Amerigo Tot: A szobrász, aki élni is tudott

„Semmit nem bízott a véletlenre – így a kötet fülszövege Nemes Péterről. – Alapos tájékozódás, szervezés után kapta magát, és nekivágott Olaszországnak, hogy a szabadnak született bohém, a rendkívül sokszínű alkotó, az eredeti gondolkodó rajzokban, szobrokban, érmekben, fém- és kőtárgyakban, plasztikákban, mozgóképeken, anekdotikus történetekben fönnmaradt szellemi hagyatékát fölgyűjtse, és regényes formában az utókor elé tárja.”

Egy szobrász, aki meghódította Rómát.

Állok az Örök Város szélesre tárt kapuja előtt. Róma, vasárnap délelőtt. Szakadó eső mossa a Termini pályaudvar előcsarnokának hosszú homlokzatát. Közelebb megyek a frízhez, a sokak által megbámult díszes szalaghoz. Amikor először lefotózták, elképesztően modernnek hatott. Ma is modern, csak már nem elképesztően. Művészi értékében azonban így sem kételkedhetünk. Taxik és a városi közlekedés „szekerei” várják itt az utasokat. Azokat is, akik már rég együtt élnek a frízzel, ám azokat is, akik hosszabb vagy rövidebb utazásuk után itt lépnek be Róma szélesre tárt kapuján. A magyar turistának itt, a város legnyüzsgőbb pontján Amerigo Tot kíván bon giornót! Mondjuk ki bátran: igazán kellemes fogadtatás. Nemes Péter csodálatát is kivívta az alkotás. „Ezt a hatalmas munkát annyi idősen vitte végig, amennyi most én vagyok. Ráadásul olyan technikai újításokat vitt be ezen keresztül a szobrászatba, és olyan – máig ható – formanyelvet alkotott, amely egybeforrt a nevével.”
Hogy mit ábrázol a dombormű, amely megtöri a homlokzat egyhangúságát? A modern közlekedést szimbolizálja. Az alkotó a könyv szerzője által összegyűjtött dokumentumok révén elmondja: olyasvalamit próbált megjeleníteni, ami így vagy úgy köthető az úthoz, az utazáshoz. „Hegy- és vízrajzi képek jutottak eszembe, egyfajta hullámzás, és a különféle magasságok és mélységek gyűrűit összekötő egyenes, éppen úgy, ahogy a vasút összeköti a hegyeket és a völgyeket. Töredezett, ismétlődésektől mentes vonalakat rajzoltam és rétegekbe helyeztem, amikből aztán összeállt egy teljesen elvont forma… Azt is meg kell még említenem, hogy ennél a munkánál Bartókkal úgymond összekaroltunk: az Allegro Barbaro pattogó ritmusa is ösztönzőleg hatott rám.”

A nyolcvanas évekig nem sokat tudunk Amerigo Totról. Huszárik Zoltán háromnegyed órás portréfilmje hozta őt először közel hozzánk. Abból tudtuk meg, hogy Amerigo Tot valójában Tóth Imre néven született 1909 őszén, Fehérvárcsurgón. A családjáról, iskolás éveiről, nagy utazásairól, művészetéről, gyökereiről és kapcsolatairól beszél a filmben.
„Öttételes filmet forgattunk – idézi fel a közös munkát a szobrász. – Hamar megtaláltuk a közös hangot. Zoltán minden apró részletre odafigyel, mindent rögzíteni akar. Teljes átszellemült figyelemmel biztatja operatőrét, Tóth Jánost. Különleges mércéje a képi megjelenítésnek, hogy a belül átélt világom sajátos sebességére, a lélek motivációival telített pillanataira igyekeznek rátalálni.” Az első tétel: a műterem és a szobrász nyughatatlan keze. A második: az öntöde, ahol a szobrok elnyerik végső formájukat. A harmadik tétel a műveké és azok gondolati aurájáé. A negyedik: látogatás a szobrász szülőfalujába, és alkotása, a Csurgói Madonna átadása. A zárótétel a gyerekkori emlékeké és egy tüköré, amely őrzi a művész egykori arcait. Szép filmmunka Huszárik portréfilmje. Nemcsak az embert, annak egészen különös világát, univerzumát is bemutatja.
„Lehet, hogy életem kacskaringósan kitaposott ösvényét egyszer majd benövi a fű. Szobraimat belepi a por, és lassacskán elmorzsolja őket az idő. Egyvalami azonban bizonyos: anyám egy Nasali lány volt, apámat pedig Tóth Imrének hívták, s hogy Csurgón születtem, ősszel, egy szőlőhegyen” – foglalja három mondatba élete történetét Amerigo Tot.

Születésekor állítólag mustban fürösztötték meg. Ezt is ő mesélte. Édesanyja, a Nasali lány Naszály községből került Csurgóra, és a 17. század végén magyar földre telepedett itáliai kőművesek egyik leszármazottja. Persze lehet, hogy ez csak a szobrász színes fantáziájában megszületett történet, amely kellett ahhoz a megállapításához, hogy amikor Olaszországban találta meg második otthonát, haza is tért Itáliába.
Gyermekkora és csikóévei Csurgóhoz, Fehérvárhoz és Sashalomhoz kötik. A gimnáziumot már Budapesten végzi. Ott lett a Mintarajziskola (az Iparművészeti Főiskola elődje) grafikus növendéke. 1931-ben már a dessaui Bauhausban tanult, ahol Vaszilij Kandinszkij mellett Moholy-Nagy László növendéke volt. Amikor a nácik betiltották az iskolát, ő már Hamburgban hajósinas. Onnan került rövid időre Berlinbe, majd Otto Dix drezdai iskolájába, ahol 1933 februárjában a nácik letartóztatták, és Zwickauba internálták. Pár hónappal később már szökevényként vágott át Csehszlovákián, és Ausztrián keresztül június elején, gyalogszerrel érkezett meg Rómába.

„A Via Flaminán jött be – idézi meg alakját Szerb Antal az Utas és holdvilág című regényében –, azon az úton, amelyről gimnazista korában megtanulta, hogy ott vonulnak be mindig észak felől a győztes idegenek. Aztán ide ért fel az előző este, a Gianicolóra. Megvárta, amíg a parkból mindenkit kikergetnek és bezárják a kaput. Akkor átmászott a falon, és ott aludt egy bokorban, Róma fölött, lábainál a Város. Hajnalban felkelt, levetkőzött, és megfürdött az Acqua Paola medencéjében, a klasszikus vizekben. Így vonult be Rómába egy hódító. A kis szobrászból talán nem lesz semmi. Örök éhezés talán a sorsa és kit tudja, mi. És mégis hódító, csak a hadserege hiányzik. »Csak jó szerencse, semmi más.« Az életútja felfelé menő út, ha el is pusztul felfelé menet.”

A kis szobrászból végül nagy szobrász lett. Előbb a vendéglőket járta, ott portrézott. Éjszakáit vagy valamelyik parkban, vagy egy híd alatt töltötte, jobb esetbe bejutott a hajléktalanok szálláshelyére. 1933 novemberében már olasz állami ösztöndíjat kap, és beköltözik a Collegium Hungaricumba. Ott lakik 1936-ig. Szobrászattal Rómában kezdett el foglalkozni, addig grafikákat készített és nagyméretű képeket festett. Műtermét és otthonát a Via Marguttán találta meg. Kalandos életével a háborús évek alatt sem hagyott fel. Ejtőernyős-kiképzésre jelentkezett, majd összekötő tiszt lett a Nemzeti Felszabadító Bizottság és a partizánok között. Később autóversenyzőnek állt, szigonyvadászattal foglalkozott, pár évig egy kerámiagyár igazgatója volt. 1952-ben a Velencei Biennálén állított ki, 1958-ban a Brüsszeli Világkiállításon. London, Párizs, New York csodálta szobrait. Japánban és Indiában járt tanulmányúton. Nagyszabású megbízásai között az egyik legfontosabb egy óceánjáró luxushajó plasztikai díszítése volt. A Vatikántól is jelentős megbízásokat kapott.

Extravaganciájáról, provokatív természetéről, hedonista életmódjáról ugyanolyan híres volt, mint szobrairól, történelmi domborműveiről. Nemes Péter levelek tömkelegéből, korabeli újságcikkekből, rádiós interjúkból, pályatársakkal készített beszélgetések alapján rajzolta meg a szobrász portréját. Így született meg egy képzeletbeli monológ, ami nem csupán a művész életére korlátozódik, hanem közelről bemutatja a párhuzamosan futó történelmi és kultúrtörténeti eseményeket is.

Nagy találkozások elevenednek meg a kötetben. Például amikor Luchino Visconti, a híres film- és operarendező lakásában személyesen is megismerkedik az izgága természetű Picassóval. Búcsúzásuk legendás mondata szó szerint úgy hangzott: „Ha a Mindenható szobrásszá változtatna – mondta Picasso –, Arp szemét kérném tőle, Moore rajzkészségét, és azt az erőt, ami Tot hüvelykujjában van.” Salvador Dalíval, a szürrealizmus császárával is Rómában találkozott. Dalí a feleségével, a titokzatos, hallgatag Galával állított be hozzá. Róma művészi köreiben az idő tájt De Chiricho is nagyon népszerű volt, „mégis Dalí volt az, aki a legmerészebb álmainkat, a delíriumos asszociációkat, a tudatalatti világot a lehető legmeggyőzőbben tudta vászonra vetni. Élvezettel figyeltük sajátos humorral átitatott lényét” – idézi Amerigo Totot a könyv szerzője. Alberto Moraviával is baráti kapcsolatot ápolt a magyar szobrász. 1948 szeptemberében a következő szavakkal nyitotta meg az író Tot egyik római kiállítását: „A magyar származású Tot Itáliában lelt hazára, de hazájának síkságairól idehozta nekünk azt az egyszerű és fájdalmas emberi érzést, ahol nem mosolyognak ránk a tengeren való menekülés lehetőségei és a hegyek magasztosságai. Hegyezzük tehát füleinket ezen jeles esemény kapcsán erre a baráti hangra.”

Izgalmas megjelenésének és vibráló egyéniségének köszönhetően Amerigo Tot 1960 és 1970 között több játékfilmben kapott szerepet. Egy gyanúsan széplelkű német bárót játszik a Bocsánat, szerelmeskedünk? című alkotásban. Corleone (a fiatal Al Pacino) néma testőreként még a Keresztapa II.-be is bejutott, de feltűnik több olasz bűnügyi filmben is.

„Életem során mindvégig abban hittem, az volt a célom, hogy műveimmel érdeklődést keltsek, hogy aki találkozik velük, az eltöprengjen felettük, hogy felfejtsék különböző rétegeit, a plasztikába sűrített gondolatokat. Véstem köveket terekre és múzeumokba, régi és új módon megmunkálva, északra és délre vagy a kettő határmezsgyéjére, tévedésből vagy metamorfózisban. Talán az a legegyszerűbb, ha úgy fogadják el a szobrászatomat, mint egy földből kinövő fát” – nyilatkozta a magyarnak olasz, olasznak magyar szobrász.

A huszadik század egyik szilaj, lombos fája ő, aki még ma is éreztetni tudja művészetének időtlen hatalmát, mélységét és erejét.

A szerző a Vasárnap munkatársa