Önkéntesszívvel Indiában

Hogyan és mikor kezdted az önkénteskedést?

Tavaly, mindjárt Malajziával. Akkor még nem igazán voltam tisztában azzal, hogy mit adhat ez nekem, de amikor Svédországban jártam az Erasmus csereprogram keretében, egy ottani barátom rengeteget mesélt az önkéntesként szerzett élményeiről. Megtetszett, amit mondott: utazni, új kultúrát megismerni és közben segíteni. Amint hazajöttem, azonnal jelentkeztem egy szervezetnél, hogy én is segíthessek.

Mit kell tudni erről a szervezetről? Mik az első lépések, hogyan lehet jelentkezni?

AIESEC a neve. Van egy hivatalos oldala, ahol megtalálható az összes program, amelyre jelentkezhetnek az érdeklődők. Konkrét elképzelés alapján, de véletlenszerűen is lehet közülük választani. Rengeteg a lehetőség. Ha beválogatnak, jön a felkészítés: személyes interjú a szervezet helyi képviselőivel és több skype-beszélgetés a választott ország kapcsolattartóival, hogy tudjuk, mire számíthatunk.

Malajziában mit csináltál?

Középiskolás diákokkal foglalkoztunk. Különböző workshopokat tartottunk, és részt vettünk egy többnapos konferencián is, amelynek témái a vezetői képességek fejlesztése, a globális problémák, a környezetvédelem voltak.

Idén nyáron pedig Indiába mentél. Miért pont oda?

Nagyon szerettem volna újra Ázsiába menni, mert Malajzia megfogott. Ott teljesen más az emberek felfogása, életmódja. Hiányzott, szerettem volna újra érezni azt a hangulatot. India az itthoni vélemények szerint ellentmondásos ország. Nem javasolták, hogy oda menjek, sőt azt is megkaptam, hogy vakmerő döntés, de nekem éppen emiatt lett kihívás: „csak azért is megnézem mi van ott!”. Szerettem volna a saját szememmel látni, bebizonyítani, hogy Indiában is vannak kedves, segítőkész emberek.

Úgy tudom, egyedül utaztál...

Így van. A helyszínen találkoztam a többi önkéntessel. Van ebben egyfajta izgalom. Mindent magad mögött hagysz, semmi sem szabályoz, az lehetsz, aki akarsz, megismerheted önmagad. A társadalom nem helyez rád nyomást, nincs ott a családod, nincsenek ott a barátaid, nincs semmilyen elvárás. Odamész, és szabad vagy. Ez az új kezdet érzését adja.

Miből állt az indiai önkénteskedés?

Két része volt a projektnek. Az első hónapban angolt tanítottunk hátrányos szociális helyzetű gyerekeknek, olyanoknak, akik nagyon szegények, vagy csonka családban élnek. Teljesen árvák nem voltak közöttük, tehát ők még mindig nem a legrosszabb helyzetben lévők. Az olyan iskolák, amilyenekben tanítottunk, adományokból tartják fenn magukat, ezért nagy szükségük van az önkéntesekre. Kisebb gyerekekkel foglalkoztunk, mint amire számítottam, 4–6 évesekkel. Ezek a pici gyerekek már tanultak hindi és angol nyelven is írni-olvasni. Nagyon lenyűgöztek.

Aztán siket és vak gyerekek iskolájában segítettünk. Ez szintén adományokból tartja fenn magát, sőt adományokból is épült. Volt mellette egy ház, az emeleten lakott az igazgatónő, lent pedig mi. Családiasan, tizenketten egy 2-3 szobás lakásban. Elképesztően jó élmény volt.

Tudnál mondani egy negatív és egy pozitív benyomást az országgal kapcsolatban?

Arra különösen felkészültem, hogy a kinézetem miatt többen megbámulnak majd, hiszen láthatóan nem vagyok indiai. Ennek ellenére ha csak egy kicsit is látszott rajtunk az elveszettség, perceken belül odajöttek hozzánk a helyiek, taxit hívtak, elintézték, hogy ne csapjanak be az eladók, ott maradtak, amíg a taxi meg nem érkezett, sokszor 10-15 percig is együtt vártak velünk. Csodálatos élmény volt. Várakozás közben ők is szóba elegyedtek egymással, pedig nem voltak ismerősök. Barátságosak voltak.

Ami a negatívumot illeti: Hallottam, hogy nagyon sok állat lesz az utcákon, és a kutyák száma valóban meglepett. Rengeteg él gazda nélkül, nagyon rossz egészségi állapotban. Egyébként kedvesek, attól, hogy megtámadnak, nem kell félni. Indiában a tehenek a szent állatok, azokat etetik, a kutyákat elhanyagolják.

A tehenek valóban mindenütt ott vannak?

Tényleg mindenütt. Még a fővárosban is, ha egy többsávos út közepén ott egy tehéncsorda, akkor az autók egyszerűen megkerülik. A tehenekről úgy tartják, hogy ők az anyatermészethez tartoznak.

Le tudnád írni egy átlagos indiai napod?

Nagyon nehéz, mert rengeteg váratlan esemény befolyásolta. Szinte soha nem az történt, aminek történnie kellett volna. Elég sokat rögtönöztünk. Ott kevésbé ragaszkodnak a programokhoz, nem volt szigorú napirendünk, kivéve az iskolai napokat. Akkor korán keltünk, tanítással töltöttük a nap felét, együtt ebédeltünk a gyerekekkel, tanárokkal. A siket és vak gyerekeknél délutánonként is ott maradtunk. Az iskola a város szélén volt. Nagyon jó közösség alakult ki, például együtt sportoltunk.

Hogyan boldogultál a hallássérült gyerekekkel? Tanultál jelbeszédet?

Igen, rögtön az első nap beültettek bennünket egy órára, és a tanárnő, aki szintén siket, megtanított az alapokra. Egyébként meglepően könnyű és logikus a jelbeszéd. Persze az is hozzájárult, hogy nagyon lelkesek voltunk, és szerettük volna megtanulni.

Mit viseltél a legnehezebben az utad során?

A bogarakat. Rengeteg van belőlük, és hatalmasak. Bent is egerek, pókok, óriáshangyák. Minden csíp. Egy idő múlva az óriáshangyának már örültünk, mert annak a csípése legalább nem fáj, csak foltokat hagy. Nehéz úgy az alvás, hogy tudod, rengeteg bogár van bent a szobában. Hallod őket mozogni.

Az indiai konyha messze földön híres. Neked ízlett?

Felkészültem, hogy más, sokkal fűszeresebb, csípősebb a megszokottnál, de ennyire eltérő, intenzív ízekre nem számítottam. Volt olyan étel, amely szinte mart. Az európai gyomornak nehéz hozzászoknia az ottani konyhához, hiszen még az ivóvíz íze se olyan, mint az ittenié. A kurkuma és a masala fűszereket mindenre ráteszik, még a pizzára is. A friss piaci gyümölcs azonban mennyei és olcsó. Amikor ott jártam, épp a mangónak volt szezonja. Pluszérdekesség, hogy Indiában rengeteg olyan város van, ahol egyáltalán nem lehet húst kapni, ezek a szent városok. Az ottaniak számára a húsmentes ételek sokkal természetesebbek, mint a húsosak.

Miben volt más az indiai és a malajziai önkéntes utad?

Indiában állandó mozgásban voltunk, Malajziában pedig végig egy helyen, ezért a tanulókkal sokkal intenzívebb volt a kapcsolatom. Munka szempontjából teljesen más volt a kettő. A középiskolásoknál nagyon oda kellett figyelnünk arra, hogy mit mondunk, mert jobban hittek nekünk, mint a helyieknek. Ez komoly felelősség, hiszen akaratlanul is félrevezethettük volna őket, ha téves információt adunk tovább. Indiában a gyerekek még csak az ábécét tanulták, így ez kevesebb felkészülést igényelt.

Honnan a hatalmas kalandvágy, az utazás szeretete?

A családommal már egész pici koromtól minden nyáron utaztunk, sok országban jártunk. Ezt nagyon élveztem már akkor is, tetszett, hogy megismerünk más életmódokat. Biztosan nagy szerepe van annak, hogy a szüleim belém nevelték az utazás iránti szeretetet és a nyitottságot.

Hová vezet a következő utad?

A következő egy évben azt hiszem, nem fogom elhagyni a kontinenst. Később majd Algériába – édesapám innen származik – szeretnék menni néhány hónapra, tanulni. Ez nagyon nagy vágyam, és remélem, hogy sikerül, de függ attól is, hogy mennyire lesznek befogadóak az algériaiak, s hogy alkalmasnak találnak-e arra, hogy mehessek. Utazgatni pedig... még sok európai ország van, ahol nem jártam, szóval jöhetnek sorban; szívesen kezdeném például Portugáliával.

Mit tanácsolsz annak, aki szeretne belevágni az önkénteskedésbe?

Azt, hogy egy pillanatig se féljen. Nagyon sok rossz hír jut el hozzánk, de nem szabad mindent elhinni. Legyen kihívás, ha valaki azt mondja, hogy nem lesz jó, nem kell feltétlenül elhinni. Persze nem azt mondom, hogy vakmerőnek kell lenni, hiszen vannak országok, amelyeket nem most kell meglátogatni, talán majd pár év múlva, ha egy kicsit változik a helyzet. Az önmagunkban és másokban való bizalom nagyon fontos!

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 46. számában jelent meg!