Oda egyedül kell menni, hallottam sok baráttól, ismerőstől, akik nyári terveink felől érdeklődtek. Szent Jakab útjára készülődtünk. Szellemileg és fizikailag.
Évekkel ezelőtt valamilyen magazinban olvastam Szent Jakab útjáról. Már akkor megragadta a figyelmemet AZ ÚT, de akkor még úgy gondoltam, az csak a mélyen vallásosak kiváltsága lehet, hogy végigsétáljanak rajta, nem kalandvágyó anyukáknak és családjuknak való. Ez az elképzelés azonnal megváltozott, miután rengeteg olyan személyt, családot fedeztem fel az interneten, akik az útról úgy vélekedtek, mint életet megváltó, egyéniséget formáló tapasztalatról. Ugyanebben az időben az foglalkoztatott leginkább, hogyan lehet kitartást, határozottságot átadni a tízéves gyermekeimnek. Megértetni velük, hogy az életben mindenért, ami ér valamit, dolgozni és harcolni kell.
Mindenkit más motivál. Gyerekkoromat leginkább a negativitás jellemezte: „nem vagy elég erős, okos, gazdag”. Amerikában nevelkedő gyerekeim csak a pozitívumokat hallják, „meg tudod csinálni, okos, fantasztikus vagy”, sokszor indokolatlanul. Ezzel indultunk hát neki az útnak. Nem annyira szellemi gyötrődésünkre választ keresve, inkább azzal a tudattal, hogy olyan élménnyel leszünk majd gazdagabbak, ahol a feladat nehéz, néha unalmas és értelmetlennek tűnő, a végén medál sem vár ránk, helyette valami egészen mást kapunk.
Luxuscamino
Portugália határ menti falujában, Ponte de Limában megvásároltuk a kagylóinkat, amely a zarándokút szimbóluma, felakasztottuk hátizsákjainkra, és kis idő múltán már Spanyolországban, Tuiban is voltunk. A leghíresebb Szent Jakab útja zarándokvonal Franciaországban, Saint-Jean-Pied-de-Portban kezdődik, és 790 kilométerrel odébb, Santiago de Compostelában fejeződik be, ugyanúgy, mint a többi zarándokút is. Mi a Camino Portuguesét választottuk. Már otthon kérvényeztem zarándokútleveleinket, amelyekbe pecséteket gyűjtöttünk. Ezzel bizonyítjuk Santiagóban, a végén, hogy valóban megtettük az utat, és ezzel kérhetjük a Compostelát. A latinul írt igazoló dokumentumért gyalog vagy lóháton száz kilométert, biciklin kétszázat kell megtenni.
Korán reggel ébredtünk az első alberguénkben. Albergue a neve minden zarándokszálláshelynek. Annyiféle van belőlük, akár a hotelekből. Van például helyhatósági, ahol pár euróért lehet aludni. A fekhely ilyenkor lehet emeletes ágytól kezdve tornamatracig vagy szalmazsákig bármi. És természetesen van luxusalbergue. Ugyanilyen különbségek vannak a zarándokok között is. A luxuszarándokok már messziről felismerhetők. Csomagjukat autó szállítja egyik városkából a másikba, és tisztára mosott ruhában róják a kilométereket.
Nem verseny
A házinéni kávéval, vajas kenyérrel és otthoni, zamatos paradicsommal fogadott bennünket, majd elsétált velünk a legközelebbi útjelzőig. Ezek végigkísérték utunkat. „120 000 méter Santiagóig” – állt az oszlopon, a kék alapon sárga kagyló és nyíl. Erre a pillanatra vártam! Elindultunk, sétabottal, hátizsákkal, gondosan kiválasztott túracipőnkben, remélve, hogy mi azok közé tartozunk majd, akik megússzák vízhólyag, esés és fájdalom nélkül.
Első nap nem igazán volt tempónk, viszont mindenki másnak igen. Voltak, akik maratoni sebességgel szelték a poros, kavicsos utat, meg olyanok is, akiknek a sétabotjuk ütemesen jelezte már a távolból az iramot, amelyet eszünk ágában sem volt felvenni. „Mama, minket mindenki megelőz” – állapították meg a gyerekek. „Nem baj, ez nem gyorsasági verseny, ami fontos, az maga az út, nem a korai célba érés.”
Az első nap erdőn, mezőn vitt át minket. Mindig örvendeztünk az itt-ott elbújt kis kocsmák és éttermek pihenőit látva, ahol örömmel gyűjtöttük a pecséteket, ittunk meg egy italt, nyújtóztunk ki. A szokáshoz híven mindenki „Buen Caminó”-t kívánt egymásnak. Hátizsák le, hátizsák fel. Végig éreztük, hogy együtt vagyunk, együtt érzünk, egy célunk van. Számos elismerő mosoly, pillanat, szó kísérte utunkat. Egy hölgy mesélte hozzánk lassítva iramát, hogy az útján már találkozott egy idősebb anya-lánya párossal. Az anyukát régen még az ő anyukája hozta el tini korában az útra, most a saját lányával zarándokol, és reméli, egyszer majd az unokákkal együtt járják ugyanezt az utat.
Galéria
Miért vagyunk itt?
A következő napokban sok zarándokot ismertünk meg. Voltak köszönőismerőseink, voltak akikkel egy nap után régi ismerősként üdvözöltük egymást. A legizgalmasabbak az volt, hogy minden találkozás alkalmával egyre többet tudtunk meg. Mintha könyvet olvastam volna, és minden egyes találkozás egy újabb fejezetet tárt volna fel a regény hőséről.
Nem mertem megkérdezni, ki miért indult útnak, hiszen a válasz nagyon személyes lehet. Olyan emberi közelséget igényel, amelyet nem szabad csak úgy, egy dombra felfelé lihegve nekiszegezni az éppen arra sétálónak.
Közben családunk is kezdte megszokni a napi programot. Ébredés hajnalban, reggeli, gyaloglás, ebédszünetben bocadillo, avagy sonkás szendvics, fagyi, nyalóka, a végkifáradás előtt megérkezés, ruhamosás, vacsora. „Elvi, tudod, mire jöttem rá? Ez az élet a szerzetesekéhez hasonlít” – állapította meg a férjem egy csendes szakasz után. A monoton napok közben olyan gondolatokra lel az ember, amelyeket régen elfelejtett, vagy melyek nyomják a lelkét. Férjem azon elmélkedett, vajon meddig szeretne a mostani munkakörében maradni, lányom lelke a pár évvel ezelőtt az iskolában történt fájdalmas eseményeken dolgozott, én elhatároztam, hogy sokkal céltudatosabban szeretnék élni, kevesebb wifivel, több írással és mozgással. Fiamat csak az érdekelte, mikor érünk már oda, és miért is kell ezt az értelmetlen dolgot abszolválnunk, hiszen csak megyünk és megyünk és megyünk. Ezen én is elgondolkodtam majdnem minden hajnalban, amikor vízhólyagos, fájós lábamra erőszakoltam a túracipőt.
Valahol az úton aztán kiderült, hogy ez univerzális kérdés, amelyet a legtöbb zarándok feltesz magának előbb vagy utóbb, mégis mindenki halad tovább.
A testvéri szeretet
Egy mexikói házaspár ismét elsétált mellettünk, ezúttal is szóba elegyedtünk. Már sok mindent tudtunk róluk, ezért összeszedtem a bátorságom, és megkérdeztem, miért zarándokolnak. A hölgy szemei párásak lettek, tudtam, hogy ettől a pillanattól kezdve együtt sírunk majd. „Azért, hogy megköszönjem, életben vagyok. Tavaly méhnyakrákkal műtöttek.” Állítólag mindenki sír legalább egyszer ezen az úton.
Az elején attól féltünk mi, szülők a legjobban, hogy gyerekeink majd naponta protestálnak a gyaloglás ellen, és sztrájkolnak. Kellemesen csalódtunk. Szedték a lábukat, és bár sokszor csigalassúsággal haladtunk, nem panaszkodtak sokszor. Néha el-elkapta egyik a kezünket, máskor négyen mentünk, vagy külön-külön. Volt ideje mindenkinek egymagában sétálni, de együtt is.
A harmadik napon kavicsokat szedtünk, kékre és sárgára festettük, a Camino jelével díszítettük. Másnap elejtettük őket az utunkon, vagy elajándékoztuk azoknak, akikkel össze-összefutottunk.
Giacomo és testvére, Massimo huszonéves testvérpár. Ők nem luxuszarándokok voltak, sátorban aludtak az egész út alatt. Már messziről mosolyogtak, mi meg kiáltottuk, hogy „ciao, ragazzi!”. Giacomo elmesélte, hogy nemcsak külsőleg mások. (Ő sötét bőrű és szemű, míg testvére egy norvég szőkeségre hasonlít.) „Massimónak nincsenek céljai, nem akar egyetemre menni, se világot látni.” Tudtam, nem maga miatt zarándokol, hanem a testvérének nyit meg egy új világot, inspirálni, életcélra vezetni szeretné. Remélem, hogy a gyerekeim is ilyen kölcsönös szeretettel és törődéssel lesznek majd egymás iránt.
Amit megérdemlünk
Az utolsó nap volt a leghosszabb és legnehezebb. Huszonöt kilométer. Hajnal hatkor, sötétben indultunk, kicsit izgatottan, kicsit félve a sötétben, kicsit melankolikusan. Tudtuk, a gondtalan, intenzív együttlétnek hamarosan vége. Az utolsó szakasz gyorsan eltelt. Az eső is szemerkélni kezdett, próbáltuk kerülni a fenyegető felhőket. „Santiagóban mindenki azt a fogadtatást kapja, amit érdemel”, olvastam egy könyvben. Betértünk az óvárosba, a hömpölygő embertömegbe, zarándokok, turisták közé. Leraktuk a hátizsákokat a Praca do Obradoiro tér közepére, a Compostela-templommal szemben, ahol Szent Jakab maradványai vannak. Éppen egy potenciális fotóst kerestünk, amikor Giacomo ott termett előttünk. Pár képet volt csak időnk készíteni, aztán a hatalmas égdörgés miatt átfutottunk abba az utcácskába, ahol a latin dokumentumot kérvényeztük, és már meg is nyílt az ég. Zuhogott. Egy ernyő alatt meghúzódva észrevettük integető német barátainkat, Kirstent és Ulrikét, megöleltük őket, akár a rég nem látott családtagokat. Csak bámultuk a zuhogó esőt, könnybe lábadt szemmel. Megérkeztünk, üdvözöltek.
Vida Elvira
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.