Advent. Sokaknak – talán éppen Önnek is – ez az év legkedvesebb időszaka. Számomra is. Gőzölgő forralt bor és fahéjas forró csoki, gyertyafényben táncoló lakás, girlandok, mézeskalácssütés, ropogó hó, fenyőillat, meleg meghittség. Főként ilyen és hasonló, romantikus filmekbe illő klisék jelentették nekem is ezt a néhány hetet. Egészen 2016 őszéig.
2016
Ekkor közölték velem, hogy PCOS-em (policisztás ovárium szindróma) van IR-rel (inzulinrezisztencia) megfűszerezve. „Ez a betegség a jelenlegi tudásunk mellett ma még nem gyógyítható, de jó eséllyel szinten tartható. Életmódváltás: megfelelő étkezés, rendszeres sport, lelki egyensúly és gyógyszeres kezelés” – visszhangoznak bennem azóta is annak a másfél percnek a szavai, amely örökre megpecsételte a sorsomat. Ez annak a másfél percnek a diagnózisa, amely végérvényesen megváltoztatott mindent, és fényévekre taszított az akkor már évek óta vágyott babánktól.
Új időszámítás kezdődött, méghozzá elég sok bukkanóval. A mozgás örömére még csak-csak ráéreztem, de a teljes étrendváltás és legfőképp az édesség száműzése nagyon nehezen ment. Megviselt lelkileg, és kis túlzással testileg is. Ilyen ez a függőség. Amikor már menetrendszerűen kezdtem és zártam a napot az előírt gyógyszerekkel, egyre inkább magamra találtam a jógában és a futásban, a glutén- és cukormentes életvitel is mindinkább megszelídült, egyszer csak bekopogott az advent.
Hiába igyekeztem erőmön felül, az eredményeim nem javultak, sőt volt, ami még rosszabb lett. Hogyan lehet a fény, az élet, a születés ünnepére készülni a legnagyobb kilátástalanság és teljes reményvesztettség közepette? Hogyan és mire, legfőképpen pedig meddig várakozzak? – tettem fel magamnak elkeseredve szinte mindennap a kérdést. Kint ünnepi fényár, emelkedett hangulat, cukormáz, belül pedig a legnagyobb sötétség és üresség.
Teljes paradoxon, mégis ez az advent volt, amelyik megtanított az élet szeretetére, értékelésére és mindenek feletti ünneplésére. Ez a végtelennek tűnő várakozás hajlította meg a térdem és a szívem, kulcsolta újra és újra minden manírtól mentes, őszinte imára a kezem. Ekkor tanultam csak ám meg, mi a türelem, mit jelent a semmi ágán kapaszkodni valamibe és az élet, az advent, vagyis a várakozás legkisebb örömeit is megbecsülni. És megtanultam várni, alázattal és elfogadással.
Így lett az én adventem 24 napból évi 365.
2018
Tavaly advent első vasárnapja a Vígszínházban ért bennünket egy olyan darabbal, amely éppen arról szól, hogy márpedig csodák igenis léteznek. Édesanyám névnapján túl azért is volt különleges ez a nap, mert ekkor töltöttem be a 20. terhességi hetemet, félidős lettem! Így elérkezettnek láttuk az időt, hogy a szűk családon túl megosszuk a várva várt örömhírt az ismerőseinkkel. Ma is meghatódom, ha visszaolvasom a sok-sok kedves üzenetet, bátorítást, drukkolást.
Bizony annyi várakozás, kudarc, mélypont, vérvétel és vizsgálat, egy teljesen új alapokra helyezett lét után életemben először vágtam úgy neki az adventi időszaknak, hogy már ketten voltam. Szívem alatt egy másik pici szív dobogott, a pocakomban egy másik élet növekedett megállíthatatlanul. Csordultig teltem hálával, és elhatároztam, ha már ajándékul kaptam a Jóistentől, hogy a várandósság minden percét otthon élhettem meg, pihenésben – de csöppet sem kényszeresen –, akkor megadom az advent módját úgy, ahogy arra mindig is vágytam. Segítségemre volt ebben a külsőségek és az adventi istentiszteletek mellett az évek óta porosodó adventi bibliai kalendáriumom, amelyre korábban nem jutott időm, és amelyben most minden nap várt egy-egy ige és történet arról, kinek mit jelent a várakozás.
Giccsesen csöpögő kép, ahogyan ülök a hintaszékemben a gömbölyödő pocakommal, olvasom az éppen aznapi szakaszt, és közben kukucskálok kifelé az ablakon, mert nem tudok betelni az apró, majd egyre nagyobb hópelyhekkel. Életemben először valóban meg tudtam állni, fizikailag és lelkileg is lelassulni, a maga teljességében megélni a várakozás minden pillanatát. Már akkor teljes tudatában voltam annak, micsoda gazdagság és boldogság ez a gyorsan elillanó jelen, ami néhány éve még lehetetlennek tűnt. Varázslat volt minden perce ennek az adventnek: pihenés és lelki töltekezés, mély befelé fordulás, békés elcsendesülés, huszonnégy órás hálatelt ima, az élet újraértelmezése és eleven igenlése, a várakozás egy egészen új, addig ismeretlen és semmihez sem hasonlítható formája, amely egyszerre örök és mulandó. Készülés az élet legnagyobb csodájára: a születés ünnepére.
2019
És hogy mi történt azóta? Az ünnepi fények elhalványulása után egy napsütötte áprilisi napon megérkezett hozzánk a legszebb tavasztündér, akivel valaha találkoztunk. Életet adtam egy kisembernek, én, aki nemrég még cisztákkal és hormonzavarral küzdöttem, minimális eséllyel a szülővé válásra. És most ez a kisember ringlispílként forog a szőnyegen, könnyűszerrel iszik a csőrös poharából, babanyelven hajtogatja a magáét, bohóckodik a szájával, kézzel-lábbal kapálódzik örömében, hangosan kacag, ha meglátja a szüleit, teljes megnyugvást lel az ölünkben, szuszogva szenderül álomra a vállunkon, bújik, ölel, minden mozdulatával szeret, él… Él.
Mire ezeket a sorokat olvassák, első ízben fogjuk már hármasban, közösen visszafelé számlálni a napokat december 24-ig, a születés ünnepéig. Ez a kisember először fog találkozni a mézeskalács tésztájával, a forró csokoládé illatával, a hó fehérségével, az ajándékbontás izgalmával, az adventi koszorú fényével, a karácsonyfa tűlevelével, az advent örömével.
Így lett számomra a várakozás kegyelmi állapot, áldás, különösen így karácsony előtt.
Gyümölcse pedig életem legszebb ajándéka.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.