Feri, aki mindenkin segít

ds

Panaszkodtak az utasok? – Molnár Ferenc párkányi buszsofőr mindjárt ezzel kezdte. Pedig épp ellenkezőleg, egy olvasónk azzal hívta fel rá a figyelmünket, hogy rendkívüli ember. Életútja kalandos, ő maga mindig optimista.

Már a megjelenése sem mindennapi: hosszú, göndör hajával rockernek is beillik, és jóval fiatalabbnak hiszi az ember az 57 événél. Ahogy később a beszélgetésünk során kiderül: ő maga s az egész életútja sem mindennapi. Jó humorú, rokonszenves és érdekes egyéniség, gazdag és tarka múlttal. Ráadásul igen jó beszélőkével: az élettörténetét akár maga is szalagra mondhatná vagy leírhatná. Mert egy riportba aligha fér bele.

Ha a sofőr visszaköszön

Miután az aznapi és a nemrég történt eseményeket röviden megvitatjuk, Ferenc visszatér ahhoz a mondathoz, amellyel fogadott. Pontosabban ahhoz, hogy miért is ilyen a reakció. „Vannak törzstelefonálók, akik mindig panaszkodnak. Ha piszkos a busz, azért, ha nagyon meleg van, azért, ha a sofőrnek nem olyan a kedve, ahogy ő elképzeli, akkor meg azért. Mindig találnak okot.” Most már elárulom, hogy más, ennek ellentéte volt az oka jövetelünknek: egy úr jókat mondott róla.

Feri jót nevet, azonnal leesik a tantusz. „Az úr szombaton megkérdezte tőlem, hogy nem vette-e fel velem a kapcsolatot a Vasárnap szerkesztője. Róla van szó. Egyébként nem ismerem, de törzsutasom, sokszor viszem őt az állomásról be a városba és vissza. Neki nem megy a fejébe, hogy ráakadt egy olyan sofőrre, aki köszön. Nem tudom, miért ment ki ez a divatból.”

Molnár Ferenc váltósofőr: ahol szükség van rá, helyettesíteni kell, ott veti be a cég. Sok helyen megfordul, s mindenütt rácsodálkoznak arra, hogy köszön az utasainak. Bizony, eljutottunk oda, hogy már a köszönés is luxus. „Úgy veszem észre, hogy a gyerekeket nem félrenevelték, hanem egyszerűen nem kapnak neveltetést. A mai világban természetes a bunkóság, nemcsak a buszon, az üzletben, mindenütt. Ha elmegyek bevásárolni, majd leég a bőr a képemről, hogy sokan miként viselkednek azzal, aki kiszolgálja őket. Nem adják meg a tiszteletet.” Nem is adhatja meg az, aki maga nem ismeri. Ha a gyerek nem látja tőlünk, nem tudja, mi az.

Ferencnek két asszonytól hat gyermeke van, és három unokája. Első házasságából egy lány, két fiú; válás után, még tizenéves korukig el-eljárt hozzájuk esti mesét mondani. „Ők biztosan tudnak köszönni” – nem kérdezem, mondom. Megint jóízűen nevet: „Sőt, kaptam visszajelzéseket, hogy ez a gyerek nagyon érti a szakmáját, viselkedésre meg tiszta apja. A két fiú kőműves, az egyiknek saját cége van, a másik alkalmazott, a lányom Magyarországra ment férjhez, ő anyaságin van a legkisebb unokámmal, aki már hétéves. A mostani házasságomból a legkisebb gyerekem is már 18 éves, itt tanul Párkányban szakközépiskolában. Belevaló srác, jól beszél angolul, s van egy álma, hogy kimegy hajóra pincérnek.”

Bányász lett, élmunkás

Ferenc, akárcsak három fivére, Párkányban született, a Duna-parton, valamikor ott volt a szülészet. Egy testvére már nem él, 28 évesen balesetben halt meg. Ferinek volt az életében tíz év, amikor Kisgyarmaton, édesanyja szülőfalujában élt. Alapiskolába Párkányban járt, a papírgépész szakon is ott végzett, ezzel a szakmájában elért egy csúcsot, s onnan nem tudott feljebb lépni. Fiatal házasként a fizetést is kevesellte, ezért amikor hazajött a katonaságtól, elment bányába dolgozni. Már gyerekfejjel is bányász akart lenni. „Elmentem Ostravára, s jelentkeztem. Közép-Európa legmélyebb bányájában 1226 méterrel a földfelszín alatt dolgoztam. Kemény munka, sokan nem bírták és otthagyták, mások szenvedtek, és kényszerrel végezték, volt, aki minden áldott nap félve szállt be a liftbe. Jól lehetett keresni, de nem minden hátsó szándék nélkül adták a pénzt: ott akarták tartani a munkásokat. Én meg szerettem csinálni, két év múlva műszakvezető lettem, amit csak hároméves bányásziskolával és hat év gyakorlattal lehet elérni. Közben iskolába jártam, kvalifikációs kurzusokra, egy évig geológiát tanultam; támogatták azokat, akik valamire törekedtek. Őszintén mondom, hogy soha nem éltem vissza vele.”

Lakást akart a bányavárosban, beadta a kérvényt, hogy magával vihesse a családot. Ahhoz, hogy megkaphassa a lakást, s ennek fejében aláírja a szerződést, orvosi vizsgálatra kellett mennie – ennek része volt a hallásvizsgálat, amely során kiderült, hogy a jobb fülére nem hall jól. Így három év után eltanácsolták a bányából, de fél év múlva visszament, mert annyira hiányzott. Visszahelyezték ugyanoda, ahonnan eljött. Két évre rá, 1990-ben mégis úgy döntött, hogy hazajön, ugyanis attól félt, hogy a gyerekei lassan alig fogják ismerni.

Volt tűzoltó, kőműves

Újra a papírgyárban kötött ki, fél év múlva egyik volt osztálytársa hívására beállt tűzoltónak, közben elvégezte az alapképzést, majd a kétéves tűzoltótanfolyamot. Kis híján 12 évig harcolt a lángokkal. 2004. április 1-jén életbe lépett az a törvény, mely szerint csak érettségivel lehet valaki közalkalmazott. Akkor már másfél évet lehúzott a karvai szakközépiskolában kertészeti szakon, amely érettségivel végződik. A tűzoltóságon azonban nem várták meg, hogy leérettségizzen, április 4-én fölmondtak neki. Nem esett kétségbe, beállt kőművesnek. Könyvtárba járt, ott böngészte a szakirodalmat, és munka közben megtanulta a szakmát. „A fiaim abban nőttek föl, hogy apu kőműves, a nyári szünidőben jöttek nekem segédkezni, talán azért indultak ezen az úton. Hallgattak rám, megmutattam nekik a szakma csínját-bínját, s belátták, hogy ha elmagyaráztam valamit, azzal nekik akartam jót, abból sokat tanulhattak, és tanultak is. A mai napig megkövetelik a munkásaiktól a rendet, bár akkor megmorogták.” Nagyot kacag Ferenc, s gondolkodás nélkül kivágja a magyarázatot kérdésemre, hogy miért nem alapítottak közös céget. „Mert nincs belőlem négy olyan, aki tud alkalmazkodni. Nem mertem belevágni.”

A kőművesmesterség sem lett életre szóló munka. 2010-ben megcsípte valami a fülét, arcidegbénulás lett a következménye. Arcának a jobb fele merevvé vált, száját, szemét nem tudta becsukni. Esténként, ha fáradt, a mai napig látni a nyomát. Nyolc hónapig keserves volt az élete, naponta járt kezelésre, míg rendbe nem jött. Más baja, balesete is volt, törött csigolya meg hasonló, de megtanult mindezzel együtt élni.

Mesét mond a buszon

A lábadozást követően 2012 januárjában egy áruforgalmazó céghez szerződött sofőrnek és raktárosnak. Bejárta Szlovákia, Magyar- és Csehország városait, majd négy év múlva továbbállt, buszsofőr lett. „Beiratkoztam autósiskolába, mert teherautóra, kamionra volt jogosítványom, de buszra nem. Azt is megszereztem, közben Tatabányán dolgoztam. Annyira megszerettek a négy hónap alatt, hogy úgy hívtak: a Feri, aki mindenkin segít. Amikor megváltam tőlük, mert otthon, Párkányban jelentkeztem munkára, búcsúztatót rendeztek. Párkányban még nem volt szabad a hely, hát elmentem Pozsonyba. Egy hónap és nyolc nap múlva telefonált az itteni főnök, hogy Feri, most van lehetőség, gyere. Ez csütörtökön volt, hétfőn aláírtam Újvárban a szerződést, kedden pedig már próbavezetőként a buszon ültem. Három hónapig tart a betanítás, ezalatt meg kell tanulni a pénztárgép használatát, az útvonalakat, a megállók kódjait. Én az ötödik napon már önállóan vezettem. Nyolc hónapig tartott, míg megtanultam a cég összes vonalát, s ha bárhol helyettesíteni kell, küldenek is.”

Nem annyira fizikailag, mint inkább szellemileg fárasztó ez a munka: az állandó figyelem és az óriási felelősség. Azonkívül, hogy a sofőr követi a forgalmat, vigyáz az utasok biztonságára, ügyel az útvonalra, foglalkozik a ki- és beszállókkal, jegyet árusít. Külön felelősség, ha iskolásokkal teli a busz, de ezért pluszfizetség is jár: a gyerkőcök szimpátiája. „A szakállasi buszon zimankós télben egy összefagyott kislány szállt fel sapka nélkül. Megkérdeztem tőle, hol a sapkád? A válasz arcon csapott: Nem tudom. Apukám tette el, és ő meghalt. A buszok tele vannak sapkákkal, mert sokan ottfelejtik. Gyorsan fogtam egyet, s ráhúztam a fejére. Harmadik alkalommal megint sapka nélkül jött, nyilván a testvéreknek kellett.” Cserébe a történeteikért ő is mesél nekik az úton. „Ezt találtam ki, hogy ne hancúrozzanak, mert az veszélyes. Ilyenkor nem hangoskodnak, figyelnek. Van mit mesélni, csak le kell egyszerűsítenem, hogy ne legyen hosszabb két-három megállónyinál, mert leszállnak.”

Mi is hallgatnánk tovább, ahogy mesél. Mondjuk, arról, hogy mi lesz ezután, mit tervez 57 évesen. Egy biztos: négy térdműtét után a bányába nem mehet vissza. S az is biztos, hogy minden helyzetben talál megoldást. De már nem keres újabbat. Szereti a hivatását, és a buszból akar nyugdíjba menni.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?