FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Felszámolt temetők VI. / Atîre Saint-Maclou, Rouen

Rouenban vagyok, az Apollinaire-válogatást épp az előbb markoltam fel egy antikváriumban, és bár a verset korábban is olvastam, csak most, a kávé mellett üldögélve, eredetiben válik világossá. A holtak háza nem hullaház, a költő másra gondol, a temetőt körülvevő vitrinekre, átriumra, amely a holtak földjét keretezi, körülzárja (encadraire), akár egy kolostor, egy zárka: cloître = kolostor, cloîtrer = bezárni. 

„Ott állt a temető körül a holtak háza / Keretbe foglalta mint egy kolostor / Ablakai mint divatüzletek / Kirakatai de mögöttük / Nem állva mosolyogtak a próbababák / Csak fintorogtak az öröklétnek”. Igaz, Vas István fordítása jól sikerült, bár vannak furcsaságai: a ‘les arcades’-t pl. ‘ívfolyosó’-nak fordítja. A hely zártsága mégsem olyan szembetűnő – pedig éppen az elzárt helyből, a holtak földjéről a világi világba kitörő, az élőkébe keveredő holtak képzik a vers témáját. A szavakon túl a kulturális kontextus különbözősége is nehezíti a fordító dolgát. A kezdősorokból világos ugyan, hogy a költő egy középkori toposzt ír újra, a csontvázat próbababára (les mannequins) cseréli, amelyek fintorogva (grimaçaient) a koponya-faragványokra emlékeztetnek. 

Apollinaire versében az ún. charnier tere jelenik meg, a csontok tárháza, az osszuárium. Annak a középkornak a végén, amelyet annyira faszcinált a táncoló csontvázak, a zsenge szüzet táncba vivő mord kaszás képe, aki tekintet nélkül bármilyen földi dologra visz a sírba, bevett gyakorlattá vált az osszáriumok alkalmazása. Ahogy az idők folyamán a templomkerti kis temetők elkezdtek túltelítődni, a temetések helyét már csak exhumálással lehetett biztosítani. A végső nyugalom tehát átmenetivé vált, a halottak földjének lakói csak a bomlás idejére költöztek be. Sírjukat később felszámolták, maradványaikat pedig az osszuáriumokba gyűjtötték. A temetőt bekerítő árkádok felett tehát a kirakataikban (ses vitrines) gyülekeztek az emberi csontok, üres tekintettel, foghíjasan vigyorogva. 

A vers további részében a költő a temető-élményét müncheni tartózkodásához köti. Vadul gúglizok a kávé mellett, vajon találok-e Münchenben efféle körülzárt temetőt. Charnier sehol, Apollinaire valahogy nagyon francia. Az első danse macabre ábrázolás éppen az Ártatlanok temetőjének árkádjai alatt volt, a temető Villon hagyományozásaiban, vagy Jean Meschinot-nál is megjelenik. Az Ártatlanok temetőjét azonban már rég felszámolták, Apollinaire annyit láthatott belőle kábé, mint én a múltkor, hiszen ekkoriban már piactérként csak a szökőkút emlékeztetett a hely múltjára. 

Apollinaire szeme előtt mintha nem is a müncheni régi temető, de a roueni Atîre Saint-Maclou lebeghetett. Nem tudom, járt-e itt Apollinaire, én azonban éppen oda tartok most. A késői (flamboyant) gótika egyik legszebb alkotása, a Saint Maclou-katedrális mögé, a középkori gerendás normand házak között szűk sikátor visz egy belső udvaron át az oszlopcsarnokba, az árkádok alá, az ívfolyosóra. Az árkádok alól az udvarra megyek. A vén gerendákra faragott koponyák grimaszait a fát őrlő idő torzítja. 
Az Atîre Saint Maclou az egyetlen az említett késő középkori temetők közül, amelyben a charnier-ek fennmaradtak. Pedig nem ősi temetőről van szó, csak a nagy pestisjárvány (1348) után kezdtek ide temetkezni, amikor a Saint Maclou negyed lakosságának háromnegyedét táncba vitte a kaszás. A járvány forgatókönyve máshonnan is ismerős: hirtelen többen lettek a holtak, mint az élők, temetőnk tömegsírként kezdte karrierjét. A járvány azonban két évszázaddal később megismétlődött. A holtak földjét felszabadítandó, 1526–33 között építették meg a charnier-t, hogy az exhumált csontokat elhelyezzék, hiszen azokra az elhunytaknak szüksége lesz a feltámadáskor.

Az temető utóélete igazán bizarr, a 17. század folyamán szegények iskolája működött az épületben, ám a grimaszoló koponyák 1779-ig a vitrinekben maradtak, amikor e régi temetkezési módot megszüntették. A temető földjét tavalyelőtt kezdték feltárni: a csontokat mintha felpolcolták volna, a holtakat egymásra helyezték. Ott pihennek mint a heringek, vagy mint egymásra polcolt régi könyvek a talpunk, a vágott kő, a föld alatt. Körben az oszlopfőkön megevődött danse macabre alakok, a Szibillák csorba tekintete, a gerendákról pedig koponyák vigyorognak és a halál munkaeszközei: kaszák, csontok, lapátok, harangok, koporsók, kondér, egy medence-, egy álkapocscsont. 

Restaurálják a charnier-eket. Hogy mi módon őrzik meg a vén fába ivódott koponyák grimaszát, érthetetlen. A holtak ősi háza megújul. Sávos szalaggal körbekerített restaurátor serénykedik. A keleti szárny alatt egy alumíniumlétra szétnyitva. Az utolsó utáni órát jelző zsinóros harangocska fölé daru magasodik: a felállványozott nyugati szárnyon az ezüst alumíniumillesztékek alól sandítanak a megfeketedett faragványok üres grimaszai. A felszámolt vén temető megújul. „Az emlékkel összetéveszti magát / Az élethez erősödik / És nincs szüksége senkire.”