GALÉRIA: Gyereksorsok, mindennapok

Csaknem 31 millió olyan gyerek van a világon, akiket elűztek a szülőföldjükről, közülük sokan táborokban tengetik életüket, vagy elvesznek a nagyvárosok dzsungeleiben. Rengeteg gyereket túl korán kényszerítenek házasságba, másoknak játszás, tanulás helyett dolgozniuk kell. Afganisztánban több százezer gyerek súlyosan alultáplált, csakúgy, mint Szíriában, Jemenben és Szudánban. A harci cselekmények naponta követelnek áldozatokat, halottakat és sebesülteket. Az UNICEF tudomása szerint 2013 és 2017 között a kormánytól független nigériai milíciák legalább 3500 gyermeket „soroztak be” maguknak, hogy a Boko Haram ellen harcoljanak. Közülük sokan fél lábon, fél karral tértek haza falujukba.

Tudnak-e még örülni, nevetni vagy sírni ezek a gyerekek, akiket az elhúzódó, állandósuló harcok, öldöklések fosztanak meg a gyerekkortól? Valószínűleg teljesen eltompultak, érzelemre képtelenek.

Többször is levetítette a Spectrum TV a Veszélyes utakon az iskolába című nagyszerű dokumentumfilm-sorozatot, amely bizonyára sokakat a képernyő elé szegezett. Olyan gyerekeket kerestek fel a film készítői, akik félreeső helyeken, összeeszkábált viskókban élnek, távol a civilizációtól, nem egy saroknyira az iskolától. Ők nem szállhatnak fel trolira, buszra, nem szállítják őket autóval különböző érdekkörökre, hanem veszélyes utakon több órát gyalogolva, mászva, kúszva, evezve, mostoha időjárási körülmények között jutnak el az iskolába. Szüleik a jobb jövő reményében küldik őket mindennap a veszélyes utakra. A sorozat Peru, Kenya, Nepál, Oroszország, a Fülöp-szigetek és sok már állam hihetetlenül szép, de veszélyes vidékein kíséri el a gyerekeket az iskolába. Legélénkebben a nicaraguai kisiskolások élnek az emlékezetemben: egy kisfiú, a 11 éves Greyven, akit édesanyja „csak a kígyókra vigyázz!” intelemmel bocsát minden reggel útjára, valamint a három kislány, Julia, Yulissa és Kenya. Ők egy fatörzsből kivájt kicsit lyukas csónakkal vágnak neki minden reggel a széles Rio Escondidónak. A két idősebbik lány evez, a kicsi, ötéves valami edényfélével meri ki a csónakba becsurgó vizet. Vigyázniuk kellett, nehogy a nyakukba essen egy kígyó a parti fákról, és minden erejüket be kell vetniük, amikor az árral szemben eveznek, vagy ki akarnak kötni. 

Greyven anyját és kistestvérét hagyja hátra otthon, amikor kora reggel nekivág az őserdőnek. Távol lakik a folyótól, órákig kell gyalogolnia az erdőben, a „kígyók földjén” át, amelyet a csörgő- és a rettegett óriáskígyók uralnak. A mindennapos út a San Marianó-i kis falusi iskolába zuhogó esőben, máskor 35 fokos párás hőségben számunkra elképzelhetetlen kaland. Csodálatosak és tudatlanul bátrak ezek a kisdiákok, akik nevetve ölelik át anyjukat, ha hazaérnek, örülnek, ha idejük marad játszásra, és sírni is tudnak, ha a hangyák megtámadják a tízóraijukat. 

Nálunk, a nagy civilizációban teljesen természetes, hogy gyermekeink iskolába járnak, hogy van mit enniük, hogy szép ruhába öltöztetjük őket, kísérgetjük, óvjuk, féltjük gyermekeinket. Dehogy engednénk őket egyedül a város mögötti erdőbe, nemhogy egy dzsungelbe. Visszük tengerhez, hegyekbe kirándulni, tündérmeséket olvasunk nekik, megvesszük a kívánt játékot. És ez így van jól. Csak meg kellene tanítanunk őket hálásnak lenni, örülni annak is, ami már természetes számukra – mondjuk az iskolának is. 

Összeállításunkban olyan fotókat mutatunk, amelyek a gyerekek mindennapjairól mesélnek. Beengednek bennünket a távoli vidékekre, kultúrákba is, a gyermekek világába.