„Fújjátok meg a harsonát a Sionon, rendeljetek el böjtöt, hirdessetek ünnepet” (Joel 2,15). Szokatlan szavak: harsona, böjt, ünnep. Az éles harsonaszó, a kürt, a sziréna hangja nem kellemes a fülnek. Hangjára ösztönösen lassítunk. Figyelünk, kérdezünk: mi történt?
Jó, ha olykor-olykor mindnyájan lelassítjuk rohanó és néha céljavesztett életünket. Jó, ha megállunk, és a lényegre összpontosítunk, tartózkodunk a fölösleges dolgoktól, amelyek elvonják figyelmünket. Egyszóval jó, ha időt szakítunk a lélekébresztésre – mondta nemrégen egyik bibliamagyarázatában Ferenc pápa.
Az ébresztés, a riasztás arra utalhat, hogy nem vagyunk jó helyen. Ha ez így van, akkor vissza kell találnunk a helyes irányhoz, hiszen fontos, hogy a mindennapokban ne veszítsük szem elől az úti célt. Utazáskor, ha csak a táj szépsége köt le bennünket, és az, hogy hol álljunk meg enni-inni, nem jutunk messze.
Jó, ha magunkba nézünk, és fel merjük tenni a kérdést: keresem az irányt? Vagy megelégszem azzal, hogy a napnak éljek, csak a jólétre gondolva, megoldjak pár problémát vagy szórakozzam? Mi az irány? Talán az egészség keresése – amely sokak szerint mindenekelőtt való – vagy a javak és a jólét? Nem ezért vagyunk ezen a világon? Mi az, ami előbb-utóbb elmúlik?
Ahhoz, hogy újra ráleljünk az irányra, a katolikus egyház minden évben hamvazószerdán egy jelet kínál: hamuból keresztet rajzol a homlokunkra. Ez a jel elgondolkodtat: mi van a fejünkben? Gondolataink gyakran mulandó dolgokat követnek. Ez a kis hamu finoman azt üzeni, hogy a fejünkben kavargó dolgok közül, amelyek után nap mint nap futunk, semmi nem marad. Bármennyire igyekezzünk is, az életből nem vihetünk magunkkal semmilyen kincset. A földi valóságok szertefoszlanak, mint a por a szélben. A javak, átmenetiek. A hatalom elmúlik. A siker leáldozik.
A ma uralkodó látszatkultúra, amely a múló dolgokért való életre sarkall, nagy kelepce. Olyan, mint a fellobbanó láng: egyszer véget ér, és csak hamu marad utána. Előbb-utóbb rájövünk, meg kell szabadulnunk az illúziótól, hogy a port követve éljünk. Újra fölfedezzük, hogy az örökké égő tűzért vagyunk, nem pedig a kihűlő hamuért. Istenért, nem pedig a világért; az ég örökkévalóságáért, nem pedig a földi ámításért. A gyermeki szabadságért, nem pedig a dolgok rabságáért. Melyik oldalon állok? A tűzért vagy a hamuért élek?
Jézus azt mondta: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt 6,21). A szívünk olyan, mint egy iránytű, amely irányt keres. Mágneshez is hasonlíthatjuk: oda kell tapadnia valamihez. De ha csak a földi dolgokhoz vonzódik, akkor előbb-utóbb azok rabjává válik. Ha a külsőnek, a pénznek, a karriernek és az időtöltéseknek élünk, akkor azok bálványokká válnak, amelyek használnak bennünket. Elbűvöl szirénhangjuk, és letérítenek az útról. Ha a szívünk nem múlékony dolgokba kapaszkodik, akkor megtaláljuk önmagunkat, és szabadok leszünk. Ez a rövid olvasás is kegyelmi idő arra, hogy megszabadítsuk szívünket a hiúságtól. Idő arra, hogy kigyógyuljunk a csábító függőségekből. Idő arra, hogy tekintetünket a maradandóra fordítsuk.
Az Úr Jézus nem véletlenül mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Ő az élet iránytűje, amely az ég felé irányít bennünket. A fa szegénysége, az Úr hallgatása, szeretetből való kiüresedése azt sugallja, hogy egyszerűbb életre van szükség, ahol nem aggodalmaskodunk annyit. Jézus a kereszten a lemondás bátorságára tanít. Ha súlyos terhek nyomják a vállunkat, sose jutunk előre. Ki kell szabadulnunk a fogyasztói világ csábításából, az önzés hurokjából. Ki kell törnünk a mindig többet akarás és örök elégedetlenség zsákutcájából, a szükséget szenvedők előtt becsukott szív rabságából. Jézus a keresztfán lángoló szeretetének tüzétől égő életre hív bennünket, amely a világ hamvai között nem téved el. Olyan életre, amely az irgalmas szeretettől lángol, és nem huny ki a középszerűségben.
Hogy nehéz így, Jézus kérése szerint élni? Igen, de elvisz a célig. Erről szól ez az elmélkedés is: hamuval kezdődik, és elvisz bennünket a húsvét, a pünkösd tüzéig. Fölfedezzük, hogy a sírban Jézus teste és tanítása nem vált hamuvá. Teste dicsőségesen föltámadt, tanítása lángra lobban. Ez ránk is – Rád és rám is – érvényes, akik porból vagyunk. Ha a magunk törékenységében visszatérünk Hozzá, ha a szeretet útjára lépünk, akkor azt az életet választjuk, amelyik sikeres lesz, mert nem az ér véget. Siker. A sikerek sikere…
Gábor Bertalan szepsi római katolikus esperesplébános
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.