Önök írták

Egy tízéves kisfiú naplójából

Ennyi idős volt ugyanis 1956 zavaros évében. Mint 5. osztályos, szorgalmas, jó tanuló jó rálátással bírt a környezetében történtekre, ezt gazdagította még az akkoriban vásárolt Tesla rádió, amelyen az édesapjával felszerelt 5 m magas és 20 m hosszú, kifeszített antennadróttal tisztábban lehetett fogni az akkoriban tiltott Szabad Európa adót. Igaz, néha a zavaróállomás hatására bezümmögött adást ki kellett kalibrálni a keresőgombokkal. A kisfiú, akit az iskolában és a faluban is Nyilas Misinek becéztek, mert ő is megbízást kapott tanítójától, hogy segítsen a tanulásban egy lusta, de nem buta, egy évvel fiatalabb iskolatársának, az édesanyjától kapta ajándékba éppen tizedik születésnapjára Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című könyvét. Egy szuszra elolvasta, és megfogadta, hogy az a kisfiú a példaképe lesz, ami persze minden igyekezete ellenére csak részben sikerülhetett. Olyan eseményeknek volt ugyanis szemtanúja a 20. század 50-es éveiben, mint a kollektivizálás, ami annyit jelentett, hogy gyerekszemei láttára hajtották ki az óljukból a fejősteheneiket, igásállataikat, lovakat, ökröket, persze, minden fizetség nélkül. Így kényszerítették rá az addig magángazdaként dolgozó szüleit, hogy az állataik nélkül nem tudva érvényesülni, belépjenek a szövetkezetbe. Egy idő után azonban szervezkedni kezdtek a gazdák, és kiálltak a közösből, ez éppen 1955-56 környékén volt, a levegőben lógott az elégedetlenség az akkori helyzettel. Ilyen gondolatok keringtek a kisfiú fejében, amint lassan bandukolva lépkedett a kavicsos Scheffer (volt zsidó boltos) utcán a felvégből az alvégbe tartva. Közben azon törte a fejét, miért jelentette a Szabad Európa, hogy Budapesten kitört a forradalom, bejöttek az oroszok, miközben a hazai rádiók ellenforradalomról adtak hírt, és a szovjet hadseregről. A keveredést még az is tetézte, hogy a világháború után, minthogy közvetlen a magyar határ mellett volt a falujuk, inasunk (így becézték ott a kisfiúkat) kétfajta egyenruhást ismert: a csendőröket kék ruhában és a fináncokat zöldben. Szlovákokat és cseheket, akiknek gyermekeivel barátságban is volt, hiszen szlovákul már az óvodában megtanult, mivel náluk lakott a szlovák nemzetiségű óvó néni. Bátyja, aki nyolc évvel volt idősebb a kisfiúnál, éppen 1956 őszén rukkolt be katonának a csehországi Tachovba, a nyugatnémet határ közelébe. Mivel semmi sem véletlen az életben, így abban a történelmi korszakban éppen, mikor a magyar legény Csehországban szolgált, az ő szülőfalujába meg cseh katonákat telepítettek. Egyszóval megszaporodtak a cseh csendőrök és fináncok, akik a határövezetnél járőröztek. A sors fintora, hogy ezeknek a cseh katonáknak két megmaradt lovával, lajttal a szekéren a kisfiú édesapja hordta a vizet, aki tudott csehül is, mivel 1937–1938-ban a csehországi Jaroměřben teljesített katonai szolgálatot. Így történt, hogy a kisfiú testközelbe került a cseh katonákkal, sőt erős barátság fűződött közöttük, olyannyira, hogy a hosszú parasztudvarban még teniszezett is velük, közülük való volt ugyanis egy Kodeš nevű katona, aki később világbajnok lett. Máskülönben jóravaló emberek voltak, a falusiaknak sem ártottak, csak szolgáltak a határvonalon. Közben teltek-múltak a napok, és Magyarországról, főleg Budapestről, rossz hírek érkeztek, belharcokról, később bombázásokról, persze a rádiók eltérően nyilatkoztak a helyzetről. Október 23., a remény dátuma után eljött november 4-e, amikor mindkét oldalról úgy szólt a hír – leverték a forradalmat! A szovjet hadsereg maradt. Utána a Szabad Európa mindennap jelentette, milyen nagy tömegben disszidáltak az emberek, mert akiknek részük volt a felkelésben, és maradtak, csúnya atrocitásokban részesültek, sőt vélt vezetőiknek halálbüntetést is kiszabtak. Így van ez az eleve elrendeléssel, hogy a kisfiú bátyja 1956-ban teljesített katonai szolgálatot, a kisfiú pedig 1968-ban élte át a poklok poklát. Epilógus: Az úgynevezett normalizáció után, úgy, mint 1968-ban Csehszlovákiában, Magyarországon is tisztogatások kezdődtek az akkori hatalom megerősítésére. Igaz, néhány magángazdálkodást meghagytak összehasonlítás végett, de ez Csehszlovákia területén nem volt lehetséges. A visszalépett gazdákról még a bőrt is lehúzták.

Bokros Gyula, Vígtelke

Lusta Sára változása

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperencián, volt egy szép kis falu. Ennek a falunak az utolsó utcájában egy takaros kis házban lakott egy özvegyasszony meg a lánya. Kettecskén éldegéltek, Ági meg a lánya, Sári. Szegény Ági három műszakba járt dolgozni, robotolt látástól vakulásig. Bezzeg a lánya! Csinos volt nagyon az istenadta, de olyan lusta, hogy ha a légy az orra hegyére rászállt, még azt sem hajtotta el. Mondták is a szomszéd vénasszonyok, hogy már eladósorban van, de ugyan kinek is kellene ez a világ lustája. Dolgozni sem járt, noha küldték ide-oda a munkaügyi hivatalból, de bizony mindenhol hamar kitelt az esztendő. Egész álló nap a számítógép előtt ücsörgött, sokszor még a háztartásban sem segített szegény megfáradt anyjának. Csak a mesebeli herceget várta, de az nem jött.

Az idő meg csak telt-múlt. Történt aztán egy szép augusztusi napon, hogy a lakatlan álló szomszédos házba beköltözött egy özvegyember meg a legény fia. De milyen legény! Délceg termetű, fekete hajú, ábrándos kék szemű. A falu összes lányának (rossz nyelvek szerint még a fiatalasszonyoknak is megakadt rajta a szemük). A két férfi idővel szépen felújította a kis házikót, takaros porta lett. Néha be is segítettek az özvegyasszonynak, ha adódott valami munka, (mármint férfimunka). Viszonzásul kaptak egy-egy finom ebédet, vacsorát. De hogy ne szaporítsam a szót tovább, Ági és az özvegyember összejöttek. Meg is kérte annak rendje-módja szerint Áginak a kezét. Na, ezt már Sára sem nézhette tétlenül. Éppen elárusítónőt kerestek a helyi élelmiszerboltba, jelentkezett, és fel is vették. Szorgalmas, jó munkaerő lett, s a helyzet otthon is megváltozott, mert csak úgy égett a keze alatt a munka. A szomszédok a szájukat tátották ezen a gyökeres változáson. De más is észrevette ám, konkrétan a szomszéd legény! Nem is várt ő sem sokáig, megkérte Sára kezét, így kettős lagzit tartottak, majd hajnalig mulattak. Itt a vége, fuss el véle. (Aki nem hiszi, járjon utána!)

Mériné B. Magdolna, Kéménd

Bodrogköz legszebb versei

A bodrogközi kortárs költők nagy felfedezettje Magyar László mérnök, aki 2017-ben lett igazán népszerű. Bodrogköz legszebb verseinek írója, aki a jelen életből meríti témáit, nem a fantázia motiválja költészetét. A valóságot célozza meg, versei a mai életet, a születést, az elmúlást, a bánatot és a hitet tükrözik. Eddig megjelent kötetei: Fohásznak árnyékába és Az életnek terhe alatt, sokatmondó és megragadó verseket tartalmaznak. Magyar László mérnök, Kassa szülöttje, de leleszi lakos, szívesen találkozik irodalom- és verskedvelő kedves olvasóival személyesen is, könyvbemutatóin várja az érdeklődőket és a további meghívásokat. Kötetei megvásárolhatók a királyhelmeci városi könyvtárban és természetesen a költő lakhelyén, Leleszen. Harmadik kötete 2020 tavaszára várható.

Eszenyi Margitka

Üdvözlet Kisgéresbe

Szeptember elsején Kisgéresben, ebben a gyönyörű szép keleti falucskában rendezték meg a 23. Bodrogközi Népművészeti Fesztivált. Az időjárás még nyárias, a környékből több mint húsz népdalcsoport mutatta be műsorát, szinte zengett tőle a borpincei színpad. A szebbnél szebb népviseletek alatt hevesen doboltak a szívek, de nemcsak a nap melegétől, hanem az ajkakon zengő szép magyar énekektől. A délután folyamán számos közeli népdalcsoport lépett fel, vendégszerepelt az Őszirózsa is Kassáról, Füleki Ervin hegedűkíséretével. Vidám, szórakoztató összeállításukat vastapssal jutalmazta a közönség.

Köszönetünket fejezzük ki a kisgéresi szervezőknek, amiért ott lehettünk ezen a feledhetetlen szép délutánon. A műsor után sok ismerőssel találkoztunk, akikkel együtt vettünk részt a dunaszerdahelyi népdaltáborban több éven keresztül. Egy éven megtisztelt bennünket Ág Tibor is, aki már betegen, gyengén is, de meglátogatta a tábort.

Tóth Éva, Kassa

Kedves Vasárnap!

Régen írtam a Kopertába, egészségi állapotom miatt, de most egy kis javulás állt be, s ezt rögtön kihasználva, azonnal tollat ragadtam. Meg kellett írnom ezt a levelet, mert a Vasárnap 34. száma, az augusztus huszadikai szám minden elvárásomat felülmúlta. Sok örömöt adó, tökéletesen kielégítő, lenyűgöző ünnepi számmal lepték meg az olvasótábort ezen a szép, nemzeti ünnepen.

Már a címlap is elvarázsolt kifogástalan megjelenésével, nemzeti színekben pompázó külsővel örvendeztetett meg, jó volt kézbe venni. Sok jót sejtetett, még többet tartalmazott, ami minden elvárásomat felülmúlta. Igen, szeretném megdicsérni a szerkesztőség szorgalmas munkáját. Dicséretből soha nincs elég.

A Kisokos rovatban kíváncsian méregettem a Vereckei-hágó emlékjelét. Örülök, hogy ezt is megláthattam. Egy kicsit furcsa a kinézése, de jó, hogy van. Fontosak ezek a mérföldkövek.

Vrabec Mária, szokásos módon, alaposan körülnézett mindennapi kenyerünk háza táján. Nem örültem annak, amit megtudtam. A rengeteg adalékanyag, amit naponta a kenyérbe sütve elfogyasztunk, sok egészségi probléma okozója lehet. Szerintem ez felelőtlenség, nagyon kiábrándultam a pékségek praktikáiból. Még a pékség dolgozója is beismerte, hogy ő nem fogyasztja a legyártott árut. Mi meg fogyasszuk csak, váljon egészségünkre!

A Károly atya öröksége című írás nagyon megható volt. A lukanényei hívők bátran kiálltak szeretett papjuk mellett, és megvédték őt. Erre nincs példa tájainkon, amikor a nyáj védte meg a papot. A mellékelt DVD érdekes, de hiányolom, hogy az atya teljes életútja nem volt ismertetve. A borzalmas tizenhét év börtönben (ahova ártatlanul került), majd szabadulása után a tardoskeddi szolgálati évei. Ezek felvázolása után teljesebbé vált volna egész életműve.

A túlzott folyadékfogyasztásról most olvastam először, mégpedig a Vasárnapban. Eddig a csapból is az folyt, fogyasszunk naponta két liter vizet. De még jobb, ha hármat iszunk meg. Nekem ez nagyon soknak tűnt, ezért kevesebbel is beértem, mert nem vagyok híve az erőszakkal megivott vagy megevett dolgoknak. Végre kitudódott, hogy ez csak egy marketingfogás, nem kell bedőlni minden reklámnak.

A Vasárnap 34. számának 16 oldalas melléklete is telitalálat volt. Ez az anyag, ami a totalitárius rendszerben a történelemkönyveinkből kimaradt. Szánalmasan keveset tanultunk mi akkor Szent Istvánról. Csak remélni tudom, hogy a mai érettségiző diákok sokkal többet tudnak róla és arról, mi az ő szellemi öröksége. Ezt egy magyar embernek tudnia kell.

A 37. számban a forró politikai helyzetről döbbenten olvastam a sok felháborító dolgot. Nekem nem volt röhöghetnékem, sőt. Inkább erős hányingerem. Nem szeretem a politikát meg a futballt, mert mindkét esetben a pénz körül forog a ceremónia. (Kis kutya, nagy kutya nem ugat hiába.) Kívánatos lenne, hogy minél hamarabb bekövetkezzen a nemzedékváltás, mert ami most folyik, azon változtatni kell. Köszönöm, hogy elolvasták kissé keresetlen, de mindenképpen jó szándékkal írt soraimat.

Minár Cecília, Szelepcsény