1951. szeptember 1-jén megnyitotta kapuit a Rozsnyói Egészségügyi Szakközépiskola. Az évek alatt több ezer nővért engedett útjára. Az ott dolgozó tanárok, orvosok szakmai tudásuk legjavát adták át diákjaiknak. Tanítottak becsületre, tisztességre, önzetlen segítségnyújtásra. Az intézmény túlélt néhány változtatást, de a cél ugyanaz maradt, mind a mai napig.
Lányok, higgyék el, az első négy év a legnehezebb – vigasztalt bennünket 1985 szeptemberében új osztályfőnökünk. Hogy hittük-e, vagy sem, örök kérdés marad. Ma már mosolyogva gondolunk vissza rá. Huszonnyolc tizenéves lány foglalta el új helyét, egy új iskolában. Figyeltük egymást, próbáltunk barátkozni, ismerkedni. Voltak a bátrak, a hangosak, a csendesek, a szófogadók, a lázadók, a visszafogottak, a megfontoltak, kicsit szórakozottak, és mégis értékesek. Osztályfőnökünk türelemmel, megfontoltan terelgetett bennünket. Volt, hogy ittuk a szavait, volt, hogy lázadoztunk, de Ő kitartott, mindig mellettünk volt. Ha kellett, vigasztalt, dicsért, vagy ha a szükség úgy hozta, dorgált. Tudta, mindannyian egyediek vagyunk, és értékesek. Legjobb tudását, tapasztalatait adta át nekünk lankadatlan energiával és hittel. Hittel, hogy mi is elhiggyük: ez hivatás, az ilyen munkát csak szívvel-lélekkel lehet jól végezni.
Az évek alatt összecsiszolódtunk, barátok lettünk, néha cinkosok. Sírtunk, sokszor vártuk, bárcsak vége lenne már, nevettünk, és szerettük volna, ha sohase érne véget. Aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy lassan elszálltak a diákévek, és a huszonnyolc lány matrózblúzban, dalolva ballagott, búcsúzott az iskolától. Osztályfőnökünk büszkén, bár kicsit elérzékenyülve vezette lányait. Mert az évek alatt a lányai lettünk, Ő pedig a második édesanyánk. Bízott bennünk, és hitte, hogy értékes embereket nevelt belőlünk. Életünk első nagy megmérettetése után könnyekkel a szemünkben ígértük a találkozást, a kapcsolatok, barátságok ápolását. És hogy osztályfőnökünk munkája nem volt hiábavaló, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy harminc év elteltével is itt vagyunk. Megtartottuk ígéretünket, számíthatunk egymásra, a szavak nem vesztek el a semmiben.
A tovatűnt évek után mindig nagyon jó érzés a találkozás. Izgatottan készülünk, beszélünk róla, várjuk a napot mikor újra egymást ölelve, sírva, nevetve, elérzékenyülve, izgalommal a szívünkben találkozunk. Mondhatnánk, hogy elszállt az idő felettünk. Szereztünk tapasztalatokat, értek csalódások, megannyi megpróbáltatás, értünk el sikereket, családot alapítottunk, lettünk boldog édesanyák, vagy épp büszke nagyszülők. Talán kicsit változtunk, de rohanó életünk ellenére is próbáljuk felidézni ezt a soha meg nem ismételhető csodát. Ott él bennünk, feledhetetlen emlékként. Néhány órára újra visszaváltozunk régi mivoltunkba. Jó újra együtt lenni, emlékezni, mesélni, egymást újra megismerni. Mert jó érzés megélni a múlt történéseit, átélni a fiatalkori csínyeket, melyeket legőszintébben csak együtt lehet. Osztályfőnökünk arca ragyog, a régi fény ott bujkál szemében. Számunkra Ő semmit sem változott. Bevillannak szavak, mondatok, biztatások, bölcs tanítások, amelyeket soha nem felejtünk. És titokban arra vágyunk, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget.
Boldogsággal töltött el bennünket, hogy harminc év múltán is majdnem teljes létszámban találkozhattunk újra, 2019. szeptember 13-án.
Rajczi Emília
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.