Kép: Adrián Vavro
Meghívást kaptam, immár másodszor. Az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium kedves igazgatónője hívott meg, hogy beszélgessek a diákokkal identitásról, kétnyelvűségről, magyar–szlovák összefüggésekről, vagyis mindarról, amiben élek. Szívesen mentem, három éve is, most is. Egy ilyen meghíváskor ugyan mindig van bennem egy kis félsz – leszek én elég érdekes nekik? Másrészt viszont nagyon szeretek fiatalokkal beszélgetni, szeretem a provokatív kérdéseiket is.
Vittem nekik az egyik vasárnapos cikkemet, a Szlovákiában szlovákul címűt. Arról, milyen akadályokkal kell megküzdenie annak, aki többségi szlovák közegben magyarul szeretné nevelni a gyerekét. Figyelmesen hallgatták, s utána sokat és okosakat kérdeztek. Kaptam nehezebben megválaszolható kérdéseket is, de egyik sem volt annyira izzasztó, mint három éve, amikor az egyik diák kerek perec megkérdezte, hogy minek csinálom ezt az egészet, minek strapálom magam, minek kínzom a gyerekeimet Zsolnán a kétnyelvű neveléssel, kettős identitással, magyar irodalommal meg ilyenekkel, mi van, ha majd elköltöznek Amerikába, és elfelejtenek magyarul is, meg szlovákul is, és magasról tesznek rá, hogy milyen gyökereik vannak. Valami olyasmit válaszoltam neki, hogy örök idealista vagyok, és azt gondolom, akkor is van értelme mindennek. A lelkükben biztosan nyomot hagy, amit gyerekkorukban otthon kaptak. Én megteszem, amit úgy érzem, szülőként tennem kell, a többi már rajtuk áll.
Mit ad Isten, Sebikém a minap közölte velem, hogy ő Amerikába akar egyetemre menni. Hoppá. Hát nem mondom, hogy repestem az örömtől, de persze ő dönt, az ő élete. Azért kereshetne egy kicsivel közelebbi helyet is, próbáltam vele egyezkedni. Mindenesetre most tudatosult bennem először, hogy alig pár év, és kirepül a fészekből. Anyai szívem egészen összeszorult erre a gondolatra.
Ezen az őszön kaptam egy kis ízelítőt, milyen is lesz majd, ha nem lesz itthon. Egy egész hónapot Kovácsfalván töltött, gyógykezelésen. Minden hétvégén meglátogattuk, de még így is nagyon hiányzott. Ő viszont nagyon jól érezte magát, rögtön összebarátkozott a többi gyerekkel. Örülhetek, hogy nem afféle nyámnyila anyámasszony katonája – győzködtem magamat, amikor közölte, hogy mi egyáltalán nem hiányzunk neki, kivéve a kishúgát.
Egyik szobatársa egy füleki magyar fiú volt. Sebi egyszer meghallotta, hogy magyarul telefonál, s ettől kezdve ők ketten magyarul beszéltek egymás közt. Egészen addig nem volt ebből gond, amíg egy napon „védelmi gyakorlat”-nak álcázott focipálya-keresés közben az egyik túlbuzgó tanerő fel nem figyelt a dologra. – A tanítási nyelv szlovák, ne beszéljetek magyarul! – dörrent rájuk a focipálya szélén. Sebi nem hagyta annyiban a dolgot, vitába szállt vele: – Olyan nyelven beszélek, amilyenen akarok! Jogom van hozzá! – A tanár próbált érvelni: – Szlovákia közepén vagyunk! Itt nem lehet magyarul beszélni! – Amit maga tesz, az pedig törvényellenes! – vágott vissza a fiam. – Meg is fogom keresni az erre vonatkozó törvényt!
A konfliktus itt le is zárult, mert a tanár erre nem nagyon tudott mit mondani. Sebikém büszkén mesélte el nekünk az esetet. Nekem pedig eszembe jutott egy pár éve írott cikkem. Az volt a címe: Anya, beszélj halkabban! Egy zsolnai kiskamaszról szólt, aki állandóan rászólt az anyukájára, ha az nyilvános helyen magyarul beszélt vele. Ugyanez a kiskamasz attól is feszengett, ha az apja Budapesten a villamoson szlovákul szólt hozzá.
Alig három év telt el azóta. Micsoda változás! A nagykamasszá serdült kiskamasz immár magabiztosan használja mindkét nyelvét. Nemhogy félne a környezet reakcióitól, még arra is képes, hogy szükség esetén szembeszálljon vele, és megvédje az igazát. Remélem, ez így is marad. Bárhol legyen is majd az otthona – Szlovákiában, Magyarországon, vagy akár a messzi Amerikában.
Van értelme!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.