A futás segített át a tragédián

Vasárnap lévén az egész család otthon van, de a fiatalok épp szedelőzködnek, a gyerekekkel baráti találkozóra indulnak a tornaterembe. Kinn pocsék az idő, ott legalább kedvükre futkoshatnak. A családfő pár napja Nagymihályban élte ki szenvedélyét: félmaratont teljesített váltóban. Az 56 induló csapat közül az övék a 12. helyen végzett. Géza az utóbbi időben kicsit visszafogta magát, kevesebbet versenyez, fájnak a forgói. Lea, Vargaestókék lánya ezen a versenyen nem vett részt, de már ő és a férje is osztják apja szenvedélyét. A kassai maratonon csak buzdította a család férfi tagjait, a családi váltóba Géza és a veje, Tibor mellett a szomszédék szálltak be. Margitka, az anyuka „menedzseri” szerepet vállalt, őrizte az unokákat, gondoskodott a versenyzők kényelméről. És szurkolt. A családnak az út kirándulás volt.

Foci és szerelem

A garanyi születésű Vargaestók Géza egész életét betöltötte a sport. A nyolcvanas évek elejéig Nagykaposon futballozott, ’82-ben megsérült, kisebb kihagyás után elkerült a szomszédos faluba, Csicserbe, játékos-edzőként. Csaknem negyvenéves volt, amikor abbahagyta, akkor lépett az életébe a futás. „Gyermekkori álmom volt – meséli. – Volt a faluban egy ember, akiről azt mesélték, hogy maratont fut, de még nem volt 18 éves, ami akkor Kassán korhatár volt, valójában a mellékutcákban futott, és beért a célba, mint a többiek, de szám nélkül. A történet megfogott, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer teljesítem a kassai maratont. Közben elkerültem Kassára középiskolába, telekommunikációt tanultam, és játszottam is a Spoje csapatában; utána jöttem Kaposra focizni. Itt ismerkedtem meg a párommal, ő magyar–angol szakos tanár. Abaráról idejárt tanítani, én Garanyból focizni, így hozott össze bennünket a sors.” És a szerelem – teszem én hozzá, hiszen 42 éve együtt vannak, jóban-rosszban, dacolva a rájuk mért kemény sorscsapással, amikor elveszítették felnőtt fiukat.

Kassán abban az időben, amikor ott futballozott, a maraton a Lokomotíva pályáján rajtolt. A futókat látva még jobban erősödött benne a vágy, hogy ő is közöttük legyen. Előbb rövidebb távval próbálkozott „A nyolcvanas évek végén lehetett. Feküdtem otthon a kanapén, és a rádióban éppen bejelentették, hogy most rajtol a horóci futóverseny. Ez tíz kilométeres táv. Elkezdtem rendszeresebben edzeni, egyedül képeztem magam, böngészve a szaklapokat, kutatva, hogy és mint. A következő évben elmentem Horócra, ott találkoztam olyan futókkal, akiknek már volt tapasztalatuk, tudtak tanácsot adni. Kilencvennégyben nekivágtam az első félmaratonnak Budamérban. Igen meleg volt, ennek ellenére egész jó időt értem el: 1:36-ot. Ez arra ösztökélt, hogy jó lenne megpróbálkozni a maratonnal is. Még abban az évben beneveztem a kassaira, ott négy óra húsz perc alatt értem célba. Akkor még a régi sportcsarnokban öltözködtünk. Odajött hozzám valaki, később tudtam meg, hogy Horvát Mariánnak hívják, s megszólított, hogy miért ülök olyan búsan. Mondom neki, hogy nem búslakodok, csak az első maratonra készülök, minden tapasztalat nélkül. Ő meg, hogy nyugodtan gyere velem, s tuti, hogy befutunk. Úgy is volt, együtt haladtunk körülbelül 35 kilométerig, de én már kezdtem unni az ő tempóját, nekem igen lassú volt. Úgy tartják, hogy mindenkinek a saját tempóját kell tartania, mert az is rossz, ha gyorsabb, de az is megöli az embert, ha lassú. Hát aztán mentem a saját tempómban, s az utolsó három kilométert szinte sprinteltem, annyi erőm maradt. Hiába, csak 4:20 lett az időm, de az első maratont teljesítettem.”

Családi tolmáccsal

Utána rengeteg versenyen vett részt, és a többiek nem akarták elhinni neki, hogy ilyen felkészüléssel képes maratonokat futni. Úgy mondják, hogy havonta legalább 300-400 kilométert kell teljesíteni ahhoz, hogy valaki állja a sarat. Géza 150-160-at tett meg. A futás annyi endorfínt és olyan érzést ad, hogy a tragédián is átsegít – mondja. Amikor 2002-ben elveszítették a nagyfiukat, Pétert, akkor is futott, őérte. A maratoni táv alaposan megkínozza, kifacsarja az embert, de legalább arra a kis időre feledteti a lelkében zajló vihart, fájdalmat. Egy kicsit kitisztítja az agyat.

Géza soha nem próbálta rávenni a feleségét arra, hogy a gyakorlatban is osztozzon vele a futás iránti szeretetében. Margitka rajongása a családnak szól, de soha nem gátolta a férjét szenvedélye kiélésében. „Mindenben támogatott, segített, soha nem mondta, hogy ne menjek versenyre – Géza hálásan néz az apró, törékeny asszonyra. – Ő is mindig benne volt a dologban, külföldön meg ő volt a tolmács.” Lányuk, Leácska viszont – aki olyan apró termetű, törékeny, mint az anyukája – férjével, Tiborral együtt osztozik az apuka szenvedélyében. Sőt, a még óvodás nagyobbik fiú is belekóstolt, meg is mutatja, hogy már van futócipője, és futott is a nagyapával.

Futás és malomkő

Gézát elkerülték a sérülések, de a fáradtság többször is jelentkezett, nem a futás miatt. „Rengeteg fizikai munkát végzek. Mindig lebeg előttem valamilyen cél, s azt el kell, hogy érjem, mert addig nem hagy nyugtot. Két éve nyugdíjas vagyok, de rengeteg tennivaló akad itthon, meg Abarán és Garanyban is. A nejem presbiter, ebben férjként támogatom. Most meg belekezdtem egy borospincébe, itt van a kert sarkában. Négy és félszer kettő egész három tized méteres. Ott ásni kell keményen, a követ meg utánfutóval hozom Borsiból.” Ezzel meg is volna az erőnléti edzés – jegyzem meg, miközben kimegyünk az udvarra, hogy megnézzük, hogy halad a munka. A felesége szerette volna lebeszélni róla, de jobbnak látta beadni a derekát, mert a sporthoz hasonlóan ez is gyerekkori álom volt. „Még a kicsik is keverik neki a kavicsot, rakják lapátkával” – szólal meg Margitka, s elárulja, hogy a futáson és a borospincén kívül is akad hobbija a férjének. Fafaragásokat készít, az egyik már ott is van a pince ajtaján. Van egy furcsa hobbija is: gyerekkora óta gyűjti a malomköveket. Van vagy tíz, az egyiket, amellyel hárman nem bírtak, fel is emelte, mert az akarat a lényeg, nem az erő – mondja. A malomköveken kívül csengők, régi vasalók meg sok más egyéb is van itt, ezek a kincsek a pince hátsó részében lévő polcokon kapnak helyet. Mindent alaposan megtervezett.

Hagyományt teremtett

1992-ben megalakult a Nagykaposi Futóklub Géza vezetésével, aki nemcsak versenyez, hanem versenyt is szervez húsz éve, ezzel hagyományt teremtve Nagykaposon. „Régen egyedül jártam innen versenyekre – meséli tervének születését. – Itt volt a vajáni hőerőmű, ismertem az ottani gárdát, a vezetőséget, gondoltam, tudnak szponzori segítséget nyújtani. Elmondtam nekik, hogy mi a tervem. Az első verseny, amelyet nulladikként vezetnek a statisztikák, 1997-ben a villanytelepen kezdődött, Kaposon az Ergosunnál volt a cél, s a táv 12 kilométer volt. Egy idő múlva egyre többen jöttek, már bonyolult volt eljuttatni őket a villanytelepre, hát változott a táv: az Ergosunnál rajtoltunk, majd a villanytelepet érintve oda érkeztünk vissza 15 kilométer megtétele után. Ez így ment 16 éven át, míg a hőerőmű el nem állt a szponzorálástól. A városháza lett a fő támogató, így az időpont is igazodott az általa rendezett háromnapos lecsófesztiválhoz. A rajt és a cél a futballpályára tevődött át, a forduló Csicserben van, a táv újra 12 kilométer.”

Géza idén már nagyon szeretné átadni a szervezés stafétabotját – állítólag van is kiszemelt –, de nem biztos, hogy ilyen gyorsan sikerül. Egy viszont igen: ha az egészsége engedi, a futást nem adja fel.

A teljes írás a Vasárnap 27. számában jelent meg!