Kép: Fazekas Réka
Kedd este összeverődtünk a padon. Egy szlovák vasutas, egy helybeli idős néni, gyerekkori barátnőm és én. Az alkalom a Zsapka–Emmer duó Párkány sétálóutcáján tartott koncertje volt.
Ahogy esteledett, gyönyörűen átragyogott a nap az öreg platánfák ágai közt. Rigók röpködtek a fejünk felett, nem is lehetett volna szebb helyszínt választani. Szinte családias volt a légkör. Ismerős arcok mindenfelé. Daloltuk a slágereket, mivel retró számokat játszott a két zenész. Emlékeinkbe bekúsztak ifjú éveink, barátnőmmel összekacsintottunk, nevettünk, aztán a járda másik felén megpillantottuk a roma nőt. Öröm volt nézni, ahogy táncolt a sötétben. Mondom, csak táncolt, azazhogy táncolt volna, ha valaki, aki nem tudom, hogy hivatott volt-e rá, nem hívja ki a helyi rend őreit, akik aztán valahogy megmagyarázták a roma fiatalasszonynak, hogy szerintük nagyon nem illik. De mi…? Összenéztünk a padon ülve, s kibukott belőlünk: „Ha mi állunk fel táncolni, velünk is ezt tették volna? Nem valószínű. Úgy tudtuk, a zene mindenkié. Vagy mégsem?” Az előadás végén még maradtunk, hosszan beszélgetve, ismerkedve a padon. A szlovák nemzetiségű vasutas, akit most láttunk először, elmondta, mennyire örül társaságunknak, nem baj-e, hogy mellénk szegődött. Rég érezte magát ilyen felhőtlenül, felesége halála óta nem járt koncerten. Magyar anyanyelvű feleségének köszönheti, hogy megszerette és ismeri a régi magyar slágereket (még dalolni is tudta őket). Hobbija a motorozás és a kis sportrepülők vezetése. A helybeli néniről kiderült, hogy közel lakik a barátnőmhöz, csak még nem találkoztak. Miközben a lányáról beszélt, bevillant, hogy azt meg én ismerem, kedves, okos teremtés, így volt miről tovább tereferélni. Észre sem vettük, hogy eltelt az idő, egyszer csak rádöbbentünk, talán ideje volna hazamennünk. „Rendes asszonyoknak ilyenkor már otthon a helyük...”
Két nap múlva, csütörtök este ismét koncert a sétálóutcán. A kezdést elhalasztotta az eső, mely pillanatok alatt vízzel teli árokká változtatta a főteret. A közelben lakók hazaszaladtak, mi, akik maradtunk, behúzódtunk valamelyik vendéglő teraszára. Ezen az estén Dorrey Lin Lyles & Johnnie Shepperd Band koncertjét élvezhettük. Aki kihagyta, magára vessen. Egyszer csak szemfüles barátnőm oldalba bök: „Nézd, a kedd esti roma lány!” És tényleg, szomorúan ült a padon, nem mert még mozdulni sem. Kedvem lett volna odamenni hozzá, kézen fogni és előrevezetni a táncolók közé. Mert elöl mindenki táncolt, most talán nem szúrt volna szemet senkinek.
Másnap itthon folytatódott a mindennapi, uborkaeltevés, lekvárfőzés, szilvafelszedés pálinkának, kukoricafőzés, ahogy ez faluhelyen lenni szokott. Tombolt a nyár, munka, zene, frissítő sör… Hisz július volt.
Aki akkor nem volt rest, lesheti, mikorra forr ki a cefre, milyen lesz belőle az idei kisüsti. Aztán téli napokon, a magyarosan elkészített csülkös babgulyás mellett cuppogtathatja szájában júliusban eltett uborkáját, s utána teletöltheti stampedlijét akár többször is, majd a karosszékben hátradőlve elismerően vállon veregetheti magát: jó volt ez a július.
Csak ez a zene, meg a tánc nem bír kimenni a fejemből.
Fazekas Hilda
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.