Nosztalgiamozi Patkós Irmával

n

Tavasz volt, fagyos tavasz, de a szőlőrügyek már fakadtak Cegléden. Patkós Irma finoman megérintett néhány venyigét. „Szépek vagytok, nagyon szépek, életerősek” – nyugtázta, miközben hátrafelé csalogatott a kertjében, hogy megmutassa, rendben a földje, várja, hogy újra beültethesse. Kilencvenkét éves korában már csak erről szólt az élete. Hogy tiszta legyen a kertje, készen álljon a veteményezésre, és megadja majd neki mindazt, amit később az asztalára tehet. Egymagának. Aztán jött még négy tavasz, négy nyár és négy ősz is, a 96-os aztán magával vitte őt. Színésznő volt. Kiváló színésznő. Hangyaboly, Holt vidék, Sárika, drágám, Herkulesfürdői emlék, Ripacsok, Te, rongyos élet… a kép megsárgulhat, de az arc akkor is megmarad.

Kézi kötésű, nagy gombos, régi kardigánjában ült előttem langymeleg konyhájában. Hófehér haja szinte világított a félhomályban. Úgy mesélt, mint egy magyar Holle anyó. Derűs arccal, jó szívvel, meleg szavakkal. Egy órán át kérdeznem sem kellett. Csak mondta és mondta, lélegzetvételnyi szüneteket tartva. És mutatta, hogy hol született. Ott, bent a sarokban, az 1900-as év márciusi havában. Így mondta. A házat a szülei építették, vályogház volt, de bírta az esőt, a jeget, a viharokat. A történelmieket is. Édesapja pogácsát árult a város és a környék vendéglőiben, kávézóiban, de még a vasútállomásra is naponta többször kiment. Volt, hogy a hajnal hozta haza. Komoly, befelé forduló ember volt, sokszor zord és szigorú. Hét gyermeke közül egyiket sem vette soha az ölébe. Nem volt ez divat a családjában. Előteremteni a pénzt a napi betevőre, életben maradni, ez volt az elsődleges cél. Nem is éhezett senki, igaz, minden falatot meg kellett becsülni.

Nem jártunk rongyokban, engem még kényeztettek is, mert én voltam a legkisebb gyerek a családban. Nagyon egyszerű emberek voltak a szüleim. Apám már kiskorában árva maradt, és az anyám is szegény családból származott. Nem tudom, hogyan kerültek össze, erről sosem beszéltek. Látástól vakulásig dolgoztak, s nem a szó, hanem a munka kötötte össze őket.

Így fogalmazott Irma néni. Rögtön, ahogy beléptem a kapuján, a Hollós utca 20-ba, megkért, hogy így szólítsam őt. Nem okozott gondot. Szíve-lelke olyan „irmanénis” volt.

Az évek múltával lett aztán kis búzaföldünk meg egy hold szőlőnk. Amíg pici voltam, taligán toltak, később ott gyalogoltam apám és anyám között.

Voltak telek, amikor gesztenyesütésből éltek. Édesapja kétfedelű kosárból árulta a portékát. Később már déligyümölcs is került a kosárba, meg cukorban meghempergetett mandula. Ezt így mondta Irma néni. És volt malagaszőlő is. Malagaszőlő! De nem otthon, egy nagy tálban az asztalon, hanem eladásra. A szellemi táplálékot a Biblia és a Képes Kalendárium nyújtotta. Jóval később, már gyereklány korában a mozi. De oda is csak akkor mehettek a Patkós gyerekek, ha az állatok, a tehén, a ló, a disznó és a tyúkok már ettek. Addig nem.

Hogy színésznő lesz belőlem, azt elsőként a tanárnőm jósolta meg. Galamb voltam egy iskolai előadásban. Nem csináltam mást, csak a búzaszemeket csipegettem. Akkor mondta a tanárnő, hogy nekem színésznőnek kell mennem. Ígérem, az is leszek, vágtam rá gondolkodás nélkül.

Pesten az Országos Színészegyesület iskolájában kezd 1918 őszén, és a Vígszínházban gyakornokoskodik. Gyorsan kiderül, hogy jól énekel. Vidéki társulatokba hívják. Szegeden, huszonkét évesen, nagyhercegnő. Volt olyan hónap, hogy harmincháromszor lépett színpadra. Vasárnaponként délelőtt, délután és este. Minden szerepét megbecsülte. Francia királylány volt a János vitézben, Leila a Gül Babában, Mária Terézia, Riza bárónő, a Bob herceg Annie-ja, Solvejg a Peer Gyntben. Jöhetett bármi, boldogan fogadta.

Énekeltem, peregtem-forogtam, ha kellett. Sovány voltam, nagyon sovány. A férjemet tánc közben, a színpadon ismertem meg Szegeden. Előadás után, amint lement a függöny, letérdelt elém, és belecsókolt a hasamba. Nekem ez olyan jólesett! Kitartottam mellette huszonegy évig, pedig sokat hűtlenkedett. Gyerekünk nem született. Méhen kívül fogant meg a magzat, egy gyors műtét mentette meg az életemet. Férjemet zsidó származása miatt elvitték a nyilasok. Egy ausztriai lágerben nyoma veszett. Soha többé nem láttuk egymást. A felszabadulás után, 1945-ben hadiözvegynek nyilvánítottak.

Öt évig élt színház nélkül, mégsem panaszkodott soha. Kapált a szőlőben, gyönyörködött a kertjében, látta a munkája eredményét. 1954-ben aztán elvesztette a fejét. Így mondta. Engedett ugyanis a csábításnak, és leszerződött a Madách Színházba. Hat évig bírta. Mindig a kisebb szerepet kapta. Hiába vágyott nagyobbra, nem vette figyelembe senki. Új igazgatója, érvényes szerződése ellenére, nyugdíjaztatta. Patkós Irma nem halt bele. Elviselt már sok mindent, amit rámért a sors. Nem törte meg semmi. Hazaköltözött Ceglédre, és újra megtalálta otthoni boldogságát. Megint a kert, és újra a szőlő, a jól termő gyümölcsfák. Egyedül bírt mindennel. Hajnalban kelt, piacra vitte a felgyülemlő portékát.

Mindig is béketűrő, szerény, megalkuvásra képes asszony voltam. Haragot soha senkivel nem tartottam. Még azokkal sem, akik rútul elbántak velem. Én mindig mindenkinek megbocsátottam. Hibájukkal együtt fogadtam el az embereket, mert senki sem marad olyan makulátlanul tiszta, mint amikor megszületett.

Bár megfogadta, hangosan kimondta, ott, a ceglédi konyhája közepén, hogy egyetlen napra sem hagyja már el a házat, hogy nincs az a szerep, amelyért felutazna Pestre, Kardos Ferenc és Rózsa János felkérése egyszerűen szíven találta. Imádnivaló nagymama lett kettőjük filmjében, a Gyermekbetegségekben. Ezzel indult el Irma néni filmes pályafutása, időskori ragyogása, mert az elkövetkező tíz év alatt a legjobb rendezők adták kézről kézre egymásnak.

Sándor Pál azt mondta, amikor meglátott egy próbafelvételen, hogy pillanatok alatt belém szeretett. A Sárika, drágám!-ért kaptam az első filmes díjamat, és volt bizony olyan év, amikor egyszerre három produkcióban játszottam. Ültem a kocsiban, és azt sem tudtam, melyik filmbe visznek. Az mindig csak akkor derült ki, amikor már a forgatás helyszínén voltam. Csak azt sajnálom, hogy a Szindbádból kimaradtam. Huszárik Zoltán nagyon szeretett, de nem talált nekem való szerepet a filmben. Van ilyen. Hittem neki.

Törőcsik Marival játszott a Holt vidékben, Latinovits Zoltánnal A legszebb férfikorban, Kern Andrással, Garas Dezsővel és Udvaros Dorottyával a Ripacsokban. A Lázadók Reza nénijéért a szófiai nemzetközi tévéfilm-fesztiválon díjazták, itthon érdemes művész lett, később a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét is megkapta. Utoljára Szabó István Édes Emma, drága Böbe című filmjében állt kamera előtt, 1992-ben. Akkoriban látogattam meg őt Cegléden. Túl a kilencvenedik évén remek állapotban találtam.

Ha kialudtam magam, órákon át teszek-veszek a lakásban – mondta. – Még a virágokat is átrakom néha. Több mint húsz cserép muskátlim van a verandán, azokkal is kell foglalkozni. Ha nagyon fáradt vagyok, még az utcaajtót is nehezemre esik kinyitni. Ebédet a szociális otthonból kapok, összeütni csak egy kis vacsorát szoktam magamnak. A tévét sem a szemem, sem a fejem nem bírja. Rádiót hallgatok, de szidom azt is eleget. Nincs egy jó esti műsor, amely elfeledtetné velem a gondjaimat. Mindig csak a politika, hogy itt lőnek, meg ott pusztítanak, nehogy egy nyugodt perce legyen az embernek. A vasárnapokat szeretem. Hétkor felkelek, szépen rendbe hozom magam, elmegyek a templomba, aztán fél tizenegy felé, amikor hazajövök, előveszek egy-két megsárgult könyvet, a legtöbbször Mikszáthot, és délig olvasgatok. Tudja, milyen szépek a régi szavak, a régi kifejezések? Élvezettel olvasok minden fejezetet. Ebéd után meg kimegyek a temetőbe, viszek pár szál virágot a sírokra, aztán megint csak olvasgatok, és ha besötétedik, bekapcsolom a rádiót. Gyorsan repül az idő, csak az éjszakák, azok múlnak nehezen.

Négy évet kapott még az élettől, de mielőtt végleg lehunyta volna a szemét, megfogalmazta végső üzenetét:

Ölelem a jövő nemzedékét. Arra kérem őket, őrizzék meg méltóságukat és becsületüket. Viseljék türelemmel a megpróbáltatásokat. Bízzanak magukban. Higgyék el, így is lehet élni. Halkan és szerényen.

Kern András:

„Próbafelvétel útján 1970-ben elnyertem Sándor Pál Sárika, drágám! című filmjének a főszerepét. Ő játszotta Sárikát, onnan ismertem. Helyes öreg néni volt, nagy sztár egy időben, de akkor éppen elfelejtett színésznő. Sándor Pál akkor még nagyon instruálós kedvében volt. Mindent elmagyarázott, minden részletet. Ötvenkétszer is képes volt felvenni egy jelenetet. Huszonkét évesen ott álltam Patkós Irma mellett, aki a nagynénémet játszotta. A történet szerint pénzt kellett kicsikarnom tőle, hogy rendezzem zűrös anyagi ügyeimet, de nem sikerült megpuhítanom. A Ripacsokban Zsazsa volt, az öltöztető. Néniként kezdett, és néni maradt végig. De ami még inkább tetszett: fővárosi színésznő volt, aki vidéki életet élt. Jártam nála Cegléden, de mivel elég nagy korkülönbség volt köztünk, nem kerültünk olyan közel egymáshoz. Szakmailag igen. Meg kellett felelnünk Palika elvárásainak, hogy melyik mondatot, melyik pillanatban, milyen ritmusban mondjuk. S figyelnünk kellett Ragályi Elemér kameramozgására is. A Ripacsokat negyven éjszaka forgattuk, de Irma néni talán csak négy éjjel volt velünk. Víg kedélyű, kedves asszony volt, aki idős korára jó filmszínésznő lett.”

Sándor Pál:

„Láttam őt egy filmben, Kardos Ferenc és Rózsa János rendezésében, a Gyerekbetegségekben. Nagyon rövid szerepe volt, csak egy villanásra tűnt fel, de onnantól fogva buldogként követtem. Több próbafelvételt is csináltam vele, mindegyikben fantasztikus volt. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, s ahogy én azt Tóth Zsuzsával, a Sárika, drágám! dramaturgjával elképzeltem. És akkor eljött az első forgatási nap, és mintha kicserélték volna. Mintha másvalaki állt volna a kamera előtt. Borzalmas volt. Szerencsére volt velünk egy orvos. Irma néni kapott egy B12-es injekciót, és másnapra kivirult. Már nem félt a szereptől. Nagyon sok operettben játszott, idős korában lett jelentős színésznő, mindenfajta képessége meglett hozzá. A Ripacsokban nagyon utált engem, hogy ilyen kis szerepet adtam neki. Igaz embernek ismertem meg őt, aki szeretni is tudott, de gyűlölni is. Jó volt vele dolgozni. Egy pillanat alatt megjegyezte, mit kell csinálnia. Készítettem egy dokumentumfilmet róla, ott megint megszeretett, hiszen az egész róla szólt. Nagy formátumú színésznővé érlelték az évek, de hogy nem lett még nagyobb, annak egy oka volt: túl erősen kötődött ahhoz a világhoz, ahol a hétköznapjait élte. Nem tudott elszakadni tőle. Legalább olyan erővel volt civil ember, mint amennyire színésznő. Tavaly, amikor a Vándorszínészek című rendezésemet vetítették Cegléden, felnéztem egy ajtó fölé, és az állt rajta, hogy Patkós Irma terem. Odahúztam egy széket, leültem a teremmel szemben, és végig Irma nénire gondoltam, aki fantasztikus asszony és csodás színésznő volt.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?