Elsősorban a cselekménye ragadja magával az olvasót, és ebbe burkolva kapja meg a plusztartalmat, így a címben foglalt kérdést is, és együtt elemezhet a narrátorral egy számára csak elképzelt kálváriafestményt
A Virágos katona olvasható akár kalandregényként is, ez a kaland azonban nem feltétlenül a történetszálak indázásából bontakozik ki, hanem egyfajta kutatás a belső boldogság után. És szociológiai lenyomat is, hiszen Gion Nándor a cselekmények mögött és által a nemzetiségi viszonyokat is illusztrálja, ami egyébként az eredeti megjelenés idején, a múlt század hetvenes éveiben nem is volt éppen félvállról vehető. „A magyarok néha megőrülnek, szokta mondogatni, a szerbek akármilyen durvák és nagyszájúak, az ember tudja, hányadán áll velük, a magyarok azonban néha teljesen megőrülnek.”
Magyarok, szerbek és svábok együttélésének helye a regényben megjelenő kis bácskai település, Szenttamás. Faluról lévén szó akár unalmas is lehetne az ott élők mindennapjainak leírása, de azért nem lesz az, mert ők maguk nem unalmasak. Stefan Krebsz, a sváb molnár, a rablóbetyár Török Ádám, a cigányok közt élő, kártyából jósló, mégsem cigány Szentigaz, vagy az ujjaival bábozó Gilike önmagukban izgalmas karakterek, így végül nem csoda, hogy a róluk szóló történet is az lesz. Nem társadalmi típusok szimbólumai ők, hanem sajátos mentalitású, a szokásostól eltérő, néha azzal szöges ellentétben álló emberek.
Egy trilógia akár önállóan is olvasható, kezdődarabja a Virágos katona, aki tehát ráharap az ízére, folytathatja a Rózsaméz és az Ez a nap a miénk című darabokkal. Mind más időközegbe épül be, a Virágos katona az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnésének mozzanatakor zárul, benne tehát egy monarchiabeli falu kap helyet. Abban pedig az ottani élet különböző fontos helyszínei, a csatorna, a határ, a gyülekezőhelyként a Szenci-kocsma, a malmok és épülő házak, a helyi egyediséget nevével is sugárzó Tuk és Szív, mégis a kálvária kerül a középpontba. Együtt látogatjuk meg a narrátorral, Rojtos Gallai Istvánnal, aki reggelente felmászik a kápolna tetejére, majd később a Virágos Katonát ábrázoló kép elé járul.
A kálvária egyik stációjának képén látható. „A Virágos Katona szöges korbáccsal veri a Megváltót a kőoszlopokba épített képeken. Homokszürke ruha van rajta, és a mellén egy hatalmas, sárga szirmú virág. A rikító sárga virág egyáltalán nem illik a képekre, és vele együtt a katona sem, hiszen senki másnak nincs a ruhájára virág tűzve, sőt még a háttérben sem látszik egyetlen virág sem. Arról a sok tülekedő emberről látszik, hogy onnan nőttek ki, abból a kopár, homokos talajból, és valahogy mindannyian összetartoznak, a Virágos Katona azonban úgy járkál ott közöttük, mint aki véletlenül került oda, és ezért megbélyegezték egy nagy sárga virággal.” Együtt vesszük észre a narrátorral a Virágos Katonának ezt a bizonyos kívülállóságát, közösen rádöbbenünk, hogy ő nem szenved, és együtt szúrjuk ki, hogy a „majdnem zord” arcán mintha mosoly bujkálna. A nagy történelmi eseményben álldogáló és cselekvő alak ő, aki korbácsot tart ugyan a kezében, de a gyűlölet hiányzik belőle – csak teszi, amit rászabtak? A boldogságának, derűjének titka is közös megfejtés tárgya, illetve ismétlődően a miénk, minden újraolvasáskor.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.