A nagy testű négylábú ragadozók mirigyváladékukkal, vizeletükkel jelölik ki élet- és vadászterületüket, ily módon hozva fajtársaik tudomására, hogy ha idegenként bemerészkednek erre a területre, ne lepődjenek meg, ha nem szívesen látott vendég módjára fogadják őket. Az emberek ugyanilyen megfontolás alapján köztéri szobrokat, kopjafákat, emlékhelyeket hoznak létre.
A témára egy kedves ismeretlen ismerősöm hívta fel a figyelmem, és mivel véleményünk nagyjából megegyezik a témában, úgy gondoltam, írok róla. A köztéri szobrok megalkotása, elhelyezése nagyon kockázatos feladat. Mivel a szobrokat sokan látják, sokfajta vélemény alakulhat ki róluk. Éppen ezért az ilyen módon ábrázolni kívánt témát, személyt ajánlatos több szempont alapján is alaposan átgondolni, mert egy elhamarkodott, elkapkodott lépés még a legnagyobb jóindulat mellett is nem megbecsülést, hanem épp hogy ellenkező hatást válthat ki, és esetleg közröhej tárgyává teheti a jó szándékot. Egy közismert, az adott közösség számára meghatározó személy esetében nem árt azt is figyelembe venni, milyen anyagból legyen az a szobor. Ma egyre nő a fából készültek aránya, melyeket leggyakrabban amatőr népművészek alkotnak. Az ő esetükben ha megformálnak egy juhászt, egy kőművest vagy egy esztergályost, senki nem szólhat egy rossz szót sem, mert juhász, kőműves és esztergályos is nagyon sok volt a történelem során. Ám olyan személyeket, akikből csak egyetlen, talán okosabb volna valamilyen időállóbb anyagból megszobrani. Mondjuk, homok- vagy mészkőből, márványból, égetett agyagból, vasból, bronzból vagy rézből.
A szobor létrehozásán túl az elhelyezés is nagyon lényeges. Nem túl szerencsés valami hivalkodó, szemet szúró helyet választani, mert ott az alkotás elveszítheti emlékmű jellegét, és könnyen vandálok céltáblájává válhat. Legjobb a tájba simuló környezetben elhelyezni, ahol kellőképpen megőrizheti a szemlélő és az alkotás közötti intim hangulatot.
Izé a semmi közepén
Nemrég Magyarországon jártamban, néhány méterre a valamikori finánclaktanyától egy újonnan felállított, fából készült keresztre lettem figyelmes, teles-tele aggatva nemzetiszínű szalagokkal meg néhány kisebb méretű koszorúval. Kerestem rajta feliratot, de még egy nyö betűt sem találtam. A faluban megkérdeztem egy hölgyet, mi ez az izé? Azt válaszolta, hogy a hősök emlékműve. Hogy milyen hősöké, azt nem mondta, én meg nem kérdeztem. Szóval, ez az izé a lehető legrosszabb helyre került. A semmi közepére. A szél úgy lebegteti rajta a színes szalagokat, mint a tibeti szerencsehozó imazászlókat, nekem mégis gyerekkorom jutott eszembe a láttán. Akkoriban tele volt a határ ilyen izékkel, de nem úgy hívták őket, hogy a hősök emlékműve, hanem úgy, hogy madárijesztők. Az akkori gazdák hasonló szerkezetekkel próbálták távol tartani a károkozó madarakat.
Micsoda a Kubinyi téren
Losoncon a Vigadóval szemben álldogál egy micsoda. A szobornak titulált torzszülemény a Nógrád védelmezője címet bitorolja. Az embermagasságú műalkotás egy középkori harcost ábrázol karddal a kezében, ám inkább hasonlít hóhérra, aki épp lecsapni készül e cikk írójának a fejét. Harcosnak csak nagy jóindulattal lehetne nevezni, szerintem alkotóját az Óz, a nagy varázsló Bádogembere ihlette meg.
Losoncon volt valamikor egy monumentális Lenin is. Egész alakos bronzszobor, gyönyörű aprólékossággal kidolgozott alkotás, de szerencsétlent egy forgalmas főút mellé, a főposta és az akkori pártház, a Reichstag közötti piciny térre állították. Éveken keresztül nyelte a gépjárművek mérgező kipufogógázát. Nem is csoda, hogy elment. Ma egy óra áll a helyén. Az óra bizonyára azt szimbolizálja, mert minden szimbolizál valamit, hogy Egy óra múlva itt vagyok. Nekem csak azért nem tetszett a szobor, mert miközben Lenin bácsi bal kezében a bibliáját szorongatta, magasba emelt jobb karjának mutatóujjával Nyugat felé mutatott. Szinte azt mondta: – Oda menjetek! Oda menjetek!
És a nép, az ostoba nép, még most is Leninre hallgatott. Elment Nyugatra, én meg nem tudom eladni azt a sok rohadt zöldségemet, amit megtermesztek. Mindennek Lenin az oka.
Szent István guggolva
Ismeretlen ismerősöm említette, hogy 2017. augusztus 20-án az egyik Nógrád megyei településen a megye innenső oldalán hatalmas csinnadratta közepette egy egész alakos, fából faragott Szent István-szobrot avattak fel. Még mielőtt megcsipkedném a település vezetőségét, akik a szobor létrehozását kezdeményezték (mert meg fogom csipkedni, az biztos), szeretném kifejezni tiszteletemet, elismerésemet és akár követendő példaként is feltüntetni őket, amiért ki akarták fejezni a magyarság iránti elkötelezettségüket!
Mint már említettem, a jó szándék néha balul is elsülhet. Szerintem Szent István szobrát nem lenne szabad fából készíteni. A magyarság számára ő sokkal nagyobb jelentőséggel bír. Tisztelet és megbecsülés övezi legendáját. Remélem, soha nem fog eljönni az az idő, mikor hulladék műanyag flakonokból fogják megformálni. Az igazsághoz tartozik, hogy én személyesen nem vettem részt az avatóünnepségen, valódi mivoltában sem láttam a szobrot, ám az interneten megnéztem. Hát igen, igen. Vagy nem, nem? Mivel több hasonló alkotást is megtekintettem, azt mondhatom, ez olyan közepes. Láttam sokkal rondábbakat is. Az egyik helyen úgy néz ki szegény Szent István, mint egy kiöregedett hippi. Nógrád megye másik oldalán láttam már egy olyat is, az bronzból készült, hogy messziről úgy tűnik, mintha nagy királyunk ülne, vagy guggolva a dolgát végezné, csak közelebb érve derül ki, ez az ő mellszobra.
Ami a kiegészítőket illeti, a legtöbb Szent István-szobron a Szent Korona a ma ismert formájában van ábrázolva, még a budai vári lovas szobron is, holott a korona mai formájában csak III. Béla király idejében, 1172 és 1196 között lett kialakítva. Az lehet, hogy költségmegtakarítás vagy a nagyobb hatás elérése miatt, hiszen így két fontos jelkép is megjeleníthető. Most gonoszkodni fogok. Mondjuk, azzal is fokozni lehetne a Szent István-szobrok hatását, ha az országalma helyett a király egy focilabdát tartana. A labda utalás lehetne az Aranycsapat dicső múltjára. Gonoszkodásnak vége!
Kis Budapest ma
No de hogy ne tűnjön már úgy, mintha egy negatív kisugárzású ember lennék, aki csak kritizál, akinek soha semmi nem tetszik, elmondom, hogy Losoncon nekem is tetszenek a régi építésű köz- és lakóépületek homlokzatainak díszei. Stukkók, ablakpárkányok, dísztéglák, osztópárkányok és a rengeteg épületszobor. Ilyenek. Pazar! Vagy a valamikori Búza tér körül újonnan létrehozott emléktáblák. Rendkívül kifinomult ízléssel, rézkarcokon ábrázolva és bemutatva a város fejlődését elősegítő személyeket. Kár, hogy ezeken a tájékoztatókon magyar nyelven nem tüntetik fel a szöveget. Ehhez az kellene, hogy sokkal többen vállalják fel nemzeti hovatartozásukat! Sokkal többen tanítsák meg gyermekeiket, unokáikat, szomszédaikat, ismerőseiket és azoknak kutyáit arra a nyelvre, melyet azok az emberek beszéltek, akik létrehozták és megépítették ezt a csodálatosan szép, gyönyörű várost, melyet egy időben úgy neveztek, hogy kis Budapest.
Plavec Gyula
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.