Nyolcvan éve, 1939. szeptember 1-jén hajnalban támadta meg Németország Lengyelországot, lengyelnek öltözött németek által imitált határincidensre hivatkozva. Két nap múlva Párizs és London hadat üzent Berlinnek, és elkezdődött a 2. világháború.
A német vezérkar által Fehér hadműveletnek nevezett akció gondosan megtervezett színjáték volt, amely arra szolgált, hogy Lengyelország megtámadását követően Hitler ideig-óráig takarózhasson vele a nemzetközi közvélemény előtt. Aztán a németek egy hónap alatt bekebelezték Lengyelországot, és a százmillió áldozatot követelő háború még öt évig tartott; a gliwicei eseményekre közben már nem igazán volt kíváncsi senki.
Heydrich „megoldásai”
Talán azért nem, mert az 1938-as események után szinte mindenki természetesnek vette, hogy Hitler expanziójának, a német élettér kiterjesztésének következő célpontja Lengyelország lesz. 1938 tavaszán végbement az Anschluss, vagyis Ausztria Németországhoz való csatolása, ugyanannak az évnek az őszén pedig megszületett a müncheni egyezmény, amelynek értelmében Anglia és Franciaország szemet hunyt afelett, hogy Csehszlovákia szudétanémetek által lakott részei Németországhoz kerülnek, és létrejön a németek bábállama, a Cseh–Morva Protektorátus. Hitler álláspontja az volt, hogy Lengyelország már nem szerezhető meg békés úton, ezért 1939 tavaszán tervet dolgoztatott ki a keleti szomszéd lerohanására.
A cél az volt, hogy hatásosan imitáljanak néhány, lengyelek által okozott határkonfliktust a német–lengyel határon. Az akciókra lengyeleknek öltözött, lengyelül is beszélő, lengyel frizurára nyírt SS-katonákat képeztek ki. A terv atyja az a Reinhard Heydrich volt, aki az SD (Sicherheitsdienst, az egyik náci hírszerző szervezet), később pedig a protektorátus élén is állt (továbbá az ő nevéhez fűződik az 1942-es wannseei konferencián a zsidóság kiiktatását szolgáló Endlösung – végső megoldás – elmélete). Heydrich az augusztus 31-ére tervezett „provokációk” fő helyszínének a gliwicei (Gleiwitz) rádióállomást szemelte ki. Azt szerette volna elérni, hogy az adó épületébe behatoló „lengyel provokátorok” lövései és szavai élő adásban hallhatóak legyenek, és a német rádióhallgatók maguk vonják le a következtetést. A kiképzett németek már két hete egy helyi szállodában rostokoltak, és várták az üzenetet. 31-én érkezett meg: „A nagymama meghalt.” A kezdeti technikai zűrzavar ellenére az akció sikerült, bekiabálták a mikrofonba, hogy éljen Lengyelország, bár túl sokan valószínűleg nem hallhatták, mert mint közben kiderült, a gliwicei csak kisebb jelentőségű állomás volt. Még egy helyi németbarát lengyel földművest is lelőttek és a helyszínen hagytak a nyomatékosítás kedvéért, másnap pedig Hitler bejelentette a Reichstagban, hogy a súlyos határsértésre választ kell adni. Hadüzenet nélküli, összehangolt, általános támadás indult Lengyelország ellen szárazföldön, vízen és levegőben. Szeptember 6-ára a németek elfoglalták Krakkót, 8-ára már Varsónál voltak.
Jöttek a szovjetek is
A németek lengyel területfoglalása, ha elítélendőnek egyértelműen igen, meglepőnek nem igazán volt nevezhető, hiszen Hitler a korábbi években folyamatosan követeléseket támasztott Varsóval szemben. Egyrészt a versailles-i békerendszerben feltámasztott (és jelentős német lakosságú területekkel kárpótolt) Lengyelországban rekedt németek miatt, másrészt a szintén német többségű Gdańsk (németül Danzig) kikötőváros miatt, amely ugyan szabad városállamként működött, Hitler azonban jogot formált rá, és autópálya kiépítését követelte, amely összeköthetné Németországgal.
Sokkal meglepőbb, főleg mai szemmel, a Szovjetunió gyors lengyelországi területfoglalása, amely a fennmaradt dokumentumok alapján jó bizonyíték arra, hogy a nyugati tőkés társadalmakat elviekben ostorozó Sztálin külpolitikája sem állt távol az imperializmustól. Hitler gondosan előkészítette a háború kezdetét: 1939. augusztus 25-én megkötötte Sztálinnal a Molotov–Ribbentrop-paktumot. Ez megnemtámadási szerződés volt Németország és a Szovjetunió között, amelynek titkos záradékában a két fél érdekszférákra osztotta fel maga közt Kelet-Európát. Az események felgyorsultak, a szovjetek pedig bámulatos naprakészséggel kapcsolódtak be a folyamatba. Szeptember 1-jén a németek lerohanják Lengyelországot, szeptember 17-én velük együttműködve a szovjetek rohanják le keleti irányból, a fehérorosz lakosság védelmére hivatkozva, de leginkább megakadályozva, hogy bármilyen lengyel állam létrejöhessen. Közben a Molotov–Ribbentrop-paktum teljes ratifikációja még le sem zárult: az iratokat még szeptember végén is hozták-vitték a futárok Berlin és Moszkva közt. De a titkos záradékban foglaltaknak Sztálin máris érvényt szerzett. És ezután következett csak a lengyel vezető réteg megsemmisítése, valamint a balti államok bekebelezése.
Magukra maradt lengyelek
1939. október 1-jére Lengyelország lerohanása be is fejeződött. Folyamatosan visszavonuló hadereje a semleges Romániába húzódott, és részenként a szövetséges alakulatokkal harcolt a háború során. A megszűnt Lengyel Köztársaság egy részén létrejött az úgynevezett Főkormányzóság (Generalgouvernement), amely az ország közvetlenül Németországhoz nem csatolt, de német fennhatóság alatt álló, középső részéből szerveződött, 96 ezer négyzetméternyi területtel és nagyjából 12 milliós lakossággal.
Hiába kapta azonban Berlin sorra a nyugati hadüzeneteket, a lengyel kormány pedig az ígéreteket, a szövetségesek részéről semmilyen érdemi megmozdulás nem történt, így a lengyelek teljesen magukra maradtak Hitler és Sztálin érdekszférájába szorulva. Tömegesen vándoroltak külföldre, szeptemberben a Teleki-kormány megnyitotta a lengyel–magyar határt, így több tízezer (egyes becslések szerint 100–140 ezer) menekült érkezett Magyarországra (az 1939 márciusában visszacsatolt Kárpátalján keresztül).
Az otthon maradt lengyelekre a legsötétebb évek következtek, 1945-re a lakosság 20%-a elpusztult.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.