Tisztán hiánycikk

ki

A bolygófelszín mintegy háromnegyedét ugyan víz fedi, ám ez közel sem jelenti azt, hogy ne lépne fel hiány az éltető folyadék iható változatából. Közben az sem jó, ha hirtelen túl sok lesz belőle.

Issza a vizet, mint a ló, mégsem tudja, mi a H₂O – ez volt a tanárnőnk bevezető gondolata egykoron a kémiaórák világába, most itt az ideje hozzátenni pár dolgot. Azt például, hogy még hagyján az ivás, mert emellett még annyi másra is használjuk (mármint az emberiség), sőt pazaroljuk. No meg azt is, hogy illik tudni a vegyi képletét, ám azt is jó lenne tudatosítani, mennyire értékes kincs, hogy térségünkben (egyelőre) elég csak megengedni a csapot, hogy hozzájussunk.

Lesz ez még így se

A gleccserek olvadása és a tengerszint emelkedése a föld bizonyos részein komoly gondokat okoz már most, vagy fog a közeljövőben (lásd például Indonézia esetét, amely kilátásba helyezte fővárosa áthelyezését, mert a jelenlegit, a több mint tízmilliós Jakartát gyakran fenyegeti árvíz, 40 százaléka a tengerszint alatt fekszik). És bár szép is lenne, ez nem kompenzálja az ivóvíz hiányának problémáját: a földön található több százmillió köbméter víz 97 és fél százaléka nem alkalmas emberi fogyasztásra (mert nem édes, vagy még rosszabb: szennyezett). A helyzet további romlása felé pedig két komoly tényező is sodorja az emberiséget: a hőmérséklet növekedésével érkező szárazság és a populáció növekedése. Becslések szerint a 21. század első felében ennek nyomán 55 százalékkal ugrik meg a vízigény, méghozzá elsősorban a mezőgazdaság részéről, amely a vízhasználat 70 százalékát produkálja, és egyre többet kell termelnie, hogy mindenkinek jusson élelem. Hozzá kell venni azt is, hogy a meglevő vízkészletek fenntarthatóságáért nem épp teljes mellszélességgel küzdenek azok, akiknek ez volna a feladatuk, így csak idő kérdése, mikor válik nyilvánvalóvá az eddiginél is több ember számára, hogy az ivóvíz nem áll rendelkezésre végtelen mennyiségben.

Nagy baj, ha nincs

A statisztikusok szerint már most igen jelentős tömegeket érint ennek a létfontosságú elemnek a hiánya: a teljes populáció kétharmada évente legkevesebb egy hónapig küszködik vízhiánnyal, több mint félmilliárdan pedig szünet nélkül, köztük a legnagyobb metropoliszok közel felének a lakossága. A jövő talán Afrikában tűnik a legborúsabbnak e tekintetben, ahol például Zimbabwe kénytelen volt jegyrendszert bevezetni a vízre, ám a szomszédos országok és a többi kontinens sem élvez mentességet. A hiány borzalmainak igen érzékletes kifejezése volt egy hír az idén nyáron Indiát sújtó vízkrízisről: az egyébként is vízgondokkal küzdő országban a rendkívüli szárazság önmagában is emberéleteket követelt, de a helyzet annyira kilátástalan volt, hogy öngyilkossági hullámot váltott ki. A helyzet eszkalálódásához nyilván hozzájárult az illetékesek viszonyulása is, hiszen a száraz időszakra úgy készültek, hogy a víztározók egy jelentős hányadában a kapacitás 20 százalékát sem használták ki. Másrészt azonban a megváltást hozó monszunok sem épp olyanok, mint voltak.

Ingadozások

Indiában, ahogy egész Délkelet-Ázsiában, az a normális, hogy a júniustól szeptemberig tartó monszunos időszakban lehullik az éves csapadékmennyiség nagyjából 70 százaléka, és aztán ebből kell okosan gazdálkodni az év többi részében. Igen ám, de idén, éppen a rendkívül pusztító szárazság évében később érkezett meg a csapadék, és kezdetben nem is annyi, mint máskor szokott lenni: 43 százalékkal kevesebb jutott az égből hulló vízből. A megváltás is csak mértékkel érkezett tehát, és ez nem először, meg nem is utoljára fordult elő. Továbbá az efféle jelenség nem egyedülálló.

A földgolyó különböző részein érik meglepetések a lakosságot, amikor az időjárás és a környezet az évtizedek (sőt -századok) alatt megszokott mintáktól eltérő jelenségeket produkál. Gondolhatunk itt akár az egyre pusztítóbb hurrikánok mind gyakoribb feltűnésére, de vannak ennél kevésbé látványos, ám ugyanúgy veszélyes példák is. A több mint 21 milliós Mexikóvárosban arra számítanak, hogy 2030-ra akár 30 millióra is nőhet a lakosságszám, az ennek nyomán megjelenő kihívások egyike pedig a vízellátás problémája. Itt is jellemző a heves esőzéssel tarkított nyári időszak, ám az ezzel járó áradások mind nagyobb mértékűek, mert nem megfelelő az infrastruktúra. Sem elvezetni nem tudja a vizet, ha túl sok hullik belőle, sem pedig a lakosságot ellátni kellő mennyiségű ihatóval. Az ostor itt is a legszegényebbeken csattan, akik közül soknak nincs is hozzáférésük a vezetékes vízhez, ezért literenként kénytelenek megvásárolni, kannákba – holott ez a vízbeszerzés legdrágább módozata.

Alapvető emberi jog?

A pénzügyi és társadalmi egyenlőtlenségek tehát e téren is kiütköznek, noha nyilvánvaló, hogy a létfenntartáshoz szükséges alapvető elemről van szó. A jelenlegi helyzetet látva nem nehéz elképzelni (az egyre inkább realitássá alakulása miatt), hogy egy ponton túl az ivóvíz is olyan kiváltság lesz, amelyhez csak a tehetősek juthatnak hozzá. Ha beigazolódnak a becslések, melyek szerint az évszázad közepére a népesség fele komoly vízhiánnyal szembesülhet, nem nehéz konfliktusokat vizionálni. Ezt a helyzetet is elkerülendő az ENSZ Közgyűlése 2010-ben alapvető emberi jogként ismerte el nemcsak a tiszta vízhez, hanem a szennyvízelvezetéshez való jogot is.

Ahhoz azonban, hogy élni is tudjunk ezzel a jogunkkal, igen sokat kell tenniük a különböző országok vezetőinek, annál is inkább, mert nem elég elkerülni a csapok kiszáradását, a csövekben megfelelő minőségű víznek kell folydogálnia. Ezzel kapcsolatos rémtörténetekért pedig már nem kell olyan messzire mennünk, hiszen az Egészségügyi Világszervezet becslései szerint a 14 évnél fiatalabb gyerekek közül évente több mint 13 ezernek az életét követelik az olyan betegségek, amelyek elkerülhetőek volnának megfelelő vízellátással, és ez a jelenség Közép-Ázsia mellett épp Kelet-Európában a leginkább jellemző.

Tenni is kell

Mexikóváros korábbi földrajzi adottságai alapján nem igazán gondolhatták korábban, hogy valaha is vízhiánnyal fognak szembesülni, ám az átalakítások és a klímaváltozással járó módosulások rossz irányba terelték a dolgokat. Talán más irányvonalak mentén, de mégis hasonló jelenségeket láthatunk a mi térségünkben is, hiszen eredetileg aránylag megfelelő volt a csapadék mennyisége, és a felszín alatti vízkészletekből is akadt bőven. Ám ez megváltozni látszik. Folyamatosan van tehát tennivaló a vízgazdálkodás terén is, egyrészt a pazarlás különböző módozatait kellene visszaszorítani, meggátolni a vízkészletek szennyezését, valamint fel kell készülni az esetleges szárazság vagy áradás következményeinek kezelésére is.

E témában is oda lyukadunk ki, hogy egyénként mi, akik világviszonylatban szerencsésnek mondhatjuk magunkat a vízellátást tekintve, tehetünk a vízfogyasztás csökkentéséért, spórolhatunk vele különböző módokon, ám ezt a nagy ipari és állami szereplőknek is meg kell tenniük. Mert ha csak egyre mélyebbre ássák a kutakat, és mind erősebb vegyszerekkel tisztítják a vizet a csövekbe eresztés előtt, akkor kérdés, hogy holnap is lesz-e még mit a poharunkba tölteni.

Nem olcsó mulatság

Persze nem véletlen, hogy nem sietik el az átfogó megoldások alkalmazását. Bizonyos szegmensek nem hajlandóak lemondani az ivóvíz mértéktelen felhasználásából származó profitról, ugyanakkor a káros jelenségek visszaszorítása sem két euró. A hazai példa is jól mutatja ezt: Szlovákia tavaly meghirdetett tervei szerint 2021-ig 59 millió eurót költ csak a szárazság következményeinek csökkentésére (jórészt európai uniós forrásokból), ám legkevesebb 140 millióra lenne szükség az összes kellő intézkedés foganatosításához, köztük modernizációs, vízmegkötési és preventív intézkedésekre.

Az országban egyébként az ivóvíz jelentős hányadát, mintegy 82 százalékát felszín alatti forrásokból nyerik, ehhez járulnak hozzá a felszíniek, amelyek esetében megkerülhetetlen fontosságúak a vízgyűjtők és -tározók. A mérések azt mutatják, hogy általánosságban ennek a hákettőónak a minősége viszonylag jó, és a (főleg mezőgazdasági) szennyezés mértékét figyelembe véve még a Duna vízminősége is aránylag kedvező, ám javítanivaló bőven akad.

No, még ez is!

Az eddig ismert szennyezőanyagok mellé nemrégiben, mintegy új rémként, felsorakozott a mikroműanyag is – a néhány milliméteresnél is kisebb műanyagtörmelék. Szlovákiában nagyjából két évvel ezelőtt lehetett először hallani a feltűnéséről, de hasonló cipőben jár az egész világ: globálisan a minták 80 százalékában, Európában 70 százalékukban fedezték fel a szemcséket. Ezzel együtt jött a döbbenetes szalagcím, mely szerint egy bankkártyányi műanyagot fogyasztunk el hetente ebben a formában, azaz nagyjából kétezer szemcsét, és aki palackozott vizet iszik, az évente 90 ezerrel többet. Később érkezett egy svájci kutatás tűzoltással felérő kimenete, amely szerint nem jelent azonnali és akut veszélyt ezeknek a műanyagdarabkáknak a jelenléte. De hozzátették, hogy egyelőre.

A teljes cikk a Vasárnap 39. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?