Radnóti Miklósné Gyarmati Fannit egy életre traumatizálta férje halála, 70 évig gyászolta özvegyen, mégsem járt ki a Kerepesi temetőbe, mert nem volt biztos benne, hogy Radnóti nyugszik a sírban. Sőt, mióta ismerjük Naplóját, tudjuk, komolyan foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata „a hiányérzet elviselhetetlenségig fokozódó gyötrelmei” miatt.
Barátai óva intették az exhumálás után a holttest azonosításától, de ő bizonyosságot akart, mert akkor már másfél éve várta hiába haza férjét. De kételyekkel távozott: „Ott kapjuk készen, lezárva a gyalulatlan faládát, ami cseppet sem koporsószerű, ládának is igen közönséges. Ragaszkodom, hogy kinyissák. Kelletlenül fognak hozzá, figyelmeztetve, hogy nagyon szétesett már az egész, mert »kétszer kapott levegőt«. Hát mégis kinyitják, és akkor belenézek. Pirosas ruhafoszlányok, valami sáros töltetű, töredezett mellkas, szétesett koponyacsontok. Csak a felső részét láttam, azt is a szájpadlás felől. Felismerhetetlenül sáros minden, egyetlen erős, sárgás lábszárcsont, és mellette turistabakancsok megduzzadva, nyilván a földbeli nedvességtől, rothadástól. Egy Biblia foszlánya, Máté evangéliumánál nyitva, és egy fekete bőrtárca. A fiúk – érzem inkább, mintsem látom – visszahőkölnek mellőlem, eltávolodnak. Erős rothadásos, sajtos szag csap ki az egészből. Csöppet sem izgat. Annál inkább az, hogy a piros pulóverfoszlányok nem ismerősek, nem az a kötés, amivel az ő meleg piros pulóvere készült. Egy nadrággomb maradt csak épen és változatlanul. A többi ruhadarabot szeretném megfogni, megforgatni, és az egészet jó volna nyugodtan, apróra szemügyre venni, hiszen az enyém. Olyan végtelenül nyugodt vagyok, és csöppet sem undorodom. Nem értem a Bibliát, hiszen nem vitt magával. Úgy tudom, az övét, ami pedig vele szokott lenni, itthon hagyta. Lehet, hogy kért valakitől egyet, de az is lehet, hogy nem az övé volt. De egyáltalán, ő ez biztosan? Így szerintem semmi nem árulja el. A drága fej, a szőkeség mind-mind egyetlen sárkupac csak, és az öltözéke is változhatott, hiszen cserélgették darabjaikat. Isten tudja, kinek a rongyai kerültek rá. A fekete bőrtárca már üres, használhatatlanul nedves és bűzös, a benne lévőket kivették, és átvehető később. – Sürgetnek, és újra rázárul a láda fedele. Erősködnek, hogy itt kizárt dolog a tévedés. Az exhumálásnál a legnagyobb gonddal helyezték a testeket kettesével a ládákba, egyiket fejtől, másikat lábtól, számozták őket, és ennek alapján emelték ki most is. Megfordul a fejemben: de jó volna mindet felnyittatni és végignézni, hogy ez a bizonytalanságom eloszoljon. De hát – gondolom – mindegy most már, és megint újra és mindig tekintettel vagyok a többiekre, hogy várnak rám, és kellemetlen nekik, és sietni kell, és engedek, és elfojtom a kérdéseim, aggodalmaim. Hátha nem az ő lábszárcsontja vagy koponyarésze? Mindegy már, hol van, hiszen jelképes most már úgyis minden” – törődik bele végül.
Talán semmi köze Miklóshoz
Álmaiban azonban tovább kínlódik: „Egyszer volt egy éjszakám, amikor megint kínzott: kit is hoztam én haza tulajdonképpen abban a faládában? Talán semmi köze Miklóshoz annak a néhány csontdarabnak és sárnak az idegen rongyok közt. Talán éppen egyik társát kaparták bele a ládába, akivel az exhumálás után egy ládába tették, és dacára az előadott nagy gondosságnak, hogy egyik fejtől, másik lábtól fektetve, számokkal ellátva feküdt, mégse ő volt az, összecserélték, és sietségükben már nem változtattak rajta. Ezért nyitották fel olyan ímmel-ámmal a ládát, mikor odamentünk. Aztán azt álmodtam, hogy valaki idegen értesített, hogy az ő halottja helyén más van, és az biztos az enyém. Erre szörnyű nyugtalanság fogott el álmomban, hogy hát most mit lehet tenni? Végül az jutott eszembe, hogy csak hozassa haza azt az idegent az illető, itthon majd csendben, suttyomban kicseréltetjük halottainkat. – Nyomasztó, gondterhelt álom volt, egész idegenül jöttem vissza ebbe a világba, ha felszabadulva is, hogy már vége van az álmodásnak.”
Öt meg nem született gyermekkel
A zsidó hitet a házaspár nem gyakorolta, és miután megkeresztelkedtek, Fanni nem hitt a túlvilágban. Pedig sírjánál állva nekem egészen konkrét elképzelésem van arról, miként is múlatják az időt az örökkévalóságban. Pont úgy, ahogy Radnóti megírta:
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt
Mindenképpen velük van öt meg nem született gyermekük – akiket nem mertek vállalni a megélhetési gondok és származásuk miatt. Radnótinak újra dús a haja, nem dohányzik, nem kacsingat ki a házasságból, korán kel, és sokat ír. Fannit nem nyugtalanítja így már semmi. Az sem baj, ha délután zápor jön:
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.
A budapesti RaM Colosseumban
Az üvegfal mögött berendezett hálószobájukat látva elmerengek azon, hogy itt minden tárgy „boldog, mert véled élt”. Az ágyat, íróasztalt, karosszéket nászajándékba kapták. Az írógépet a költő egyáltalán nem használta, kéziratait Fanni gépelte le. És itt a bejárati ajtó névtáblája: Dr. Radnóti Miklós. Egyszerű kartonlap, amelyet két szélén átfúrt, csavarral felerősített üveglap fedett. Fanni 2014-ben bekövetkezett haláláig ez állt Pozsonyi úti lakásának ajtaján. 102 éves koráig e mögött őrizte némán, távol a nyilvánosságtól férje emlékét. Nem a temetőben. A szívében.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.