A puszta jelenlét szabadsága

Valószerűség és lehetetlenség, jó és rossz, álom és ébrenlét, mágikus és mentális, múlt és jelen határán lebegő képek, melyeket Nádas a tőle már Az élet sójában is megszokott, nem számonkérő, hanem sokkal inkább a fotóművész leíró-megfigyelő tekintetével vesz sorra. Nincs határozott egyértelműség vagy jelképes többértelműség, csak önkínzó vallomásosság, játékos fikcióteremtés és rettenetes összefüggésrendszerek vannak: „Az tehát, ami nem történik meg velem, legalább olyan jellemző rám, mint az, amit megtörténőnek nevezhetek. Így vagyok mégis között.” (SzT, 12-13.)

Látszólag mégis van egy orientációs pont, maga az idő: négy különböző időben született négy fejezet alkotja a könyvecskét. Az Észrevételek 1976-ból, a Hírek 1974-ből, az Álomháztartás 1991-ből és A szabadság tréningjei 1999-ből. A szabadságért folytatott harc, ha úgy tetszik, a szabadság tréningjei viszont túl vannak az időn: a sztálini diktatúrában élő ember zártságélménye merőben más, mint a rendszerváltás után születetteké. Ebben az időtlenségben vagy inkább zárt körkörösségben, a jegyzetek történet- és időnkívüliségében Szvetlana Alekszijecs a szovjet korszak egyik legrettenetesebb hagyatékáról, a csernobili atomkatasztrófáról szóló könyvének mottóját – „Mi ez – a múlt vagy a jövő?” – megrázóan „veri vissza” Nádas kezdőmondatának nyugalma: „Ma reggel olyan, mintha tegnap délután ülnék ebben a székben.” (SzT, 5.) 

Fejezetenként mégis van néhány orientációs pont az időben, ahonnan nézve részleges értelmet kap néhány másik jegyzet is. Selyem Zsuzsa ÉS-beli kritikájában a Dreyfus-szálat emeli ki mint „legerősebb időmarkert”: „A Hírek fejezet hasonlóképpen: időmegjelölés nélküli, véletlenszerűen összeválogatott újsághírek, amelyek közül a Dreyfus-szál működik a legerősebb időmarkerként – és ad részleges értelmet a vételre kínált sárga báli ruhának. Dreyfus levelét idézi a belügyminiszterhez: »kötelességemnek érzem arra kérni Önt, hogy folytassa a nyomozást. Ha végleg eltűnnék, akkor is nyomozzanak. Mindig nyomozzanak tovább. Ez az egyetlen kegyelem, amit kívánok«.” (Selyem Zsuzsa: Susan Sontag kis kézmozdulata. ÉS, 2019. május 31.) „Báli ruha, sárga selyem, dekoltált, kicsiny és törékeny hölgynek való, már hordott, olcsón eladó. Klara Ratz, Putkammer utca 14. Hátul, a harmadik emeleten, balra.” (SzT, 43.)

De ilyen időmarker az Álomháztartás egyik jegyzetének nagy, fekete, miniszteri limuzinja vagy a negyedik fejezet ´82-ben, a fagyos New York-i utcán tisztálkodó, fekete hajléktalanja. Bár a „receptet” rögtön a könyv elején megtaláljuk - „El kell engedni a kapaszkodókat.” (SzT, 10.) –, mégsem olyan könnyű ez. Ahogyan Nádas memoárja, a Világló részletek az író nagytörténetén keresztül írja meg a diktatúra történetét, s a Világló részletek felől olvasva az egész életmű egy hatalmas, összefüggő kirakós játéknak tűnik, úgy A szabadság tréningjeiben is akaratlanul felfedezzük a nádasi életmű számos elbeszélésére és nagyregényére vonatkozó utalásokat: a halál és a bomlás részletes leírásával, a halott testben keletkező embóliával rezonáló kibelezett csirke sütési receptjében a testábrázolás 19. és 20. századi irodalmával szembehelyezkedő tabudöntögetést; a gondolatok valamilyen meg nem nevezhető „hiány” köré szerveződését („Valamennyiünket valaminek a hiánya ír körül”, 97.); a Saját halál körtefáját, amely itt épp „nincs a helyén”, mivel „a napfény odább tolta”; az Emlékiratok könyvének kafkai, előfeltevés-mentes, „semleges látására” való utalást („Ne érezzük szükségszerűnek, hogy Kafka éppen a monarchikus Prágában ébredt arra, hogy féreggé változott? Vagy féreggé álmodhatta volna magát Rómában, Párizsban, a császári Berlinben is? És Varsóban? És Budapesten?” SzT, 26.), vagy éppen a testi érzékletek és a történelmi igazságok egyidejű kimondását (például a cukrász és a kisasszony süteményeken történő, fullasztó násza a süteményboltban, ahova Nádas az utcákon hömpölygő, tüntető, lincselő embertömeg elől tér be: „El fogok menni innen, ilyen sütemény nem kell nekem. De nem tudok úgy elmenni, hogy meg ne sértsem őket. Várok a pillanatra, amikor észrevétlenül kisurranhatok a szabad levegőre.” SzT, 60).

Miután az első három fejezet végérvényesen időn kívül helyezi az ábrázolt pillanatokat, az önmagunkról és a világról megszerezhető tudás esszenciális részleteit, valamint végképp megszünteti a történések linearitását, az utolsó részben, „A szabadság tréningjeiben a pillanatok vissza vannak vezetve elég sok ideje alakuló történésekre, amitől olyan az ember, amilyen. (…) Ami viszont változott húsz év elteltével, az a Susan Sontag-jelenet. A 2003-as ÉS-publikációban ezt olvassuk: „Susan Sontag valamivel később Budapesten járt, s egy nemzetközi tanácskozás cseh, lengyel, magyar és román résztevőitől azt kérdezte, miért nem örülnek jobban a szabadságuknak.” Aztán: „Tegnap este Susan Sontag egy furcsa kis kézmozdulat kíséretében azt mondta a Mosonyi utcában, a börtön falánál hirtelen megállva, hogy »ez a szisztéma« (de nem mondta ki, nem mondta, hogy a kapitalizmus, nem mondta, hogy a demokrácia, amiben most mindkettőnknek szerencsénk van élni, a közös, s erre vonatkozott a bekerítő kézmozdulat) »jóval erőszakosabb és durvább, mint amit ti itt korábban átéltetek« (megint csak nem mondta ki, hanem ismét egy kis mozdulatot tett a kezével), »ez átgázol mindenen«.” (Vö: Selyem)

A szabadság tréningjei összefüg­géskeresésének és töredékességének ellenére sem könnyű elszakadnunk attól az elvárástól, hogy a könyvnek legyen valamiféle – nyilván nem lineárisan értelmezhető – lezárása, vagy legalább ennek a történelmi-írói önelemző oda-vissza vágtának egyfajta zárójelenete. De A szabadság tréningjeinek utolsó sora is a Szirénének utolsó mondatával, azzal a bizonyos „Egyszóval”-lal, valamint a Világló részletek utolsó sorával – „Nagyon sajnálom.” – olvasható össze: „Más dolgokkal is van így az ember.” Marad tehát a munka, a kíméletlen analitikusság, kíváncsiság, a korokon átnéző írói tekintet, az ön- és világmegfigyelés, az orientációs pontok, a jó és a rossz megtalálásának morális kötelezettsége, a magunk feletti illetékesség elnyerésért folytatott szabadságtréningek az emberi-társadalmi részvétlenséggel, a „bárgyúsággal” és az „éjsötét tudatlansággal” szemben. Nem mintha lenne remény.

Nádas Péter: A szabadság tréningjei. Jelenkor Könyvkiadó, 2019, 152 oldal