Az EL soha nem érhet véget

Vagyis dehogy, mintha ezt választani lehetne, gondos mérlegelés után, akár a jelzáloghitelt: lesz sok mérgelődés, könny és frusztráció, de aztán lesz egy szezon, egy vagy kettő, amikor mi nyerjük meg az utolsó percekben a meccseket, amikor a mi kapusunk védi ki az éllovas ellen a tizenegyest, amikor idegen városok (és nem Aranyosmarót meg Nagymihály, hanem Krakkó meg Athén!) főterein sétálgatunk büszkén mezben, hé, emberek, én meccsre jöttem; ha nem mulasztod el a törlesztőrészlet fizetését, akkor tiéd lesz a kívánt lakás/bajnoki ezüst/kuparészvétel, ez puszta matematika – hát nem, a szurkolás nem ilyen.

A szurkolás csak úgy megtörténik az emberrel, és amikor benne van, már nem szabadul.

Mégis ilyen meccseket képzelünk el magunknak, így utólag a második percben bekapott góllal együtt, a hidegzuhannyal, ahogy önkéntelenül is beleborzongunk a hazai tábor brutális erejű énekébe, gyerekek, csak ne tojjatok be, erre az ellenfél első lövése rögtön gól, és az addigi vibrálást felváltja valami szörnyű nyugalom a gyomorban.

De titkon ilyen meccseket képzelünk el magunknak, nem sima 3:0-kat, hanem infarktusos 2:2-ket, amikor rögtön az elején elúszni látszik a remény, de aztán lassan visszakúszik.

Mert az edző, akit érkezése után talán hibbantnak hittünk, egy percig sem csügged, mert Fortuna, a bekötött szemű, akit bűvöltünk délután a Wawelben azon a freskón, most megdelejezi a kapufákat és a hazai csatárok lábát-fejét, és mert a csapat a krízis után megint magára talál (hányadszor már az elmúlt 12 hónapban?), és elkezdi játszani, amit tud, ami megy neki, és a pergő nyelvű lengyel rádiókommentátor egyre gyakrabban emlegeti a lengyel bajnok előző napi meccsét, az is vezetett egy góllal, mégis kiesett.

Így utólag minden részlet gyönyörűen összeáll. Az a játékos egyenlít, aki az első félidőben rettentő bizonytalannak tűnt, a gólja után viszont valósággal szárnyal a pályán, az a játékos lövi a vezető gólt, aki nem sokkal korábban olyan helyzetet hagyott ki, hogy Hodosban lenyúzták volna róla meccs után a mezt, és egyre halkul a hazai tábor, és egyre tisztábban szól a stadion felett a vendégszektor éneke, mert jön ugyan a hazai egyenlítés, de nincs már idő csodálatos fordításra.

Az éjjel soha nem érhet véget. És egyelőre az EL sem.