FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Felszámolt temetők I. / Récsei vám

A Récsei vám – amit csak Racskónak hívunk – forgalmas kereszteződése mögött a vasút és az egykori szőlőhegyek felé elnyúló park valamikor a hatvanas évek elején lett park. Ezt már csak sokkal később, amikor újra idegenné váltam városomban, mesélte egy idős néni, aki még a régi pozsonyi villamosok típusára is emlékezett. Persze, alighanem már különben is lefaragtak városrendezés jogcímén az egykori Blumentál (Virágvölgy) előváros(ka) templomához tartozó, 18. század végén alapított szlovák evangélikus és katolikus temetőből. Az András- és a Kecske-kapui temető mellett talán egy meghitt sírkerttel gazdagabbak lehettünk volna, ha nem számolják fel, s nem maszkírozzák parknak a holtak városát. Így is maradt azonban egy álom, álom az államról, a közösről, amelynek végén majd mindenkit egy nagy közös, népi (tömeg)temetőbe temetnek Főrév vagy a Csalogány-völgy nagy temetőjébe.

Ide majd kijövök olvasgatni, ha olyanom lesz, gondoltam beköltözéskor a parkra bámulva, ahol kis- és nagymamák toltak kocsit, vagy vezettek gyereket a park játszóterére. Sosem jöttem ki ide. A parkban a szocreál, mint valami ancien régime szelleme kísért: a rózsabokrok máig a hetvenes évek bágyadt boldogságát árasztják, elvadult ágaikkal tisztelegnek a tervgazdaság sikereinek, amelynek burjánzó indáit már rég lenyeste a vadkapitalizmus. A park muzeális hangulatát a rondábbnál rondább köztéri szobrok emelik, amelyek avíttabbnak tűnnek azoknál a régi sírköveknél, amelyeknek sorsát nem sikerült kinyomoznom. Maradt volna minden új a régiben. Mi lehetne örökebb és archaikusabb, mint a síron sarjadó vadrózsabokor?

Persze, azt a szobrot, amelynek ma már igazán urbántörténeti értéke lehetne, pont felszámolták – sorsa ismeretlen. Itt állt az Urugvajec szobra, meséli a néni, s mutat a kereszteződésen át a park felé. Urugvajec? De hát Urugvaj nem is volt szocialista állam! Nem bizony! Hatalmas bronzszobor volt, laza magabiztossággal nézett a rózsás jövő felé, kezét mélyen vastag kabátjának zsebébe mélyesztette. Eredetileg nem is Urugvajec volt, úgy hívták ‘U rúk vajec’. Hogy hova lett a szobor? „Az idők változnak. De egyvalami nem hagy nyugodni: talán az Urugvajec bronzából öntötte volna a mester a várban álló Svätopluk szobrát? És még hogy nincs reinkarnáció!” – írja egy 2014-es keltezésű blogbejegyzés.

Aztán elköltöztem a városomból, ahol mindig is idegen voltam, idegen városokba. A felszámolt temetők azonban kísérteni kezdtek. A gondolat, hogy a járda alatt, amelyet rapidmód rovunk, a buszmegálló alatt, amelyben a késés miatt tipickelünk vagy a ház alatt, amelyben alvászavarban álmodunk, ott rejtőzik a megtagadott elhunytak birodalma, ott van időbe fagyba a másik város, a subterráneus Holtak városa. Amelyből azután Ezékiel jelenéséhez hasonlóan csont a csonthoz kapaszkodva kelnek ki az új életre született holtak az Ítélet napján, ahogy azt a Notre-Dame portáljának feltámadásjelenete ábrázolja – amely kitudja, mennyire eredeti, a 19. századi restaurálás eredménye.

Mert ott rejtőznek a középkori Párizs lakóinak csontjai a René Coty sugárút alatt a katakombák bugyrainak raktárszerűen egymásra halmozott osszáriumában az egyént puszta alkatrésszé szedve s redukálva. Ahogy ott hallgatnak a Prága városából kiutasított zsidók utódai a Palmovka kereszteződése mellett az élőkkel együtt, máig arra várva, hogy megépítsék végre (civilek: ne!) a Libeňský tunelt felettük. Alattuk. Ahogy a Marsal Tito és az Alipasa sugárút forgalmas kereszteződése alatt pihennek a régi sehidek és gázik sírjai, akik elhozták az iszlám fényét Szarajevó völgyébe. Kinek jutna eszébe, miközben a Gesztenyés-kert egyik padján csókolódzik a szerelmével, hogy lábuk alatt a földet bomlás itatja át? Az ember az olcsókönyves bolt előtti standjainál válogatva a place Joachim du Bellay téren a lábunk a kockakő alatt az Ártatlanok temetőjének földjét tapodja, s miközben érthetőbbnél érthetőbb könyveket keres, mintha csak a Lehel piacon válogatná a pirosabbnál pirosabb paradicsomokat, az egykori Váci úti temető fölött. A bölcs rabbi sírkövét társaiéval együtt minden nap beárnyékolja a žižkovi tévétorony, amely a temető földjéből ágál az újságot szállítva a készülékekbe. Vagy hogy miért pont egy Drina menti hegyi faluban kell a busznak vesztegelnie a halálos baleset felmérése és nyomainak eltüntetése közben, pont ott, ahol az ember míg várakozik a belgrádi járatra, amely talán hamarabb megérkezik, mint amíg a vért feltakarítják, pont azon a helyen, amelyről kiderül, hogy egy bokorral benőtt középkori nekropolisz, s hogy a szikla, amelyen ül, sírkő: stećak, azaz középkori bosnyák ‘bogumil’ síremlék. A hegyen túl feltáratlan tömegsírok vannak a kilencvenes évekből. Halottak, mindenütt halottak a láb alatt.
Ez persze csak később rendeződött ilyen csinos sorozattá, amikor visszatértem régi városomba. A Racsko parkjában üldögélve egy kora őszi napon, amikor még bele tudtam látni az egykori szőlősdombba, ahová annak idején a maradiak is jártak fusizni, a Trebević szilaj lejtőit. A Récsei vámtól indultam, és ide értem vissza. Néhány felszámolt lakhely után immár tudtam, felszámolt temetőben ülök, s hogy a bódító rózsaszag abból a földből szublimál, amelyben egykor élt emberek bomlottak el. Egy barátomra vártam, azóta már meghalt, felszámolták őt is.