Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.
Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit se dobok ki.
De hát: enyém!
Szabó T. Anna: A mai nap
Ha már így akarnak még fessebbek lenni. Nincs nekem ezzel semmi bajom. Megértő, elviselő, előítéletek nélküli vagyok, hát nem zavar a tetovált test sem. Régen is volt. Nem ma találták ki. Időszámításunk előtt is ismerték, bő irodalma van, egyes népeknél ősi szokás, csak érdeklődj a neten, izgalmas dolgokra lelsz, mondom magamnak, most meg újra. Most meg úgy lett trendi, hogy lassan már nem is látsz mást az emberből, csak egy tarkabarka, tetovált bőrfelületet. Még jó, hogy az arcok egyelőre nem teljesen tetkósak, mert a hajak, a haj nélküli fejek szintén „térképesek”.
Forró, nagyon forró volt az idei nyár is, alig kellett valami kis lenge öltözet, kilátszott így minden, ami csak kilátszhatott a nyári ruhákból. S mi volt a nagyon feltűnő a fiatal női meg a férfitesteken? A sűrű tetoválás. Az egész testet befedő, a kékes-lilás, a színes, néha a nyaktól a lábujjig érő. Nem vagyok én károgó varjú, meg sem botránkozom, még akkor sem, ha szép menyasszonyt látok gyönyörű fehér ruhában, ha ujjatlanban is, rikító festményekkel a karján, a nyakán, a gyűrűs kézfején. Ha olykor nem tetszik is a látvány, soha nem ítélkezem, ha neki ad valamit, ha boldogabbá teszi, hadd fesse. Akkor iszonyodom, mint ahogy bizonyára mindannyian, ha idős embereken látom a karra tetovált számot. Láttam régebben, ma már alig él valaki közülük. Meglehet, ha ők volnának ma fiatalok, a múlttal megrakottan iszonyodnának a tetoválástól. Ilyenekről elmélkedem, míg nézem a fiatal párt előttem a boltban, fürkészem a mintáikat. Mennyibe kerülhetett vajon e mű, mennyi fájdalom árán lettek divatosak, mindig tetszeni fog-e nekik a mai testük, mi lesz, ha kiszeretnek egymásból, mi, ha majd a szülőasztalon ráteszik a picit az anya kékes, lilás, színes hasára, mi, ha majd nődögélve megkérdezi a gyerek, mi, ha jövőre más lesz a divat, vagy egyszerűen csak megunják, hiszen annyit változik az ember ízlése, értékrendje az évek során... Hülyeség, mondom magamnak, nem a te dolgod, majd eltávolíttatják, hisz lézerrel lehet, alig fog látszani. De mennyibe fog kerülni, mennyi fájdalommal járhat vajon, mik lesznek a mellékhatások... Hülyeség, mondom magamnak, nem a te dolgod. Nézd a humoros oldalát!
A fent említett pár fizet, a boltajtóban meg épp felbukkan a nénike. Ismerhetik egymást, mert csókolomot mondanak a vidám ifjak, az anyó megretten, mintha ufókat látna, majd egyszerre olyan tekintetet vet rájuk, mint Miss Marple, amikor már gyanítja a megfejtést, s ejnye, bolondosok, majdnem megijedtem, mondja humorral, nem szorít ez a foltos ruha, nem meleg ebben a hőségben?, kérdi huncutul, s alaposan megnézi a mintázatokat, majdnem bohóckodva. Megpuszilják őt, nevetnek. Elképesztően mulatságos a jelenet. Mosolygok magam is.
Anyóka, hozzád szeretnék hasonlítani vénséges koromban, ilyen vidám, elnéző, humoros legyek mindig, mondom magamnak, mert lehet, hogy azért mégis nagy szemeket meresztek, ha egészen abszurd testfestéseket látok. De lehet, hogy csak irigykedem ma, hogy már nem lehetek, nem illenék lennem egész testemet befedő tetováltnak. Pedig mennyi más balgaságot elkövettem életemben! A testfestés valahogy kimaradt, mondom magamnak mosolyogva. Hadd fessék!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.