Alig pár hete tettem közzé az egyik hírportálon egy írást, amely egy, a közösségi médiában megjelent poszt alapján született. A posztban a szerző – több évtizedes pedagógiai gyakorlattal – a szakma felhígulásáról értekezett. Arról, hogy jobb híján a pályára alkalmatlan tanárok kerülnek a katedrára, akik csak egy órával járnak a gyerekek előtt a megtanulandó anyagban. Nekik lenne a feladatuk, hogy oktassák, neveljék a gyermekeinket.
Nekik, akiknek tenyérnyi miniszoknyájuk alig takar valamit, hogy a gyerekek akkor is látják, ami alatta van, ha történetesen nem akarnák látni. Arról a tanárról nem is szólva, aki a posztja szerint, legjellemzőbb tulajdonságának azt tartja, hogy tíz másodperc alatt bármin képes felhúzni magát (nem ezt a kifejezést használta, hanem egy másikat, amelyik azonban nem tűri a nyomdafestéket).
A hölgy érthető okokból nem akart szerepelni a cikkben, s ezt nekem el kellett fogadnom. Attól tartott ugyanis, hogy a kollégái, akik magukra ismernének, piszkálni kezdenék.
A cikket annak rendje és módja szerint megírtam, pár nap múlva meg is jelent a portálon... és semmi. Egy hét múlva aztán elkeseredetten írt a hölgy, aki – velem együtt – nyilván abban reménykedett, hogy ha nem robbantjuk is fel az internetet, legalább elindítunk egyfajta együtt gondolkodást. Hiszen nyilvánvalóan valós problémát vetett fel a poszt, és a cikk is. Ehhez képest azt kellett tapasztalnia, hogy teljesen visszhangtalan maradt, mert akik léphetnének, azok úgy érzik, védeniük kell a mundér becsületét. Közben észre sem veszik, hogy már rég nem a mundért védik, hanem olyanokat, akik csak azért öltik magukra a mundért, hogy az védje meg őket. Olyanokat, akiket rendes körülmények között a szakma kivetne magából, mert az ő „mundérját” sározza be.
Eddig a hölgy panaszáradata. Én, természetesen, igyekeztem nyugtatgatni, hogy az illetékesek biztosan olvasták, és majd lépni is fognak – de nem tagadhatom a csalódottságomat.
Nem is tértem volna vissza ehhez az ügyhöz, ha időközben nem járja be az internetet egy videó, melyen a diákok tényleg tűrhetetlen hangnemben üvöltöznek a tanárral, lökdösik. Az internet népénél természetesen rögtön kész volt az ítélet, hogy a mai gyerekek tiszteletlenek, semmi sem szent előttük. Bennem azonban felmerült egy másik lehetőség is. Konkrétan az, vajon lehetséges-e, hogy az általam az imént ismertetett helyzet vezetett el ehhez a jelenethez is?
Abban nincs köztünk vita, hogy manapság a pedagógusnak egyre kevesebb eszköze van, hogy hasson a diákra. Jóformán csak a tekintélye és az elszántsága, hogy megtalálja azt a kiskaput, mely a gyerek lelkéhez vezet. Hogyan várhat azonban tiszteletet az olyan pedagógus, aki ezt a hivatást nem szívvel-lélekkel végzi, és a gyermeket is csak zavaró körülménynek tekinti? Hogyan kerülhet közel a gyermek lelkéhez az a tanár, aki az osztály előtt szégyeníti meg a rábízott diákot?
Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nem vagyok szakember, nem vagyok hivatott megítélni, helyes-e a gondolatmenet, amelyet felvázoltam, de szerintem mindenképp megérné ebben az irányban is vizsgálódni. Mert a költővel szólva: növeli, ki elfödi a bajt!
Sztakó Zsolt
A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 49. számában jelent meg!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.