Megmarad az, ha néha azt gondolod is, hogy balgán elveszítetted, kiengedted a kezedből, hirtelen meglesz újra. S csak ámulsz, hogy fényesebb lett, értékesebb. Meglegyint az „érdemes volt” szele. Egyszer vargabetűt írt az élet, s a gyerekotthonban találtam magamat, nevelőt kerestek, nekem meg munka kellett, kenyérkereset. Jelentkeztem, fogalmam nem volt a gyerekotthoni gyerekekről. Bután és tehetetlenül állítottam be, egy hónapig próbáltam, próbáltak, lehet-e, tudom-e, hogy érzem-e, hogy képes vagyok-e rá. A mai napig nem tudom, tudtam-e.
Csak végigmért szúrós tekintetével, lesajnált, megint egy okostojás, olvastam ki a szeméből, aki majd megmondja, mit tehetek, mit nem. Azonnal tudtam, hogy szeretni fogom, s valahogy azt is, hogy ő is, hogy beleestem a szemébe. Nem is olyan hosszú idő telt el, s megtanultam, beletanultam, ráéreztem. Talán, hitettem el magammal, talán megértésem lett a gyerekotthonosok, a más-más gyerekek, a minden gyerek sorsára, és egyszerre a gyerekotthon lett a második otthonom. A legproblémásabbaknak lettem az anyukája, mert az úgy volt, hogy két gyerek jutott egy nevelőre, hogy minden gondjában, bajában, betegségében, iskolai dolgaiban kísérje, vezesse, figyelje, karácsonyra hazavigye. Nekem mindig három jutott, kegyetlenül nehéz volt, de büszke voltam, mert „te elbírod, benned én is megbízom”, szokta mondani az igazgatónő, meg azt is, hogy akkor vagyok nyugodt a hétvégén, ha te vagy szolgálatban. A saját gyerekeim is belenőttek a gyerekotthoniak életébe. Sokat segítettek nekem, nekik. Ő nem volt az „én gyerekem”. Sokáig durva volt és kérlelhetetlen. Nem bírt megbékélni a sorsával, a helyzetével, hogy nem a szeretett anyukájával élhet. Bonyolult történet volt. Nem is nyílt meg nekem, csak ritkán, agyonsebzett lelke kapuját nem jó kulccsal próbáltam nyitogatni. Volt, hogy résnyire engedett, majd valami botorság miatt nem beszéltünk napokig. Hamarosan jött egy új kolléganő, aki sokkal jobban tudta őt kezelni, szerették egymás, nem sokáig tehették, fájdalom-düh kapuja nyitogatója is elhagyta, nagy fájdalmunkra meghalt viszonylag fiatalon. Ma is őrzöm néhány levelét, írja.
Aztán elsodort bennünket az élet. Messze egymástól. Egyszer összefutottunk a városban, felületes, gyámoltalan mondatok, ügyetlen párbeszéd. Valahol messze kereste a kenyerét, más országban, kemény volt mindig, meg akarta mutatni, hogy lerázza a gyerekotthonos múltat. Hallani se akart róla, nem szerette, dühös volt és elutasító, ha a régi emlékek jöttek szóba. Hosszú évekig csak elvétve gondoltam rá, más „volt gyerekem” szomorú sorsa jobban aggasztott.
Nemrégiben megtaláltuk egymást a fészbúkon. Megtalált. A hogylétemről érdeklődött, levelezni kezdtünk. Sokat, sokat írtunk egymásnak. Sokat is kérdeztem, ha fájt is, kinyitogattuk az emlékeket, forrjon ki, tisztuljon meg, ami képes még megtisztulni. Megrendítettek a mondatai: Zuzka, ugye, rossz voltam én, gonosz, elviselhetetlen. Ma már másként gondolom, tudja, nem tudtam szeretni, senkit sem tudtam, gyűlöltem, hogy ott kell lennem. S ír, ír. Ezer görccsel teli minden mondata. Dehogy voltál rossz, dehogyis gonosz, írtam a választ, mindannyian mások voltatok, mindannyian ezer sebből vérző, meghitt család nélküli csodalények. Sokat kellett elbírnotok, hiába volt meg a jólét az otthonban, hiába volt a különszoba, a minden, ha páróránként más mondta meg, mit tehetsz, mit nem, mi jó neked, mi nem; tudod, mai eszemmel egyre megrendítőbb minden ilyen gyerek sorsa, írtam a választ, pedig tudtam, hogy bugyuta, tudtam, hogy én is rossz voltam, hogy mennyi mindent másként tennék most. Ahogy a saját gyerekeimmel is, ha vissza lehetne forgatni. Majd azt gondoltam, nem, nem is kell visszaforgatni, így voltunk, vagy nem voltunk egymás segítői. Tán így volt jó. Az anyudat ne ítéld meg soha, írtam még tehetetlenül. Nem, soha nem ítélem el, írta, ő a példaképem, hogy mennyit elviselt, s még mindig van ereje, jó a kapcsolatunk, szeretem, szeret, írta.
Váratlanul küldött egy fotót. Csodaszép fiúcska, sokáig néztem, amíg meg mertem kérdezni: a tiéd? Igen, a gyermekem, egyéves lesz, a világ nekem, az eszmélkedésem, az egyetlen kincsem, fel akarom nevelni, látni, megélni akarom, ahogy ölel, ahogy ölelem. Érti, Zuzka?, értem, értem, alig bírom leírni a könnyeimtől. Küldök még, írta, s küldött. Társam is van, jól vagyunk, tudja, még sokat kell dolgoznom magamon, írta...
Ha kincset találsz, megmarad az, tudod, még nekem is sokat kell dolgozni magamon, írnám neki, de majd másról írok legközelebb, a fiadra nagyon figyelj, írtam neki, ölellek a holnapi levélig...
Hát, csak elmondtam ezt.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.