Emília Vášáryová
Eldöntötte, és már be is jelentette: nem vállal több osztályt, nem tanít tovább a színművészeti főiskolán Emília Vášáryová. „Harminc évig tanítottam, elfáradtam” – mondja. Ez alatt a harminc éve alatt pedig több magyar növendéke volt.
Óvta is, szerette is őket egytől egyig. A felvételiztető bizottság tagjaival évről évre közölte: neki a tehetség sokkal fontosabb, mint a magyar növendék szlováknyelv-tudása. A nyelvet el lehet sajátítani, vélekedik a neves színésznő, tehetséggel viszont születni kell. „Ha magyar fiú vagy magyar lány felvételizett, azonnal jeleztem, hogy bízzák csak rám, én majd a szárnyaim alá veszem.” S ez nem csupán azért volt így, mert apai nagyapja Ceglédről került Selmecbányára, és a magyar nyelv végigkísérte gyermekkorát.
Milyen magyar kötelékei vannak? Milyen magyar diákokat felvételiztetni? Milyen volt főiskolásként? Kik voltak a barátnői? Hogyan emlékszik a tanítványaira? Benkő Gézáról milyen emlékei vannak? Volt olyan növendéke, aki ott akarta hagyni a főiskolát? Megfogalmazható valamiféle közös nevező, amely minden magyar növendékre jellemző? Hogyan vélekednek róla tanítványai, Bandor Éva, Uzsák Dávid, Gubík Ági?
Mindenre választ kap, ha elolvassa Szabó G. László írását a Vasárnap már megvásárolható számában!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.