A Vasárnapban egész nyáron a gyerekekkel foglalkoztunk, hiszen a szülőknek is leginkább a vakáció alatt van idejük rá. Számos kérdést körüljártunk, próbáltunk válaszokat keresni arra, mitől mások és miért mégis ugyanolyanok a mai gyerekek, mint a szüleik voltak annak idején. A sorozat befejezéseként a szülőknek szeretnénk tükröt mutatni. – Ezzel a felvezetővel kezdi Vrabec Mária az e heti Témát, és 12 szülőfajtát sorakoztat fel, nem létezik, hogy valaki valamelyikben vagy akár valamelyikek kombinációjában ne ismerje fel magát. Én is felismertem, méghozzá annak ellenére, hogy a legideálisabb szülőnek tartom magam, mégsem a legideálisabb szülőt mutató fejezetben. Hát, ez van. Az ember ha tükörbe néz, nehéz mást látnia, mint amit a tükör mutat. Legfeljebb szépítgetheti a képet, jól van, no, tükör által homályosan.
Ha nem tudtam volna is, most, e téma olvastán biztosan rádöbbenek, hogy szülőnek lenni nem egyszerű feladat. Ha kiteszi a lelkét a gyerekért, az sem jó, ha nem teszi ki, az sem jó, ha nagyon odafigyel rá, sem jó, ha hagyja nőni, mint a dudvát, az sem. Végül is mindenki gyereke sérül valamelyest a szülői aktivitás által, mégis a legjobb talán, ha megpróbálunk törekedni a középutas megoldásra, vagyis ha igyekszünk elhatárolni magunkat a szélsőségektől. Neveljük is, meg nem is, jelen is vagyunk az életében, meg nem is, érett bölcseket meghazudtoló fiatal szülőkként ráérzünk arra, mikor melyiknek van épp itt az ideje. Ugyanakkor ha szeretjük őt, és őt szeretjük, nem magunkat, akkor azért olyan nagyon nem tudjuk elrontani a növekedését.
Azt viszont, ami mostanság történik, és nem csak a nagyvilágban, hanem a közvetlen környezetünkben is, nem tudom egyelőre egyik szülőfajta számlájára sem írni. Talán az agresszor nevelhet egyedül olyan embert, aki lelövöldözi az iskolatársait (Ez Amerika), mert drón szülőnek, aki robotrendszerrel irányít, még nem lehetnek akkora gyerekei, hogy lőjenek is. Vagy hogy teszem azt, amit Dunaszerdahelyen csinál most valaki, fákat fúrjon meg és öljön ki méreggel. Elgondolkodtam a hírt olvasva, vajon az eddig ismeretlen elkövető(k)nek milyen szülei(k) lehetnek? Miben nőtt az ilyen? Az iskolában sem hallotta, hogy utolsó mentsvárunk a túléléshez éppen a fa? Hogy fogy körülöttünk a levegő, hogy szinte már nincs is mérgezetlen betevőnk? Erre ő pont a fákat és pont méreggel? És még csak nem is a piszok szomszédét, azt az egyet, amelyik leszedi a ház tetejét, és az nem hajlandó megnyesni, nem ám, nem holmi fülemileper eredménye ez, hanem a Vásártéren sorban. Melyik csoportba sorolható vajon az a szülő, aki nevelésének ez lett az eredménye?
Vagy az állatkínzók! Rettenetes, ami egy hét leforgása alatt innen is, onnan is a rendőrségi hírekbe került. Először egy szlovák férfi húzta autója után kötve a kutyáját, véres cafattá nyomorítva, aztán meg sírva-ríva indokolta, hogy véletlen volt, a pára már előtte kilehelte a lelkét. A nyomozó hatóságok még a végére sem értek a bizonyításnak, hogy mi volt előbb, a tetem vagy a húzása, egy magyar asszonyt ugyanezért jelentett fel egy szemfüles sofőr. Ő viszont nem rítt: megérdemelte az a dög a büntetést, miért kóborolt el. A magyar kutya sem élte túl azt, hogy milyen szülei voltak annak az asszonynak, és abba meg már bele sem merek gondolni, hogy ha neki vannak gyerekei, ők vajon milyenek.
Tudom, mindig is voltak kegyetlen emberek, mindig is voltak, akik szerettek bántani, csak híradók nem voltak, aztán meg nem ennyi. Tudom viszont azt is, hogy nem kötelező kutyát tartani, aki nem szereti, ne menjen utána, ha elkóborolt. És tudni nem tudom, csak sejtem, hogy aki élvezettel bánt bármilyen élő lényt, az az ember bántásától, megkínzásától sem riad vissza. Ha időben meg nem állítjuk, előbb-utóbb. Ha nálunk is az egyéni szabadságjogokhoz tartozna a fegyvervásárlás, az ilyen állatkínzók már lövöldöznének az iskolában is.
Nem tudom, hogy akit vertek mint apró gyermeket, az mind bántóvá válik-e egyszer, hogy József Attila kötött-e fel macskát a fára, mindenesetre a világ rendjéről már ő is azt írta, nem így képzelte el. „Pedig hát engemet / sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, / mint apró gyermeket, / ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. / Én tudtam – messze anyám, rokonom van, / ezek idegenek.”
Ezek az idegenek?
Mivel VASÁRNAPonként tilos volt lövöldözni, egy darabig a bátyám futball-labdáját rugdostuk a mezőn.
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.