Szolláth Dávid: A rettenetes Taubner

A szűk udvar mintha bezuhant volna a magas tűzfalak közé. Egymás hátát néző bérházak. Az egyik tűzfalba deréktájt ablakot vágtak, nyilván illegálisan. Ugyanehhez a falhoz olajzöld, kunyhószerű budi támaszkodik. Háromemeletnyi gang L-alakban. Kamionponyva kifeszítve árnyékolónak, alatta asztalok, székek, pincelejáró és egy régi szőnyegporoló állvány. Az udvar közepén lefolyó. Évszázadosnak látszó vörös malomkövet szorítottak be a sárga klinkertégla közé, tengelyfurata az esőelvezető. A lyukba hulladék betonvasból hegesztettek girbegurba rácsot szűrőnek.

Elképzeled az ügybuzgó viceházmestert a hatvanas évekből. Leszázalékolt ezermester, esetleg hadirokkant. A gyűrűs- és a kisujja hiányzik a jobb kezéről. Ez az ő szerencséje, mondja, pont azok úgyse jók semmire. Ő a Taubner Feri. Csonkasága ellenére ügyes szaki, pár forintért bármit rendbe tesz a lakásban, és vannak nála veszélyesebb házmesterek is a környéken. Nem dob el semmit, jó lesz az még valamire. A malomkőnek is ő talált méltó helyet. Munkásköténye alatt nyáron nincs ing, csak atlétatrikó. Borostás, nagy bagós. Ezüstkoronás szemfogát kacsintás közben kivillantja. A foci a mindene, Honvéd-drukker, de elnéző, ha más esetleg nem az. A focin kívül a lottószámokról, a rádióban hallott rémhírekről, a várható időjárásról és piaci árakról beszél, mert ő, kérem, se nem politizál, se nem „pletyizál”. Az inaskorát is gyakran emlegeti, a Beszkárt gépműhelyében tanulta ki az ipart. Néha hoznak hozzá ZIL-eket, azokat az utcán bütyköli, de a szódás lovát is megpatkolja. Nem árt vele jóba lenni. Handlék és ószeresek keresik a kegyeit.

Az udvarban ma romkocsma működik, a Megálló. Az árnyékolónak kifeszített kamionponyva alatt három drótvázas kávézóasztal. A régi szőnyegporoló vetítővászon kerete lett. Esténként focimeccs, filmklub vagy VJ, mikor melyik, de bármelyik is, a lakók miatt csak tízig. A berendezés történelmi limlom, a padlásról lehordott kacatok közül nem egy magán viseli a harmincnégy éve halott Taubner keze nyomát. Például a páncéltörő lövedék hüvelyéből kikalapált váza, meg a régi villamosból kiszerelt ülések, amiket itt villamosszéknek neveznek. A falon megfakult Jávor Pál-portré. Mellette Rákosi búzamezőben kalászt morzsol. Üvege alá becsúsztatva egy „Mind-Control” tagsági igazolvány José Silva fénymásolt aláírásával. A parapszichológia atyja Magyarországra látogat, 1992.

Damó Árpi gyerekkorában sokáig retteg Taubnertől. A kemény, balkezes barackjaitól, csonka jobb kezétől, ezüstfogától. Retteg és közben lenézi, mert Taubner komcsi, és azokról tudja, hogy utáljuk. Közben persze érdekli is a cigarettaszagú, hangos, erős férfi, a kanyargós, fele-se-igaz történetekkel a füle mögött, és az indigókék „FERI” tetoválással az alkarján. Árpi anyja is kerüli, vagy csak kerülné, de nem nagyon lehet, mert Taubner mindig ott van az udvaron, söpröget vagy szerel valamit. Babakocsikereket szerkeszt Illésnének. Kiszuperált villanymotorról tekergeti le a rézdrótot. A kukákat mossa. Egész nap képes beszélni. Csak akkor lehet biztonságban elmenni mellette, ha már éppen szóval tart valakit. Negyvennégyben állítólag zsidókat is bújtatott a ház kétszintes pincéjében, bár ezt csak Sulténszkyné állítja, többen kétlik. Damó nagyanyja a folyosón nem nyilvánít véleményt a tárgyban, csak jelentősen hallgat. Azt mondják, a harminc év alatt egyetlen egyszer azért beolvasott neki a nagymama. Az előszobában aztán kipirulva csippentgeti a kesztyűt ujjairól és fejcsóválva megjegyzi, „ez a rettenetes Taubner”. Ennyit mond, nem többet. Ez viszont állandó jelzője lesz a családban a házmesternek. Van Taubnernek egy recsegős, rossz rádiója, a hétórai hírekre kapcsolja be, és sötétedésig az szól az udvaron. A nagymama kijön reggel kávét főzni, meghallja a rádiót, és már mondja is: „ez a rettenetes Taubner”. Amikor este elzárja a rádiót, a konyhájában fröccs mellett „danol” egyedül, a felesége a háború után hagyta el. „Lássa Margitka, minek nekem kettő gyűrűsujj, én meg nem nősülök még egyszer”, mondta egyszer Árpi anyjának. Ilyen szavakat használ: sparhed, plajbász, reterát, slaug. „Margitka, nekem a ház a családom, a lakók. Maguk is, tetszik-e tudni?” Damó anyja olykor kicsit elnézőbb Taubnerrel, mint a nagyanyja, futó mosollyal rázza le az öreget.

Beregi ott ül az egyik villamosszékben, a kamionponyva alatt. Idegesen dohányzik, söralátétet gyűröget. Késtem. Látom rajta, hogy negyedórája folyamatosan gyűlik benne az aggodalom. Megkönnyebbülten, izgatottan, neheztelve, gondterhelten fogad – mindez egyszerre. Ki fogják tenni a tanszékről, ez már biztos, mondja. Sajtótörténetet és stilisztikát tanít médiaszakosoknak. Hallgatói többsége fiatal nő, akik úgy tervezik, hogy hamar befutnak valamelyik kereskedelmi csatornán. Beregit komoly aggodalommal töltik el a csillogó ajakfények és a strasszberakásos műkörmök. Nem találja az átmenetet Szomory Dezső tárcái és a Viva tévé világa között. Úgy érzi, csapnivaló órákat tart, és időnként leissza magát. Nem tudom megvigasztalni, mert fogalmam sincs, milyen órákat tarthat. Gondolom, hajlamos elveszni a részletekben. Sovány vigasz, hogy a leépítés nincs összefüggésben óráinak minőségével. Persze, hogy leépítenek minket, másfél éve mást se mondanak, hozzászokhatna végre a gondolathoz.

Nem tudott nyomtatni, úgyhogy itt, a monitoron kell olvasnom az újabb fejezetvázlatot, magyarázza, miközben várja, hogy mély álmából magához térjen a Windows. Tavasszal nekiláttunk közösen megírni szegény Damó barátunk történetét. Beregi kezdte, csak aztán belerángatott. Sejthető, hogy nem lesz az egészből semmi, mivel eltelt fél év, és ez a harmadik találkozó. Mindegy, játéknak azért nem rossz. Ez most nem a kosztól ragacsos, őskori IBM-gépe. Új laptop, kérdezem. Az exneje lecserélte a sajátját, és megkapta a régit, hogy a gyerek tudjon mesét nézni, amikor nála van. Egyelőre képtelen kapcsolódni a tanszéki nyomtatóhoz. A Windows-szignál fülsértő hangerőn szólal meg, szánakozó mosolyok a környező asztaloktól.

Abból a kevésből tudunk dolgozni, amire Damó sztorijaiból emlékszünk. Annyi biztos, hogy volt náluk egy csonka kezű házmester, nagy kommunista, és tette volna a szépet Damó egyedülálló anyjának. Csakhogy a családban gyűlölték, mert a nagymamának az volt a meggyőződése, hogy ötvenhat után ő jelentette fel Damó nagyapját. A megvetést ez a Taubner (valójában Galambosnak hívták) nem feltétlen érzékelte, mert a polgári érintkezés udvariassági formáiról Damó nagyanyja és anyja semmi áron nem mondott volna le. Eleinte Damó is tartotta a távolságot. Ám nem lehetett egész nyarakat eltölteni a szűk udvaron úgy, hogy ne álljon szóba a mindig beszédes Taubnerrel, nem lehetett kibírni, hogy a Schäffer Öcsi festheti vele a budit, ő meg nem. Damó hát szóba állt vele, sőt, jóba lettek, és megtanult tőle biciklit szerelni, fát hasogatni, bicskával enni, cigarettát sodorni. Otthon persze haragudtak rá ezért. Mi ez a prolitempó? – csattant fel a nagyanyja, amikor meglátta, hogy Damó gyufát táncoltat a foga közt, pont ahogy Taubner szokta. Nagyjából ennyit tudunk, ebből kell a gyerekkori fejezetet írni. A többit megpróbáljuk hozzáképzelni. „Kiszálltunk terepre”, a Megállóban írjuk, mert itt nőtt fel Damó, ide tudjuk mozizni, ahogy kilencévesen a poroló tetején ül, utálja Taubnert és zsíros kenyeret eszik. Ahogy Taubner begörgeti a mázsás malomkövet az udvarra, Damó pedig a nagy zajra kiszalad a konyhájukból, és nézi az értelmezhetetlen tárgyat. Jó játék, legalább egy darabig. Addig sem kell Beregi válásáról vagy a tanszéki leépítésünkről beszélni.