György Norbert: Ő

Beszéltem vele, sikerült, csak mondom, ne aggódj, teljesen normálisnak tűnt, azt mondta, le van merülve kicsit, illetve ezt nem mondta, csak látszott rajta, hogy kicsit igen, de amúgy olyan volt, mint te vagy én, amikor kicsit le van merülve, és ez, hogyan is mondjam csak, látható nyomokat hagy az emberi ábrázaton, de attól még minden oké. Amit mondott, az nem volt különösebben releváns, belekapott ebbe-abba, de semmi lényeges, ilyen kérdésék merültek föl benne pl., hogy „mennyi az annyi?”, vagy hogy „hogy ityeg a fityeg?”.

Azt is mondta, hogy belenézett a tükörbe, és abban a tükörben ő a saját arcát látta és a szemeit, a „két szemét”, ahogy e szemekkel nézi magát a tükörben, és akkor hirtelen megértette, hogy minden ember, az Ipszilontól (Y) a végtelen emberig, mindenki másképp látja az Iksz(X) embert, azaz az Iksz(X) ember is teljesen másképp lát, és tekint magára, ergo másképp látja a Zé(Z) embert, meg az Ipszilon(Y)-végtelen embereket is. 

És hogy neki senki ne mondja meg, mondta, hogy mi az igazság, mert az igazság, a nagybetűs Igazság az mindig a nagybetűs Hazugság, és ha a nagybetűs Igazság mindig a nagybetűs Hazugság, akkor neki senki ne mondjon semmit, mert úgyis minden úgy van, ahogy van, és úgy lesz, ahogy lesz. És ha történetesen, rágyújtok egy cigarettára, mondta, akkor arra a cigarettára rá lesz gyújtva, és nem lesz olyan, hogy félig meggyújtom a cigarettát és félig nem, mert félig meggyújtott cigaretta nem létezik, Vagy meggyújtom a cigarettát, vagy nem gyújtom meg – ez a lényeg. És mindig a lényeg a fontos. 

Aztán elszavalta Petőfi Sándortól az Anyám tyúkja című verset:

Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

Itt szaladgál föl és alá
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobábol stb.

Ebből következik, hogy mindenki saját, ugyanakkor más és más lehetőségek révén bontja ki egyéniségét és később az abszolútumot. Mert az illúzió nem ellentéte a valóságnak, hanem szükségszerű velejárója a megnyilvánult háromdimenziós világnak, amelyben élsz.  (Disznótoros vacsorát rendelt, kolbászt, hurkát, abált szalónnát friss, ropogós lipóti kenyérrel, mustárral, erőspaprikával, savanyított káposztával, hozzá sört ivott és szilvapálinkát. Kicsit már jobban érezte magát.)

Azt is mondta még, hogy fontos vagy neki, hogy szereti, amikor ott szuszogsz mellette és hozzádbújhat, szereti a hangod, még akkor is, ha zsémbelsz, szereti azokat a szárnycsattogtatás-szerű könyökmozdulataidat is, amit te táncnak hívsz, A tarkódat, a nyugtalan szemeid – ezeket mind szereti. Viszont azt a hárpiát – a pusztításért, amit rajtad elvégzett, s bár elvi okokból ellenzi a halálbüntetést – szemrebbenés nélkül a villamosszékbe küldené.