Vajon van-e olyan, hogy egyszerre radikálisan komolynak és komolytalannak lenni?
Kiderült, hogy tizenkét év múlva összeomolhat az emberi civilizáció. Ez most sokakat foglalkoztat, bár valószínűleg még sokkal többeket nem. Épp elolvastam egy argentin disztópiát arról, hogy fog kinézni a világ ezek után. Sárban fogunk gázolni, nem lesznek érzelmek, és a kultúrából csak az erőszakkal átitatott bürokrácia marad. A műanyagmentes júliust egész sokáig bírtam, de amikor jöttünk haza Gombaszögről, az egyik benzinkútnál vettem egy kóla zérót. A kitartásomról ennyit. Bezzeg Greta Thunberg vitorlással hajózik Amerikába.
A visszaszámlálás elindult, az ízelítő megvolt, ám a nagy hőség ellenére néhány dolgot befejeztünk ezen a nyáron. Például én az egyik nagyelbeszélésemet, amelyet régóta terveztem, bár erre, hogy régóta terveztem, csak akkor jöttem rá, amikor már nyakig benne voltam. Különböző fázisai vannak, amikor az ember benne van egy szövegben. Van az enyhe, amikor a szöveg csak úgy lappang, és lehet mellette létezni, más dolgokkal foglalkozni, agykapacitásokat csoportosítgatni. Van a kezdeti láz, amikor a zigótából egyre összetettebb organizmus áll össze, és egyre több tápanyagot követel a gazdatesttől. A következő, a legkritikusabb fázis maga a születés, amikor az anyag minden kapacitást magának követel. Most ezen túl vagyunk, még ha néha ki kellett is lopakodnom a sötét éjszakai konyhába, hogy mindenkitől távol leírjam azt a néhány sort, amit akkor muszáj volt, vagy épp türelmetlen gyerekek ugráltak a fejemen gépelés közben. A következő fázis már nyugodtabb, hogy aztán átadja a helyét a szomorúságnak, amikor az ember felismeri, hogy az univerzum folyását megint nem sikerül feltartóztatni. És felmerülnek a szokásos kétségek.
A hőség egyre csak fokozódik.
Mi másé lehetett volna ez a nyár, mint a szomorúságé? A befejezetlenség, a befejezhetetlenség nyugtalanító fenyegetéséé? „Máig nem tudjuk Istent befejezni”, írja Markó Béla a nyár egyik legnagyszerűbb verseskötetében. „…hozzá könyörgünk: Istenem, segíts, / hogy kitaláljuk, milyen vagy valóban…” – ez a vége. Erről jut eszembe, amit meg az egyik idősebb szlovákiai magyar író írt nyár vége felé a „széppróza új irányáról”: „a valóság igazának feltárása rovására nagyobb szerep jut benne a képzeletnek”. Nocsak, végül tényleg belopózna az irodalomba a képzelet? A másik nagy nyári olvasmány David Foster Wallace monumentális könyve, a Végtelen tréfa, amelybe már mintha megérkezett volna a képzelet. De valahogy mégsem szorítja ki teljesen a valóságot. „…a terjedés a kulcs, a feltartóztathatatlan, metasztatikus burjánzás aleatorikus vibrálása…” Bár ezt a teniszről mondják benne. Még csak az elején járok. Radikálisan komoly és ugyanakkor komolytalan. Úgy tűnik belőle, a káoszt szeretjük, hiszen a káosz megszabadít. De csak miután végzett veled. Bár ezt az igazságról mondják benne.
Voltak napok, amikor az apokaliptikus forgatókönyvek elég valószerűnek tűntek. Nagyon melegünk volt. Közben elképedve láthattuk, ahogy a káosz mindent felfal körülöttünk, ami a szép, kerek mesék korából megmaradt. Próbálgattuk, összefogni vagy szétszakadni tudunk jobban, valahogy egyiktől se lett jobb szájízünk. Persze, ezalatt sem állt meg az élet. Rövid időn belül már a második ismerősöm biztosított őszinte részvétéről, amiért bírósági alkalmazott vagyok. Pedig még mindig nagyon bízik a bíróságokban az emberek négy százaléka. A fő téma viszont nem ez volt, az ismerősömmel, hanem megint az irodalom. Beleállt a földbe (a kortárs magyar irodalom), írta az ismerősöm, aki általában szép plasztikusan fogalmaz. Ami kimered a földből, teszem hozzá, az elég elkeserítő látvány.
Mégiscsak a bomlasztás a dolga ennek a hőségnek. Minden egyre gyorsabban bomlik, hogy aztán majd egyszer, amikor minden átadta magát az enyészetnek, kinőjön belőle valami új, amit mi már nem fogunk látni. Meg sem értenénk. Persze az egész káoszt nem értjük. Elég talán csak szemlélni. Komolyan. És ugyanannyira komolytalanul.
Ősszel végre minden és mindenki megnyugszik, és visszatér a remény.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.