„Idegeneknek belépni tilos!” – olvasható a matricán egynéhány kamaszszoba ajtaján. Nem szívesen látott vendégként máris hátrányos helyzetben vagyunk, de azért csak próbálkozzunk tovább szelíden, megannyi tapasztalattal felvértezve sikerülhet szót értenünk, ha elég nyitottak és tisztelettudóak vagyunk egymással szemben. Előfordulhat, hogy időnként majd úgy érezzük, más-más hajóban evezünk, hiszen az egyik egy útját kereső kamasz, a másik meg az a felnőtt, aki a lehető legjobbat szeretné a gyermekének.
Nem szerettek tőlünk hazamenni a vendég gyerekek. Talán azért, mert a gyerekeim kiváló vendéglátók voltak. Felajánlották a puha ágyat, bármikor elő tudtak kotorni néhány kölcsönpólót, és izgalmas programot kínáltak. Végül vettünk egy széthúzható vendégágyat, hogy ha kell, máris megágyazhassunk. Amikor a vendég gyereket a fiamból, lányomból lett vendéglátó lekísérte a konyhába, rendszerint bevontam a kiskamaszokat az aznapi menü készítésébe. Tetszett nekik, amikor palacsintát vagy lángost sütöttünk, akadt olyan is, aki életében először nálunk evett lencse-szerencse-levest. Kiderült, hogy a spenót nem is olyan rossz, ha nevetős szájat, vidám szemeket kanyarintunk neki főtt tojásból, és frufrut hasábburgonyából. Azt hittem, a kamasz gyerek erre már csak legyint, de legnagyobb meglepetésemre elégedetten majszolta a spenótmanót. Eltanulták a recepteket, mondván, majd otthon meglepik ilyen finomságokkal a családot. Aztán elérkezett a búcsú napja, amikor ott ültek sok éjszakai beszélgetés, nevetgélés, hajnalig tartó nassolás és filmnézés után fáradtan a lépcsőfeljáróban, és azt mondták, mi lenne, ha még maradnának néhány napig. Egyeztetünk a szülőkkel, és így váltam pótmamává az újra és újra haladékot kérő kis barátok számára. Idővel megértettem, miért jobb több napra, szünidőben akár egy-két hétre is beköltözni egy családhoz. A kiskamasz megérezte, hogy az első néhány ünnepélyes nap után, amikor még vendégnek járó tisztelet övezi, a család szerves részévé válik. Ilyenkor már ruhákat teregetett a vendég gyerek is, elszaladt a boltba néhány apróságért. Nem mintha dolgoztatni akartam volna, csak úgy éreztem, jólesik neki, hogy segíthet. Akadt, aki elárulta, hogy náluk otthon nem nagyon engedik a sütőhöz, vagy ha valamit eltakarít, azonnal szóvá teszik, ha nem jól tette, amit tett. Megkérdezte, ugye, nem azért dicsértük meg, mert ő vendég gyerek?!
Amikor végül mégiscsak hazaindult egyik-másik csemete, nekem szorult össze a szívem, hogy vége a pótmamaságnak, pedig még annyi mindent beszélhettünk volna meg!
A szerző az Új Szó munkatársa
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.