Gyilkos agysejtek

Mikor belépek, az édesanya arra kér, vessünk egy pillantást Amáliára, a lányukra. A hálószobában halkan szól a televízió. A lány szeme a képernyőn pihen, de észrevehető, hogy semmit nem észlel abból, amit lát. Csak fekszik mozdulatlanul, mint egy újszülött, aki várja, hogy majd etetik, mosdatják, fordítják, simogatják. Itt van köztük, mégis oly távol tőlük. A szülőktől, a családtól, a világtól.

Amália, az örök vidámság

Mindig vidám természetét mindenki szerette. Sokat nevetett, a nehéz helyzetekben is megőrizte humorérzékét. Rajongott az utazásért; el határozta, hogy vasutas lesz, és legidősebb testvérével, Igorral, aki szintén vasutasiskolát végzett, egy munkahelyen dolgoznak majd. Jegykezelő szeretett volna lenni, szívesen nézte a vonat ablakából a tovasuhanó világot. El is kezdte a középiskolát. Szerette a zenét is, különösen a Tublatanka szlovák együttest. Már beteg volt, mikor a kilencvenes években nővére és annak férje meglepetésként elvitték a nagykaposi Tublatanka-koncertre.

Azt hitték, szétszórt

Ahogy teltek az évek, egyre több lett vele a probléma. Folyton elhagyta a dolgait, bárhol volt is. Gyakran megtörtént, hogy iskola után nem ment haza. A szülők egyszerre voltak dühösek és aggódók. Mi történik a lányukkal? Többször a rendőrséget is be kellett vonni a keresésébe. Mindig távolabbi városok vasútállomásain találtak rá. Volt, hogy a táskáját hagyta el, megtörtént, hogy kabát nélkül kóborolt egy állomáson. Ha kérdőre vonták, nem értette, miért olyan dühösek rá. A szülők fegyelmezték, próbáltak beszélni vele, de mint egy lázadó vagy laza kamasz, egyáltalán nem ismerte fel, hogy amit csinál, az helytelen. Pszichológushoz is elvitték, az viselkedési zavart állapított meg. Kórházi kezelést javasolt, és ebbe meglepőmód Amália maga is beleegyezett.

Kórház és felismerés  

A tőketerebesi kórház pszichiátriai osztályára került. Egyik nap üzentek a szülőknek, menjenek azonnal, mert valami nagyon nincs rendben. Mint kiderült, az egyik gyógyszer epilepsziás rohamot váltott ki a lánynál. Saját felelősségükre hazavitték. Vonattal utaztak. Leszálláshoz készülődtek, és szóltak Amáliának, hogy megérkeztek. Ő, mint aki parancsot hajt végre, készülődés nélkül felállt, hogy leszálljon, hátrahagyva személyes dolgait. A szülők ekkor döbbentek rá, hogy itt nagyobb a baj, mint egyszerű viselkedési zavar. Mikor figyelmeztették, hogy a dolgait ne hagyja ott, úgy nézett körül, mintha nem is az övéi volnának.

Újra kórházba került, elvégeztek rajta egy agyi CT-vizsgálatot. Ez már Kassán történt. A vizsgálat után egy neurológus felismerte a bajt, de hogy biztosat tudjanak mondani, még egy MRI-vizsgálatot is elrendeltek. A kilencvenes években csak Pozsonyban végezhető vizsgálatra kerek négy hónapot vártak. Amália akkor tizenhat éves volt. Az eredmény nemcsak a szülőket döbbentette meg, hanem az orvost is. Beszélgetésüket úgy eleveníti fel az édesanya, mintha csak tegnap történt volna. „A doktornő őszintén elmondta, hogy talán könnyebb helyzetben volna, ha azt mondhatná, daganat a kiváltó ok: akkor ugyanis tudná, hogy műtéttel segíthet. Megkérdeztem, tud-e majd tovább tanulni. Őszinte leszek, dühös voltam, és értetlenül néztem rá, mikor visszakérdezett, annyira fontos-e nekünk, hogy iskolába járjon. »Hát hogyne volna fontos – válaszoltam –, hisz fiatal, mi lesz vele iskola nélkül?« Akkor még fel sem fogtam, mit akart mondani a válaszával, azzal, hogy higgyük el, a lányunknak arra nem lesz szüksége.” A diagnózis agysorvadás, az agysejtek elhalása. Hogy mi lehetett a kiváltó ok, akkor még csak feltételezni tudták. Gyanakodtak a csernobili katasztrófára vagy az imádott fiútestvér hirtelen halála okozta sokk hatására.

Utolsó próba

A szülők kérésére Amália szeptemberben mégis elkezdte a középiskola harmadik osztályát. Sajnos állapota rohamosan romlott. Az osztályfőnöke azt mondta, bármikor kivehetik az iskolából, hisz betegségének tünetei egyre gyakrabban jelentkeztek. Egy hónap múlva végleg abbahagyta a tanulást. Amália hol lassú volt, hol túl gyorsan járt. Volt, amikor szinte hadarva mondta el, amit akart, máskor alig érthetően, és előfordult, hogy teljesen lelassult a beszéde. Egy idő múlva egyre gyengébb lett, sokszor csak ült, később már a fotelban, a kerekesszékben nem is tudta megtartani magát. Aztán beszélni sem tudott, és így, fokozatosan épült le testileg-szellemileg, néhány hónap leforgása alatt. A most negyvenhárom éves nő csak fekszik, nem beszél, nyelési problémái vannak. Etetni csak édesanyja tudja évek alatt kitapasztalt „technikával”. Huszonhét éve már, hogy teljes odaadással törődnek lányukkal a szülők. Ők sem egészségesek már, mégsem panaszkodnak. Bár érzik, hogy egyre nehezebbek a napok.

Még egy tragédia

„És mi történt Igorral, a legidősebb testvérrel?” – kérdezem Anna asszonyt. Abban a pillanatban előtörnek a könnyek, indulatok, a hosszú évek alatt felgyülemlett fájdalom. Bár próbálja tartani magát, egy idő múlva sírva mesél tovább. „Igor a nyolcvanas évek végén vonult be katonai szolgálatra a pozsonyszőlősi katonai alakulathoz. Amáliához hasonlóan ő is mindig vidám volt. Néhányszor szabadságra is haza tudott jönni.” Egy hosszú és fárasztó nap volt mögöttük, mikor munka után valaki becsengetett hozzájuk. Az édesanya nyitott ajtót, és meglepetten látta, hogy az akkori polgármesterük egy katonatiszt és fia katonatársa kíséretében áll előtte. Nem sokat vártak, egyenesen közölték, hogy a fiuk meghalt. Azt a pillanatot, ami akkor ott, panellakásuk előszobájában lejátszódott, soha nem felejtik el. „Elmondani nem tudom, mit éreztem akkor. Egy édesanya legkeservesebb zokogásában törtem ki. Azonnal odarohant a férjem is, aki saját fiaként szerette Igort, ő sem tudta visszafojtani érzéseit. Nem akarta elhinni, amit mondanak. A halál oka fulladás. Nem hittem el. Leroskadtam a fotelba, és zokogtam. A katona odaült mellém, és csak annyit szólt, el kell valamit mondania. Csak ezt ismételte, ki tudja, hányszor, majd odalépett hozzá a tiszt, hogy most már indulniuk kell. Mindez 1990-ben volt. Ott maradtunk ketten a férjemmel, és zokogtunk, kérdeztük, miért, de választ nem kaptunk. Soha. Azóta sem tudjuk, mit akart az a katona elmondani nekünk, de érezzük, más lehetett a tragédia hátterében” – és csak sír, elmondhatatlan fájdalom emészti még most is. Igor és Amália közt, bár nem voltak édestestvérek, sok hasonlóság volt. Talán lelki társak voltak. A szülők harminc éve élnek a soha ki nem derült titokkal. „Talán megnyugodna a lelkem, ha tudnám az igazságot. Talán egyszer majd mindenre fény derül.”

Utószó

Mindig arról álmodoztak, hogy ha gyerekeiket útjukra indítják, akkor talán majd minden másra is tudnak időt szakítani. Sajnos a sors közbeszólt. Negyvenhárom éve nem voltak sehol. Lányuk gondozása mellett most már csak a saját kórházi kezelésükre jut idő. Próbálnak erősek maradni, de egyre nehezebb a teher. „Sokszor mondogatom magamnak, hogy talán ez a mi sorsunk, ez rendeltetett nekünk. Nézzük, ahogy a lányunk teljesen leépült. Tesszük a dolgunkat, ápoljuk szeretetben, amíg itt vagyunk, amíg csak erőnk engedi.” Búcsúzáskor még benézünk Amáliához. Ugyanúgy néz a távolba, mint amikor megérkeztem. Talán Igorral utazik egy képzeletbeli vonaton.

Rajczi Emília

A teljes írás a Vasárnap 28. számában jelent meg!