Kiss-Szemán Zsófia: „Amilyen pontosan fest, olyan világosan fogalmaz”

A Pozsony belvárosában található galéria időszakos tárlatán az 1852 áprilisában Beckóban született festőművész korai munkái mellett az érett korszakából származó, gyermek- és ifjúkori emlékeiből merítő képek is láthatók. Mednyánszky László a századforduló magyar festészetének rejtőzködő és mégis karizmatikus személyiségű festőzsenije volt, akit Szlovákia és Magyarország egyformán a magáénak vall.

Egész élete vándorlással telt. Lelki megnyugvást keresett, amelyet egyedül az alkotás folyamata során érzett. Társadalmi szokásokat, szabályokat bátran felrúgva, arisztokrata származását nem megtagadva, a legteljesebb mélységükben mutatta meg a társadalom peremére szorult nincstelenek sorsát. Életmódjukkal azonosulva tárta fel gondolatait, érzéseit, befogadva mindent, ami új, amit vándorlásai során, messze földön megtapasztalt. Művészi stílusokat ugyanúgy, mint vallási irányzatokat.

Életét Párizs, Bécs, Budapest, valamint a családi birtok, Beckó és Nagyőr között élte. A világháború kitörésekor hadifestőként járta a frontokat. Bejárta Galíciát, Szerbiát és Dél-Tirolt, farkasszemet nézett a halállal, és meg is örökítette mindazt, amit látott. A katonák fájdalmát és elesettségét ugyanúgy, mint a háború poklát és az emberi szenvedés különböző formáit. Bár életében még inkább tájképfestőnek tekintették, alkotásai egyértelműen arra utalnak: Mednyánszky született humanista volt, akihez a legközelebb mindig is az ember állt. A zaklatott, megszomorított, bűnösnek ítélt, a kitaszított és a magára hagyott ember, akit extrém helyzetekben hoz egészen közel hozzánk.

Kiss-Szemán Zsófia lélekben több ponton is kötődik Mednyánszky Lászlóhoz.

Hol a közös nevező kettőjük között?

A természetszeretet, a természettel való azonosulás az egyik. Nála ez nem csak a képeiből tükröződik, a naplófeljegyzéseiből is kiolvasható. Amilyen pontosan fest, olyan világosan fogalmaz. A képi és az írásos anyag nagyon együtt van és nagyon autentikus. Művészi teljesítményként ez is megfogott. Mednyánszky írta is, festette is a belső világát, el is tudjuk olvasni mindazt, amit vászonra vitt. Tudjuk, hogy tejesen együtt élt a természettel, teljesen azonosult vele. Ez nem pusztán művészettörténeti fantáziálás, belemagyarázás vagy beleérzés, interpretáció, hanem kézzelfogható, hiszen le van írva. Foglalkozott teozófiával és buddhizmussal, ami azt jelenti, hogy a természet mellett a kozmosszal is azonosulni tudott. Engem ezzel is megszólított. A buddhista vallást nem gyakorolta, hatalmas vándorlásai során Tibetbe nem jutott el, még az orientalizmus felé sem. Neki az európai közeg teljesen megfelelt. Ezt tágította valamennyire az 1890-es években, főleg szellemileg, és ez vezette őt el oda, hogy azonosulni tudott a világmindenséggel, a világegyetemmel. A buddhizmusnak a szenvedéssel foglalkozó ága érdekelte. A szélsőségekig elmenő emberi érzések, érzelmek vonzották. Ezek tükrében figyelte az emberi jellemet. Különcként élt, úgy is alkotott. Báró volt, aki vándorlásai során képes volt bárhol megpihenni. A társadalmi konvenciókat mélységesen megvetette. Csontvárynak hosszú éveken át kellett keményen dolgoznia, hogy festő lehessen, Mednyánszky teljes mértékben élni tudott a műveltségéből eredő lehetőségeivel.

A kiüresedett arisztokratikus szokások mellett a vallási konvenciókat is eltolta magától.

Pedig ő is festett oltárképeket és kereszteket. Volt benne egyfajta távolságtartás az elvárásokkal szemben. Az öltözéke sem illett egy báróhoz, de őt ez nem is érdekelte. Ő mindig a segítségre, istápolásra szorulók oldalán állt, a nincstelenek, a csavargók lelki mentora volt. Kezdettől fogva. Járványos betegeket ápolt, az 1879-es szegedi nagy árvíznél segített, csavargóknak próbált megélhetést teremteni. A falusi alkoholizmus ellen létrejött szervezetek munkáját is támogatta. Egész életében. És még személyre szóló segítséget is nyújtott.

A természet legkülönbözőbb arcait ugyanolyan jól ismerte, mint az emberi jellemet. A legtöbbször így is borús, sötét, elvadult vagy szomorú tájakat festett.

A napfény is jelen van a képein. Igaz, ezekből van a legkevesebb. Ezért hívták őt a 19. században a köd festőjének. A 20. században már a tavaszi képei léptek előtérbe. Rügyező fák, virágos rétek, napfényben úszó tájak. Csak mindig a melankólia felé hajlott. Később jöttek a ködös, havas, téli képek.

A téli kékek.

Én ezért nem is nevezem őt pesszimista alkatú művésznek. Inkább a két véglet festőjének. Hol az egyik, hol a másik irányba megy el. Látta a szépet is, a borúsat is a természetben. A Tátra igazán szép, de például a Dunajec mindig sötét nála. Egyetlen önálló kiállítása Párizsban volt, 1896-ban. A kor neves francia kritikusa azt írta az egyik képe alapján, hogy: „A Dunajec egy alvó vadállat.” Ráérzett valamire a folyó és a sötét sziklák láttán. Mednyánszky az emberben is megnevezte mindkét végletet. Olvasta Tolsztoj Szevasztopolját, amelyben az orosz katonák az 1850-es években, a krími háború döntő szakaszában hosszú hónapokon át halálmegvető hősiességgel védték városaikat az egyesült francia és angol hadsereg támadásaival szemben, és nagyon vágyott arra, hogy megismerje a háborút. Aztán nagyon hamar rádöbbent annak szörnyűségeire.

Haditudósítóként aztán meg is örökítette az első világháború szenvedéseit.

Kihasználva a kapcsolatait, idős fejjel elintézte, hogy kimehessen a frontra. Meg akarta fejteni, hogyan jut el az ember az öldöklés vágyáig. Nem az első vonalban járt, de így is közelről látta a holttesteket, amelyek szinte beleolvadtak a természetbe.

A legelső Mednyánszky-élmény önt hol és mikor érte?

Érdekes mód a legelsőre nem emlékszem. De amikor a szakdolgozatom témáján gondolkoztam, ő volt az első, aki eszembe jutott. Mivel Magyarországról kerültem Pozsonyba, érdekelt, hogy kik azok a jelentős festők, akik innen származtak, de nagyon benne voltak a magyarországi művészeti életben is. Művészettörténet–esztétika szakos egyetemistaként így esett a választásom Mednyánszkyra. Ezzel aztán el is dőlt minden. Végérvényesen belépett az életembe. Később elolvashattam a Naplójegyzetek hatvanas években megjelent, cenzúrázott változatát, így egészen közel kerülhettem hozzá.

Azóta többször, többféle felkérésre írt Mednyánszkyról. És most itt ez a könyv, amelyben a Nedbalka Galéria huszonegy Mednyánszky-képéről írt rendhagyó „útikalauzt”.

A szakdolgozatom óta valóban sok tanulmányt írtam a festőről, egyes időszakairól, a barbizoniakról, a Magyar és a Szlovák Nemzeti Galéria közös Mednyánszky-kiállításának kutató csoportjában is benne voltam. Magyarország mindig magyar festőnek tartotta őt, a szlovákok pedig szlováknak. Mivel 1919-ben halt meg, ő maga nem tudta azt mondani, hogy szlovák festő vagyok, vagy hogy magyarnak születtem. A szlovákok a Tátrára, a magyarok a Nagyalföldre hivatkozva vallják a magukénak. Mivel 1919-ben halt meg, a magyarországi művészet szerves részeként tárgyaljuk alkotói tevékenységét. Ő maga erről sosem nyilatkozott. 1918–19-ig ezzel mások sem nagyon foglalkoztak. Természetesen magyar volt, lengyel elődökkel. A Vág völgyében született, Nagyőrön lakott, a Tátrát a kastélyából látta. Tendencia volt, hogy aki ezen a területen született, azt szlováknak tartsák. A Mednyánszky-életmű fele itt volt Beckón és a nagyőri kastélyban. Az ott élő bárónő kötött egy szerződést, hogy halála után mindent a szlovák államra hagy. A kastélyt, a könyvtárt, a berendezést, a Mednyánszky-festményeket. 1973-ban halt meg, és minden a szerződés szerint történt. Azóta a Szlovák Nemzeti Galériához tartozik a kastélybeli gyűjtemény. Úgy százhúsz képet láthatnak az idelátogatók, a Szlovák Nemzeti Galéria gyűjteménye azonban a rajzokat és a vázlatokat is beszámítva több ezer darabból áll.

Termékeny festővel állunk szemben. Különböző magángyűjteményekből évente újabb és újabb Mednyánszky-festmények kerülnek a nagyközönség elé.

Valóban úgy tűnik, feneketlen kút az életmű. De már életében hamisították őt. Tudott róla. Azt is, hogy kitől erednek ezek a képek. Pedig nem könnyű hamisítani Mednyánszkyt.

Eladni sokkal könnyebb.

Ő maga is képes volt akár öt fillérért eladni egy-egy művét. Sokat ingyen elosztogatott.

Családja nem volt, barátja-szerelme nem egy. Festőtársai közül tartott valakivel szorosabb kapcsolatot?

Egy-kettővel igen. Egy csoportnak is a tagja volt, amelyben szakmai vitákat folytattak, ha Budapesten tartózkodott. Otthonának a nagyőri kastélyt tartotta, haza is járt 1896-ig. A századforduló után már ritkábban látták őt a kastélyban, nem is ott halt meg, hanem Bécsben, 1919 áprilisában. Nagy betegen, magányosan.

Első nagy szerelmét, Janit, a nagyőri birtok kocsisát sikerült már beazonosítani valamelyik képén?

Még nem. Még mindig nem. Utolsó nagy szerelméről, Nyuliról is a naplójegyzeteiből tudunk. Nyuli kedves, szelíd ember volt. A bécsi Nyúl kaszárnya mellett ismerkedtek meg. Kurdi Bálint ott volt katona, így kapta Mednyánszkytól a Nyuli nevet.

Ez a könyv, amelyet most a kezében tart, nem monográfia. Egy kiállítás terjedelmes katalógusa, de a festő alakját így is egészen közel hozza.

A szöveg végigkíséri a Mednyánszky-életművet, ám igazából csak a Nedbalkában kiállított festményekre hivatkozik. A barbizoni korszaktól a háborús képekig nagyjából minden megtalálható a könyvben, még a csavargók egyike is. Vannak benne meditatív és háborús képek is. Voltaképpen az egész életművet végig lehet kísérni a Nedbalka kiállításán keresztül.

Ha két képet választhatna közülük, melyik kettőt vinné haza?

A Tavaszi tájképet és a Mocsaras tájat. Előbbit azért szeretem, mert tág teret ad a derengő fénynek, és az olvadást is ábrázolja, utóbbi pedig azért áll közel hozzám, mert borúsabb, felhősebb. De boldoggá tesz a könyv is. Szép a borítója, szépek a színei, szép a grafikája, a képek pedig gyönyörűek benne.

A szerző a Vasárnap munkatársa