Mesélni márpedig kell

cs

Mondjuk, ezt mindig is tudtam, de legalábbis sejtettem, a múlt heti Vekerdy-interjúnk viszont abban is megerősített, hogy még csak nem is könyvből, olvasva, hanem szabadon, saját történeteket kitalálva, sőt a gyerekre formálva. És akkor kigyúlt a fejemben a kis jelzőlámpa, mely olyankor szokott, amikor rádöbbenek valamire. Ó, hát ezért lettem ilyen értelmes! Én ugyanis ilyen életből vett meséken nőttem fel, talán valamikor, valahol már írtam is róla, az én anyukám nekem sokat mesélt. Nemcsak este, lefekvés előtt, hanem napközben is, mondjuk, míg főzött, én meg ültem a kisszékemben, és hallgattam őt. Tátott szájjal, feszült izgalommal ugyanazt a mesét, sőt, ha nem azt mesélte, külön kértem a folyott a tejeset. És minden alkalommal az elejétől izgultam, mi lesz a vége, holott tudtam kívülről, akár én is mesélhettem volna neki, mégis, mintha azt vártam volna, talán most jó lesz, talán már megtanulta az a kisleány, hogyan kell átmenni az úton.

Volt egy anyuka, akinek volt egy három-, négy-, ötéves (attól függően, milyen koromban mesélte) kislánya. Egy reggel az anyuka azt mondta a kislányának:

– Itt van, Györgyike (mert így hívták azt a kislányt is), két korona, menj el, légy szíves a tejcsarnokba, és hozzál a Gizi nénitől egy üveg tejet. Tessék, itt a táska is. Aztán jól vigyázz, csak a járdán haladj, és amikor mész át az úton, ne légy figyelmetlen, nézz körül alaposan, csak akkor szaladj át, ha a távolban sem látsz érkező autót.

– Igen, anyuka, okos leszek – mondta Györgyike, és nagy vidáman elindult a tejcsarnok felé. Pontosan betartotta, amit az anyukája mondott, mert nagyon okos, szófogadó kislány volt. Ment a járdán, szépen a Czabán-dombról le, elhaladt a templom mellett, odaért a játszótérhez, de nem ment ám be, mert tudta, az anyukája várja őt a tejjel. Mikor a községházához ért, át kellett mennie az autóúton, mert szemben állt a tejcsarnok. Ahogyan anyukája tanította, alaposan körülnézett, először az egyik oldalra, majd a másik oldalra, aztán újra az egyikre, a másikra, és mivel semmi nem jött, gyorsan átfutott az úton. Gizi néni az üzletben beletette táskájába az üveget, a kislány kifizette a két koronát, és nagy boldogan, hogy mindjárt átadhatja anyukájának a kért tejet, szökdécselve indult hazafelé. Igen ám, de visszafelé is ott volt az az országút, ő meg már elfelejtette, hogy hogyan kell körülnézni, és csak szaladt. Éppen jött egy autó, fékcsikorgás hallatszott… (Itt hatásszünet következett, nem lett kimondva, mi történt, csak a folytatás sejtette.) Folyott a tej az úton, és az anyuka hiába várta a kislányát, soha nem ért haza.

Érdemes megfigyelni a mese struktúráját is, onnantól, hogy Györgyike kilép az utcaajtón, a későbbiekben már nincsen megnevesítve. És pontosan emlékszem arra, hogy nem is vettem magamra, holott az anyukában az én pepita ruhás szép anyukámat láttam, az utat is végigkövettem egészen a tejcsarnokig, de az úton egy idegen kislány feküdt, s a legnagyobb borzalom az a hosszan elnyújtott foooolyooottt a tej az úton volt, láttam magam előtt a nagy fehér Dunát, és nem is a kislányt sajnáltam ám, mivel őt valahogy nem személyesítettem meg, hanem az anyukát. Ennek minimum ötven éve, és még ma is úgy megyek át az úton, ahogy édesanyám tanított. Sőt, tovább meséltem a gyerekeimnek, és mint kiderült, ők is így mennek át. Sőt-sőt, nem is olyan régen derült ki számomra, hogy ez a mese már énelőttem is létezett, csak akkor egy kisfiút, a Józsikát küldte az anyukája tejért.

És akkor azokról a mesékről, amiket a nagymamám mondott, mind-mind kapcsolódva egy-egy kislányhoz is, például a háborúról, a zsidóüldözésről, a kitelepítésről, arról, hogy hogyan lettek szlovákokká a magyarok, hogy hogyan ültek bele más vagyonába, házába a hitvány emberek, hogyan, milyen áron maradt meg a becsület, azokról már nincs is hely mesélnem, visszatekintve rájuk azonban azt kell mondanom, a politikáról beszélgettek velem. Tulajdonképpen az ösztönösen jól nevelő felmenőim meséinek köszönhetem, hogy lettem, amilyen lettem, hogy körülnézek az úton, és nem hiszek el mindent csak azért, mert az épp hivatalban levő miniszterek mondják a tévében. Már nem veszek be minden mesét.

Ó, hát!

 

VASÁRNAP reggel indul velünk a teherautó Bremerhavenbe, abba az északnémet kikötőbe, ahonnan általában Amerikába indulnak a menekülteket szállító hajók.

Livia Bitton-Jackson: A remény hídjai. Élet és szerelem Auschwitz után

A teljes cikk a Vasárnap 32. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?