Jónak lenni jó. De miért?

Nemcsak akkor jótékonykodunk, ha mások is látják, tudják, adóengedményt kap érte az ember, vagy reklámozza a cégét, hanem csak úgy, a puszta jó érzésért és az önbecsülésünkért is. Az, hogy magát jónak, tisztességesnek tarthassa, ugyanis a legtöbb ember számára olyan fontos, hogy ezért képes akkor is önzetlenül, becsületesen viselkedni, amikor senki nem látja.

A Journal of Personality and Social Psychology című szakfolyóiratban megjelent tanulmány szerint az ember az egyetlen olyan élőlény, amelynek morális dilemmái vannak, vagyis akkor is foglalkozik erkölcsi és magatartási kérdésekkel, ha személyesen nem érintik őt. A kutatók egy példán illusztrálták, miért szólunk bele másnak a dolgába, ha úgy érezzük, hogy az illető nem volt tisztességes.

A tisztességhez nem kell közönség

Ha az önmagát becsületesnek tartó ember a zsúfolt villamoson észreveszi, hogy valaki potyázik, és rászól, ezt ösztönösen is azért teheti, hogy a többiek lássák, mennyire tisztességes, és mennyire elítéli az ilyen magatartást. Ezzel növeli a megbecsültségét, feljebb lép a szociális ranglétrán, ezért az eddigi feltételezések szerint csak elenyészően kevesen dorgálnák meg a potyázót, ha nem volna hozzá közönségük. Egyrészt kockáztatnák, hogy a potyautas szembeszáll velük, megtámadja őket, másrészt minek kockáztassanak, ha senki sem látja a kiállásukat? Ha a becsületes ember ilyen esetben is figyelmeztetné a potyautast, az az elmélet szerint az önzetlen tisztesség bizonyítéka volna, míg a közönség előtti kiállás inkább a saját reputációjának növelésére való. Sokáig az adakozással, ajándékozással kapcsolatban is ez az elmélet tartotta magát, a legújabb kutatások szerint azonban a magamutogatásnál sokkal fontosabb a belső indíttatás. 

Nagyobbak az elvárások

Az új kutatások szerint az emberek leginkább azért tisztességesek és adakozók, mert neveltetésüknél fogva vagy a saját magukon végzett munka eredményeként elveik vannak, és mert önmaguk előtt nem akarnak szégyenkezni. Ebből a szemszögből mindegy, ki látta, ki tud róla: az ember egyszerűen azért jó és becsületes, mert viselkedése önmagában hordozza a jutalmát. „Ezzel teljesen egyetértek, az önzetlen jótett, mindig egyfajta lelki katarzis. Felemelő érzés látni, hogy a megajándékozott örül annak, amit kapott tőlünk, vagy hogy valakin segítettünk. Jótetteink legyezgetik az egónkat, növelik önbecsülésünket, feljebb emelkedünk általuk az erkölcsi ranglétrán. Nincs ezzel semmi gond, hiszen mindenki jól jár: az is, aki ad, és az is, aki kap. Ez egy teljesen tiszta és kölcsönösen előnyös üzlet, ráadásul kötelez, mert az ilyen ember iránt aztán nagyok lesznek környezetének elvárásai. Aki mindig tisztességesnek, önzetlennek mutatkozott, annak a kisebb botlást is nehezebben nézik el, mint annak, akiről amúgy sem voltak jó véleménnyel” – magyarázza Michal Patarák pszichiáter.

A köz ítél és büntet

A tény, hogy elveink és erkölcsi megfontolásaink vannak, magában hordozza azt a kevésbé pozitív tulajdonságot is, hogy mások felett ítélkezünk, s olyasmiről is véleményt mondunk, amihez semmi közünk. Ezért tudunk felháborodni azon, ha egy számunkra teljesen idegen ember eutanáziát kér, ezért harcolnak férfiak az abortusz betiltásáért, vagy ezért vitatkoznak homoszexuálisok házasságáról a heteroszexuálisok. „Ezt a jelenséget hívjuk úgy, hogy a köz ítélete. Az általunk helyesnek tartott felfogás vagy a többség által elfogadott elvek alapján büntetjük azokat, akik nem úgy viselkednek. Ez lehet a közösségi oldalakon való vitatkozás, nyilvános megszégyenítés, de akár fizikai támadás is. Vagyis az erkölcsi fölény veszélyes is lehet, főleg ha nem párosul empátiával, a mások mássága vagy esendősége iránti megértéssel. Nem lehet igazán jó ember, aki meg is van győződve a saját jóságáról, és úgy érzi, különb másoknál” – mondja Michal Patarák

Fontos, hogy jónak lássanak

Ahogy a jótett és dicséret, a büntetés és a dorgálás sem feltétlenül közönségfüggő, az emberek többsége akkor is a meggyőződését követi, ha senki sem látja. És ellenkezőleg: gyakran azok mutatják a legnagyobb felháborodást és ítélkeznek a legszigorúbban, akik maguk nem viselkedtek mindig a tisztességesen. „Biztosan mindenki tud olyan példát, hogy a leghangosabban az szidta a homoszexuálisokat, akiről utóbb kiderült, hogy maga is az” – mondja Michal Patarák. Amerikai pszichológusok végeztek egy kísérletet, amelyben a résztvevők egy játékost láttak, aki bizonyos összegű jutalmat kapott, és ezt megoszthatta a csapattársával, ő azonban az egészet meghagyta magának. A résztvevők felének azonnal véleményt kellett mondania a játékos viselkedéséről, a másik felének csak azt követően, hogy ők is kaptak pénzt, és azt szintén megoszthatták csapattársaikkal. Az eredmény a kutatókat is meglepte: azok, akik nem kaptak lehetőséget arra, hogy másokkal osztozzanak, sokkal jobban felháborodtak, mint azok, akik másoknak is adhattak a pénzből. Ebből arra a következtetésre jutottak a szakemberek, hogy az emberek ösztönösen vágynak arra, hogy megmutathassák, milyen jók, erkölcsösek, mintha csak önmaguktól kérdeznék: vajon mások mit gondolnának rólam, ha látnának?

A jó hírnév összehoz

Lelkiismeretünkön kívül nincs mindig tanúja a tisztességes viselkedésünknek és jócselekedeteinknek, ezt a feladatot az emberiség Istenre bízta. A hit szerint ő tanúja és majd bírája is lesz tetteinknek, s a hívők életében tökéletesen működik is. A nem hívők számára találták ki a figyelmezetéseket a boltokban, hogy az árut biztonsági kamerával őrzik, és vallási meggyőződésre való tekintet nélkül mindenkinél egyformán működik a társadalmi megbecsülés utáni vágy.

Az, hogy miképpen viselkedünk, amikor módunk van nagyvonalúnak lenni, vagyis adakozhatunk, segíthetünk, nagyban befolyásolja azt, mennyire akarnak velünk az emberek együttműködni. Aki csak magára gondol, amikor jól megy a sora, azt a bajban könnyebben magára hagyják, mint azt, aki másokkal is mindig törődött. „A társadalomban a jó hírnév olyan, mint a szociális ragasztó: az egymást becsületesnek tartó emberek könnyebben elfogadják egymást akkor is, ha más-más csoporthoz tartoznak – folytatja a pszichiáter. – Különösen nagyra értékeljük azokat, akik betegek, gyerekek, tragédiák és háborúk áldozatai javára adakoznak” – ezért olyan népszerűek azok a színészek, sportolók, zenészek, akik ezt teszik. Nem volt mindig így, az ember eredendően önző lény. Az evolúció során jutottunk el odáig, hogy késztetést érezzünk megosztani javainkat, örömöt szerezni másoknak, és jó, hogy így van, mert ez tesz alkalmassá bennünket arra, hogy közösségben éljünk.

Hogyan ajándékozzunk?

• Ha beszélünk egy nagyobb adományról, a puszta tényt és az indítékunkat közöljük, ne dicsérjük magunkat
• Családi, baráti kapcsolatban ne verjük dobra, ha valakit kisegítettünk
•  A rászorulóknak szervezett gyűjtésekre se vigyünk szennyes, lyukas ruhát, használhatatlan holmit
• Használt tárgyat csak alkalom nélkül illik ajándékozni – ünnepi alkalmakkor tiszteljük meg a megajándékozottat azzal, hogy neki veszünk, készítünk valamit. A használt tárgy csak akkor megengedett, ha az illető különösen vágyott rá
• Soha ne ajándékozzunk lejárt szavatosságú élelmiszert, felesleges limlomot, amely otthon nem kellett
• Feltételezzük, hogy a megajándékozott ismer bennünket annyira, hogy tudja, mit szereztünk, készítettünk neki, és mi az, amit csak úgy találtunk, vagy amitől meg akarunk szabadulni
• Ne vegyünk drága ajándékot annak, aki nem tudja vagy nem akarja viszonozni
• Pénzt, ruhát, főleg alsóneműt, vitaminkészítményeket, gyógyászati segédeszközt stb. csakis szűk családon belül illik ajándékozni
• Soha ne hagyjuk az árcédulát az ajándékon
• Ha váratlanul ért az ajándék, nem illemsértés utólag viszonozni
• Az ajándékot illik rögtön kicsomagolni és megköszönni

A teljes cikk a Vasárnap 50. számában jelent meg!