyok. Mondom ezt úgy, hogy engem a pártpolitika sosem érdekelt, és nagyon súlyos hibákat látok mindkét oldalon.

Egy kommersz kérdés a végére: kik a kedvenc kortárs szerzőid?

Magyarok közül Dragománt szeretem, költők közül Kemény Istvánt és Kántor Pétert, régiek közül Vörösmartyt nagyon. De inkább világirodalmat olvasok. Salinger, Nick Hornby, Emily Dickinson a kedvenceim, és szeretem a kortárs északi szerzőket, Izlandtól Dánián át Észtországig. Akibe pedig szerelmes vagyok, az Truman Capote.

Olyan szerző is akad, aki irritál?

Amivel nekem problémám van mostanában, azok a könyvnek látszó tárgyak, Tóth Krisztina nevezte őket így. A marketingesek kitalálják, hogy ez vagy amaz a társadalmi probléma most épp divatos, például a molesztálás, írókám pedig megírja, és úgy van az egész tálalva, mintha nem tudom én, mekkora tabudöntögetés lenne. Ugyanebből fakad az antológiatéboly is, némelyikbe – mert tetszett a koncepció – én is írtam. De óvatos lettem, mit vállalok el, mert pusztán azért, hogy az adott kiadónak legyen egy trendi könyve, és vállon veregessék a PR szekciót, nincs kedvem alkotni, csak az energiát viszi el a valódi céljaimtól. A közönség persze imádja ezeket. A divatos témákat feszegetőket, amik legtöbbször nem ütik meg egy magazintárca-gyűjtemény színvonalát, különösen, mert mégiscsak egy könyvről van szó, és a marketinggépezet működik, elhitetve a befogadóval, hogy ez az irodalom. Pedig igazából intellektuális mázba csomagolt ponyva. Közben szeretem a ponyvát, mert annak is megvan a helye.

A teljes cikk a Vasárnap 50. számában jelent meg!