Elutazás, napfogyatkozás

Elhallgatott az utóbbi években inkább az esszészerű, strófákba tömörítő prózai megszólalás kelet-, majd közép-európaiként meghatározott, komoly nemzetközi ismertséget magának tudó hangja. Ám ahogy a nagy íróknál lenni szokott, mégsem hallgatott el, bárki számára megszólalhat, csak a könyvespolc megfelelő szegletébe kell nyúlni. Elsősorban ugyanis író volt, magát is annak tartotta, még ha – a történelmi-társadalmi környezet nyomásán túl a habitusa is erre predesztinálta – a demokratikus ellenállás, a szabadelvű politizálás, a szociológia szerepvállalója is.

A halálközelben szokásos életpálya-áttekintés fogódzójaként az Elutazás és hazatérés című önéletrajzi regényt emelhetjük elő, ezzel elsősorban a gyermekkort, a holokauszttúlélés témáját. „Haza akartam menni Budapestről, hogy ne legyek vendég, ezért volt ez az egyhetes út vissza, Berettyóújfaluba, ahonnan a szüleinket elvitték, és ahonnan sikerült a deportálás előtti utolsó napon eljönnünk. Ha másnapig késlekedünk, Auschwitzba kerültünk volna.” Vagy ugyanezen indíttatásból eshet a választásunk a Fenn a hegyen, napfogyatkozáskor címűre, amely a későbbi évtizedek lenyomata, az egészen frissek közül pedig az Ásatás két kötete ad teret az írói emlékezetnek.

Tereptan

A legelső és nevével leginkább összeforrt regényben, amelyet 1967-ben fejezett be, majd két évvel később jelent meg, akár a többéves ifjúságvédelmi felügyelői munkájának lenyomatát is felfedezhetjük, de sokkal lényegesebb, amit az élmény hatására szövegbe öntött. A központi figura, a gyámügyi főelőadó esetei ráközelítések a társadalom mélyrétegére, ennek talán legemlékezetesebb mozzanata az öngyilkos szülők életben maradt gyermekének befogadása. A pontos láttatás és érzékeltetés a gondolatiság, az absztrakció eszközeivel kiegészítve írja körül a létezés, az élet egészét. Így az utolsó, líraiba áthajló hosszúmondat felsorolásában magára ismerhet minden ügyfél, és magára veheti a meghívást, amely jól jellemzi Konrád György fentebb már említett habitusát: „jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk”.

Konrád György 1933-ban született Berettyóújfalun. 1944-ben a család addigi életét elsöpörte a vészkorszak. 1956-ban szerzett tanári oklevelet, megélhetését kezdetben alkalmi munkákból fedezte. Első kötete, A látogató 1969-ben jelent, időközben szociológiai szakmunkák szerzője is. Második regényének, A városalapítónak a kiadását előbb visszautasították, majd megcsonkítva engedélyezték, később kénytelen belső emigrációba vonulni, 1973 és 1988 között csaknem folyamatos a publikációs tilalma, közben részt vesz a demokratikus ellenzék munkájában. Külföldön azonban több műve megjelenhet, a nyolcvanas évek végére a külföldi közvélemény is számon tartja.

Regényeit mintegy tizenkét nyelvre fordították le, mintegy negyven kötete látott napvilágot. 1983-ban Herder-díjat kapott, 1990-ben Kossuth-díjat, 1991-ben a Nemzetközi PEN Club irodalmi békedíját, 2001-ben a Károly-díjat, 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át. Volt a Nemzetközi Pen Club és a Berlin-Brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke. Az utóbbi évtizedekben aktív közéleti szerepet nem vállalt, viszont megszólalt társadalmi ügyek kapcsán. Hosszan tartó, súlyos betegség után otthonában érte a halál 2019. szeptember 13-án.

„Felállok az asztal mellől, odamegyek a zöld cserépkályhához, és nézem, hogy milyen illetlen egy ember és az utána maradt holmik viszonya. Hányszor mondtam már ezt a szócskát: én! Megérdemlem, hogy ne mondhassam többé. Hogy a végtelenség, ami most vagyok, a semmiségbe zsugorodna, legalább annyira nevetséges, mint amennyire megbotránkoztató.” (Kerti mulatság)

A teljes cikk a Vasárnap 39. számában jelent meg!