Még nem élünk valódi demokráciában, a tét változatlanul hatalmas

Fedor Gál az 1989-es bársonyos forradalom egyik hazai vezéralakja, volt. Az első, aki kiállt a tribünre a több tízezres tömeg elé, s az első, akit ugyanez a tömeg leköpködött, tojással dobált meg. Az elsők között ismerte fel Mečiar valódi énjét is, és ezért azzal fizetett, hogy szó szerint elüldözték Szlovákiából. Huszonhét éve Prágában él; kedvenc kávéházában találkoztunk vele, ahová a kedvenc piacáról érkezett. Azt mondja, minden úgy van jól, ahogy van: ma nagyon jól érzi magát Csehországban, de a harminc évvel ezelőtti euforikus hónapokból sem bánt meg semmit.

Igaz, hogy az édesanyja magyar volt?

Igen. Weinberger Barbarának hívták, és a családja Magyarországról, Boldogkőváraljáról származott, onnan költöztek Kassára, ahol kiskereskedést nyitott az édesapja. Nem tudom, miért döntöttek a költözés mellett, ha nagy ritkán beszélt a fiatalkoráról csak annyit, hogy szigorúan megtartották a vallási előírásokat, és nagyon sokat dolgoztak. Édesapja korán meghalt, rákban, neki is segítenie kellett eltartani a hat testvérét; ezért egy nőikalap-készítőhöz szegődött segédnek. Miután megismerte édesapámat, aki gazdag földbirtokos családból származott, hamarosan összeházasodtak, és Németlipcsére, apám szülőfalujába költöztek. Édesanyám családjából csak két testvére élte túl a háborút, Lajos bátyja – ő aztán Venezuelába emigrált – és Ilonka, aki Auschwitzból jött haza. Ilonka 93 éves koráig élt, gyerekkorunkban hozzá jártunk vakációra Rózsahegyre. Édesanyámmal csak magyarul beszéltek, de bennünket nem tanítottak meg. Azt hiszem, nem csak azért, mert nem akarták, hogy mindent értsünk, hanem azért is, mert anyánk minden vágya a beolvadás volt. 

Ezen nem is lehet csodálkozni egy olyan asszony esetében, aki a kisebbik fiát, vagyis önt, a terezíni gettóban szülte meg, és a háború után egyedül marad két gyerekkel. 

Anyám azóta folyamatosan vagy értünk aggódott, vagy az egész világért. 1994-ben halt meg, még megélte a rendszerváltást, de számára a zsidóellenességgel és a túlfűtött nacionalizmussal párosult, úgy érezte, a háború idejének szlovák állama tért vissza. Ahhoz tartotta magát, hogy a zsidóknak meg kell húzódniuk, erre én tribünökön szónokoltam, tévében szerepeltem, később tele volt a város az engem gyalázó feliratokkal. Az biztos, hogy nem sok öröme volt az életben.

Nagyon szépen beszél csehül. Ön is be akart illeszkedni?

Mielőtt ideköltöztem, már tudtam csehül, mert az egykori Gotttwaldovba, a mai Zlínbe jártam vegyipari szakközépiskolába. Eredetileg Pozsonyba jelentkeztem, oda, ahová Egon bátyám járt, mert ő volt a példaképem, de az iskola igazgatója a házunkban lakott, és azt mondta, még egy Gál fiút nem akar az iskolájába. Végül nagyon jól éreztem magam Zlínben, azért is, mert először tapasztaltam meg, milyen otthonról távol, szabadnak lenni. Édesanyám nagyon szigorúan nevelt, apánkat is helyettesítenie kellett.

Egy 2016-ban megjelent interjúban azt mondta, hogy felhagy a nyilvános szerepléssel, mert bántják az emberek reakciói. Az 1989-es megemlékezéseken sem vesz részt?

Azt kötelességemnek érzem, hogy fiatalokkal találkozzam, iskolásoknak tartsak előadásokat, mert ők nem emlékeznek ezekre az időkre. Kevés résztvevős találkozókon veszek részt Kassán, Rozsnyón és Szobráncon, Pozsonyban pedig egy koncerten mondok pár szót. Nagy ünnepi rendezvényekre nem megyek el, mert a pátoszt nem szeretem. Nem tudom elképzelni, hogy újra egy tribünön álljak Ján Budajjal, Milan Kňažkóval, és úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna. Mert nagyon sok minden történt. Szétváltak az útjaink, csalódtunk egymásban, és ezt üres gesztusokkal nem tudjuk semmissé tenni. De 1989 novembere nem rólunk szólt, csak a jelképei voltunk. Ma már nem a jelképekre, hanem az üzenetekre kell figyelni, mert még mindig nem élünk valódi demokráciában, a tét változatlanul hatalmas.

Tavaly állami kitüntetésben részesítette önt Andrej Kiska köztársasági elnök. Ezt örömmel fogadta, megtiszteltetésnek tartja?

Igen, de csak azért, mert Andrej Kiskától kaptam. Végre tisztességes elnöke volt Szlovákiának, épp őt kosaraztam volna ki? Még így is nehéz volt elviselnem, hogy láttam, amint Robert Fico és Andrej Danko ott ülnek unott, sértődött arccal, és nem is tapsolnak a kitüntetetteknek. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem megyek olyan társaságba, ahol nem örül nekem mindenki, és én sem tudok mindenkivel fesztelenül beszélgetni. Ez sajnos, az egykori 89-esek társaságában sincs így, ezért a VPN egykori alapítóinak találkozójára is csak egy videóüzenetet küldök. Mindenhol olyan embereket látok, akiknek semmi közük a rendszerváltáshoz és annak értékeihez; ebben már nem akarok részt venni.

De azokkal sincs már barátságban, akikkel annak idején együtt csinálták a forradalmat.

Nagyon szerettem volna, ha ez az év nem az ellenszenveink, hanem 1989 üzenete körül forog. Az, hogy mi konfliktusba kerültünk egymással, hogy sok mindenben kudarcot vallottunk, emberi és természetes, el tudnám fogadni, ha nem kísérnék ennyi év után is szándékos hazugságok és támadások. Nem reagálok mindenre, mert úgy gondolom, bizonyos dolgokon felül kell emelkednem. Csak az a fontos, mi marad meg a történetünkből az utókor számára, és ez a VPN archívumából, amelyet Peter Zajac kezel, ki fog derülni.

Köztudott, hogy az eredeti csapatot Ján Budaj titkosszolgálati múltja és Milan Kňažko Mečiarhoz fűződő viszonya kezdte ki. Ezt ők sem cáfolhatják.

Csak félremagyarázzák, mentségeket keresnek, másokat hibáztatnak. Ján Budaj aláírta, hogy ha az átvilágítás rá vonatkozó eredménye pozitív lesz, vagyis kiderül, hogy együttműködött a titkosszolgálattal, visszalép. Az utolsó pillanatig húzta az időt, növelte a feszültséget, öt perccel a jelöltlista lezárása előtt lépett vissza, és rajtunk maradt a bélyeg, hogy félreállítottuk. Milan Kňažko azzal az 1991. március 3-i televíziós nyilatkozatával, amelyben arról beszélt, hogy a VPN cenzúrázni akarja Mečiart, a rossz oldalra állt, ezen nincs mit szépíteni. Ma azt hangsúlyozza, hogy ő volt az első, aki otthagyta Mečiart, de ő volt az első abban is, hogy hozzájárult kultuszának a megteremtéséhez és a VPN szétveréséhez.

Beszéltek azóta egymással?

Ján Budajjal nem, nincs is miről. Amikor Milan Kňažko az elnöki posztért indult, megkeresett, hogy megkérdezze, nem fogom-e támadni. Mondtam, hogy nem, ezt a fejezetet lezártam. De megkértem, hogy a kampányban álljon ki Malina Hedvig mellett, és erre azt mondta, ez politikailag túl bonyolult. Szerintem pedig súlyos ügyeket nem szabad csak azért elhallgatni, mert nem hoznak szavazatokat. 

Ön társadalmi előrejelzéssel foglalkozik, szakmai képesítése is van hozzá, mégis inkább emberi adottság lehetett, hogy az elsők között ismerte fel Vladimír Mečiar valódi énjét. Visszanézve mi volt az első figyelmezető jel?

Az első felismerés az átvilágításhoz köthető. Mečiar hamarabb tudta, kiről találtak valamit, mint hogy Prágából megkaptuk volna az eredményeket. Ezekkel mindig megkeresett, egyértelmű volt, hogy üzletelni akar az információkkal, de én mindig beszámoltam a többieknek mindenről, amit mondott. Amikor 2017-ben megtudtam, hogy már 1989 novembere előtt együttműködött a KGB-vel, sőt valószínűleg ott készítették fel, hogy belépjen a VPN-be, és szétverje, mindent tisztábban láttam. De a 90-es évek elején még csak éreztem, hogy ez az ember hazug, olyan, mint egy irányíthatatlan lövedék. Két fontos momentum igazolta, hogy képtelen az együttműködésre: az első az volt, amikor jelöltette magát a VPN elnökének velem szemben, és nagy többséggel én nyertem. Falfehér volt, izzadt, látszott rajta, hogy a vereséget személyes kudarcként éli meg. A másik figyelmezető jel Milan Kňažko fellépése volt a televízióban. Innen kezdve egyértelmű volt számomra, hogy Mečiar uralkodni akar, vagy pusztítani. Mindkettő sikerült neki. A VPN széthullott, az alapítók összevesztek, ő pedig nyolc évig hatalmon volt, és az örökségét máig nyögjük.

A forradalom felfalta saját gyermekeit?

Nem falta fel, mind boldogan élünk. Felvállaltuk a konfliktust Mečiarral, és végül, ha hosszú idő után is, beigazolódott, hogy nekünk volt igazunk. Peter Zajac a Humboldt Egyetem professzora, Martin Bútora komoly diplomáciai karriert futott be, én boldog prágai nyugdíjas vagyok – mi kell több? Ha valaki nem bírja ezt a múltat lezárni, az az ő baja.

Amikor felfigyelt és figyelmeztetett arra, hogy Mečiar veszélyes, volt, aki támogatta, vagy ebben magányos harcos maradt?

A Független Magyar Kezdeményezés volt a VPN egyetlen megbízható, következetes partnere, és sok szempontból a példaképe is. Hamarabb jött létre, mint a VPN, mert a magyarországi ellenzékkel szorosabb kapcsolatokat ápoltak az alapítók, mint mi a csehekkel, volt mit tanulnunk tőlük. Épp koalícós tanácsot tartottunk a VPN székházában, és Hunčík Péter a fülembe súgta, hogy „Fedor, most vagy sohaˮ. Ezt azt jelentette, hogy bejelentem: leváltjuk Mečiart a kormányfői posztról. Akkor láttam Mečiart második alkalommal falfehérnek. Ján Čarnogurský, a KDH elnöke, aki már akkor is kétszínű alak volt, azt mondta, hogy erről szavazni kell, és végül csak a magyarok meg a Demokrata Párt képviselői szavazták meg. Ezzel elkezdődött a VPN népszerűségének zuhanása, de a mai napig azt mondom, hogy ez volt az egyik legfontosabb döntésünk. Az sem véletlen, hogy épp a magyarok álltak mellénk. Kisebbségként érzékenyebbek voltak arra, mi történik a nyelvtörvény körül, és Hunčík Péter pszichiáterként szakmai szempontból s meg tudta ítélni Mečiart. De az első jelzések, hogy Mečiarral valami gond van, a nőktől jöttek. Mind azt mondták, hogy vigyázzunk vele.

Más téren is ilyen előrelátók voltak a nők azokban a hektikus hetekben?

A feleségünk, barátnőink és a VPN központi irodájában dolgozó hölgyek nélkül nem boldogultunk volna. Nemcsak azért, mert biztosították a hátteret, hanem azért sem, mert visszafogták az indulatainkat, ügyeltek a részletekre, hamarabb felfigyeltek a hamis hangokra. Ez Zuzana Mistríkovától Inge Antalován át Sándor Eleonóráig mindenkire igaz.

Azt, hogy a rendszerváltás a nacionalizmusnak is teret enged, mikor észlelte?

Alig egy hónap múltán. Már januárban láttam a szlovák nyelv kizárólagosságáért habzó szájjal tüntető embereket, később a Szlovák nemzeti felkelés téren sátoroztak, magyar könyveket égettek, és leköpködtek mindenkit, aki vitába szállt velük. A diákmozgalom lapjából fasiszta kiadvány lett, a Zmena, megjelent a Nový Slovák, és a többi sajtóorgánumban is sorra nacionalista irományokat közöltek. Miután beszállt a harcba a Matica Slovenská és a Štúr Társaság, a dolog odáig fajult, hogy 1989 novemberének első évfordulóján kifütyültek. Szociológusként tudtam, hogy Szlovákiában minden rendszerváltás a szlovák autonómiatörekvések megerősödését hozza magával, de nagyon alábecsültem a politikai küzdelem módját. Ez egy pillanatig sem volt tisztességes, a nacionalista mozgalmak a félretájékoztatásnak, a félelemkeltésnek, az ellenségkép kialakításának módszerével éltek. Amikor már nem Fedor Gált szidták, hanem a zsidót, akkor tudtam, hogy nincs itt maradásom.

Mečiar abban az időszakban szembeszállt a nacionalistákkal. Ez is csak taktika volt a részéről?

Meggyőződésem, hogy igen. Az egyik tüntetés előtt épp Prágából utaztunk Pozsonyba repülővel, és Mečiart azzal fogadta Anna Nagyová, a mindenese, hogy a Szlovák nemzeti felkelés téren merényletet akarnak elkövetni ellene. Valamennyien kiálltunk vele a tribünre, hogy a saját testünkkel védjük, és egyetlen dolgot vártunk tőle, hogy kimondja: a nyelvtörvény koalíciós javaslatát támogatja, amely a kisebbségi nyelvek nyilvános használatát nem korlátozta, és a hivatalos használatát szabályozta, ellentétben a Matica slovenská javaslatával, amely kizárólag a szlovák nyelv használatát engedélyezte volna. Mečiar lenézett a tömegre, és nem mondta ki a várt mondatot, mert megérezte, hogy ezzel választókat veszíthet. Akkor hallottuk az embereket először azt skandálni: „Éljen Mečiar, halál a VPN-re!”

Akkor ez élet-halál kérdésnek tűnt, ma inkább kínos. Gondolom, Csehországból nézve a mostani szlovákiai történésekben is sok mindent így lát.

Az interneten minden reggel megnézem, mi újság Szlovákiában, de mivel nem élek ott, az ismereteim már csak közvetettek. Nem látok nagy különbségeket a szlovák és cseh társadalom állapota között: itt is, ott is az a kommunizmus legszomorúbb öröksége, hogy elferdítette az emberek gondolkodását. Senki sem hisz az igazságosságban, tisztességben, mindenki csak abban bízik, amit magának el tud intézni, meg tud kaparintani, és így is nézünk ki.

Lát valahol hibát abban, amit 1989 novemberében tettek, amilyen döntéseket hoztak?

Nem lehet ezt mai szemmel megítélni, mert bár tudatlanok, de őszinték és hitelesek voltunk. Amit akkor tettem, azt csak annak tükrében tudom megítélni, amit akkor tudtam. Azóta én is változtam, a régi történések is új összefüggésbe kerültek, ennek ellenére lényeges döntéseken nem változtatnék. Talán csak azon, hogy be kellett volna tiltani a kommunista pártot. Túlságosan kesztyűs kézzel bántunk a kommunistákkal, és ravasz módon átmentették magukat az új rendszerbe.

A VPN egykori programnyilatkozatából három dolgot emelnék ki, amelyek megvalósulása máig kérdéses. Az egyik a sajtószabadság, mert nincs ugyan pártcenzúra, de mindent felvásárolnak az oligarchák.

Amikor ezt a programnyilatkozatot írtuk, fogalmunk sem volt arról, mi az a magánkézben lévő sajtó. A demokráciáról sem volt fogalmunk, eszményképeket követtünk; ma már tudjuk, hogy az újságírók is emberek. Félnek, megvehetők, megzsarolhatók, vagy meggyőződésből nacionalisták. Ezért a sajtóban is csak az egyes újságírók jelleme, szakmai tudása és személyes integritása garantálja a függetlenséget és szabadságot.

A szlovákiai közélet komoly értékválsággal küzd. Melyek azok a feltételek, amelyekre figyelnünk kell egy politikusnál, újságírónál, ügyésznél, bírónál?

Főleg arra, hol, milyen környezetben fejlődött a személyisége, milyen családban nőtt fel, hogyan alakult a karrierje, hány megsértett, megalázott embert hagyott maga mögött, és kiket emelt fel. Végeredményben csak a jellem számít, az ember lehet szétszórt, mert a kreatív ember sokszor olyan, megbotolhat, mert sok kísértés éri, de ha vannak elvei, nem követhet el akkora hibát, hogy azt ne lehessen helyrehozni. Tisztességes embernek bizonyos dolgokhoz ragaszkodnia kell, kerül, amibe kerül. 

A VPN programnyilatkozatának 6. pontja követelte a bíróságok és az ügyészség függetlenségét, a jogállam kialakítását. Ma Marián Kočner Threema-üzeneteiben azt olvassuk, hogy egyik bírót a másik után vesztegette meg.

Nem túl szívderítő olvasmány, az biztos. Ernest Valko barátom szokta mondani, hogy a törvénytisztelet és igazságosság életmódot és életfelfogást jelent. A jog a fejlett demokráciákban szilárd erődítmény, de nálunk mindenki a kiskapukat keresi ezen az erődítményen. Remélem, a következő nemzedékek már másként fognak gondolkozni. Én a saját unokáimon is látom, hogy nyitottabbak, elfogadóbbak, ugyanakkor következetesebbek. De azt is látom, hogy ez a generáció nem tudja, milyen az a szabadság nélküli élet, mire képes a gonosz, ezért attól tartok, nem is tudják értékelni azt, aminek a birtokában vannak.

Sokan már azt sem tudják, hogy volt egyszer egy Csehszlovákia.

Az iskolai tananyagban egyetlen órát szánnak erre az időszakra. Az egyes iskolák vezetőségén múlik, meghívnak-e olyan megszállottakat, mint én, hogy arról beszéljünk a diákoknak, mi volt itt 1989 előtt. De ha már beszélünk, figyelnek, gondolkoznak. Nem érthetnek mindent, mert nem élték át, ezért az érzelmeikre kell hatnunk, mert az mindig működik, még akkor is, amikor azt hisszük, rég túl vagyunk mindenen. Nemrég meghívót kaptam Václav Marhoul A festett madár című filmjének bemutatójára, és elsírtam magam a számítógépnél, mert eszembe jutott anyám húga, akit Kárpátalján a szomszédai égettek el a gyerekeivel együtt, azért, mert zsidó volt. Meg a nagynéném, aki Auschwitzban az anyósának adta át a gyerekeit, mert azt hitte, így megmenekülhetnek, de egyenesen a gázkamrába vitték őket. Nincs az a film, amely ezt a személyes, nemzedéki tapasztalatot felülmúlhatná. Gettóban születtem, egész fiatalságomat szögesdrót mögött éltem át, tudom, mit jelent a félelem és a kiszolgáltatottság. A mai fiatalok nem tudják, de ez nem az ő hibájuk. Azok vétke, akik nem beszélnek nekik eleget arról, hogy ez is az identitásunk része. Ahhoz, hogy igényes, a demokrácia értékeit tiszteletben tartó választókat neveljünk, három dolognak kell működnie: a családi háttérnek, az oktatásnak és az állami intézményeknek. Ma ebből legalább kettő nem működik: az oktatás színvonala silány, az államiságot piedesztálra emeltük, de nem töltöttük meg erkölcsi, lelki tartalommal.

Mi lehet az oka? Soha nem volt ilyen jó dolgunk, mint most, és soha nem volt ennyi információ sem a birtokunkban, hogy észrevegyük, milyen veszély fenyeget, mégis sorra rosszul választunk. 

Minden társadalomra, amely eléri fejlődése csúcsát, természetes leépülés vár, és nagy megrázkódtatásra van szüksége ahhoz, hogy észbe kapjon. Szlovákia számára a gonosz érintése volt Ján Kuciak és menyasszonya meggyilkolása, és azóta nap mint nap ezzel a gonosszal szembesülnünk. Erre a konfrontációra szüksége van a társadalomnak, de ez hosszú és fájdalmas folyamat. Mečiart is háromszor választották meg, mire megbukott. Az optimista változat az, hogy Szlovákiának most már nincs hová süllyednie, innen csak felfelé vezet út, a pesszimista az, hogy ez még mindig nem a vég, és félő, hogy az utóbbi változat közelebb van az igazsághoz, hiszen a Smert még mindig 22 százaléknyian választanák.

Ficót is olyan hamar kiismerte, mint Mečiart?

Egy másodpercig sem hittem neki, hiszen önmagát jellemezte. Karrierkommunista volt, pragmatikusan döntötte el, hová kell állnia, hogy profitáljon belőle, és már a politikai pályája legelején kijelentette, hogy 1989 novemberét észre sem vette. Többet nem is kellett tudnom róla. Ő Mečiar klónja, épp csak annyiban különbözik tőle, hogy kifinomultabban műveli a hatalom technológiáját.

Kotlebáék sikerét, azt, hogy Harabin egyáltalán szóba jöhet mint politikus, sőt, Mečiar is úgy érzi, újra próbálkozhat, mivel magyarázza?

Peter Pőthe barátom, aki kiváló gyermekpszichiáter, azt mondja, hogy akinek nem jut anyai szeretet, simogatás, később elég biztatás, siker, az dühössé, frusztrálttá válik. Mivel a politika éppúgy hiten alapszik, mint a vallás, az, akinek a hite nem együttérzésből, nyitottságból, hanem dühből, gyűlöletből táplálkozik, könnyen aláveti magát a vezéreknek. Ezek az emberek biztonságot keresnek, az akolban remélnek védelmet, menekülést a félelmeiktől és szorongásaiktól. Fico, Kotleba, Harabin és Mečiar ezt kínálja nekik, ugyanúgy, mint Orbán a magyaroknak, Kaczyński a lengyeleknek, Zeman a cseheknek.

A VPN programnyilatkozatából még egy teljesítetlen pont maradt – az egyház és az állam szétválasztása. Sőt, ma az egyébként ateista politikusok is szívesen szövetkeznek a katolikus egyház képviselőivel, mutatkoznak egyházi ünnepeken.

A nacionalizmus a közös nevezőjük. Ebben a szlovákiai katolikus egyház mindig élen járt, és a politikusok tudják, hogy ezt a kártyát akkor használhatják, amikor kedvük tartja.

Évekig támogatta és figyelemmel követte a szkinhedek által megtámadott ostravai roma család sorsát, főleg az akkor kétéves Natálkáét, aki testének nyolcvan százalékán komoly égési sérüléseket szenvedett. Ma hogy vannak?

Most már távolról figyelem őket, mert elérkeztünk abba a stádiumba, amikor a folyamatos segítség akadályozta volna őket az önállósulásban. Natálka hatodikos, de még mindig az édesanyja jár vele iskolába, mert fél egyedül, és újra műtétek sorozata vár rá, mert a transzplantált bőr nem nő vele. Egy életre megjelölték a testét-lelkét, és sajnos, nem tapasztaltam, hogy ez a tragédia különösebben megrázta volna a cseh társadalmat.

Harminc évvel az 1989-es forradalom után Szlovákiában ott tartunk, hogy oligarchák és politikusok azt vágják a szemünkbe: „a demokrácia szar rendszer, és választó is szar”. Ez nem a legjobb ráhangolódás az ünnepi évfordulóra.

Én meg azt mondom, örüljünk, hogy kiderült, mit gondolnak rólunk, és befogott orral kerüljük ezeket az embereket, mint azt a bizonyos végterméket. Az igazság felszabadít, de felelősséggel is felruház. Egyszerű emberként nem tehetünk többet, mint hogy a saját életünket éljük becsülettel, tisztességgel, de ez nem kevés. Sőt, egyre inkább úgy látom, nem is kell több.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 46. számában jelent meg!